Palásthy Pál, dr.: Palásthyak. 3 kötet. (Budapest, 1890–91.)

ELŐSZÓ. Lehet, hogy akik huszonkét év előtti irodalmi munkámat, ennek nemét, irányát, czélját el nem feledték, e kiadványomat idegenszerű meglepetéssel fogják felnyitni s lapozni, mert nem sejtett téren pillantják meg csekélységem megjelenését. Benedietus Deus in aeternum. Szóltam, mikor kellett, és mert kellett; elhallgattam szinte, mert ezt egyedül okosnak, ajáulatösnak találtam; és valamint közlött szövegemből, évek után mindent nyugodt lélekkel olvasva, semmit sem vonhatok vissza: ugy hallgatásomat, — legyen biztos a kegyes olvasó, — komoly indokok sora még ma is fedezi, ma is igazolja. Fogadja tehát a testvér-sziv szerény megjelenésemet e szokatlan téren is, ha nem rokonszenvvel, legalább türelemmel. Scientiae juventutem almit, senectutem oblectant. A jelennek kevés örömeit, sokféle bánatait minden kath. szivvel egyaránt melegen érezve, az ősök sírjai közé vonultam, sírfölirataikon merengtem, az okmányok porladozó, foszladozó lapjairól az ősök szavait, cselekményeikről a tanúskodást leolvastam, s őseim iránti szeretetből azokat összegyűjtve, az életnek megmenteni iparkodtam. Ha a társalkodás az élőkkel nehéz vagy feszélyes, a halottakhoz menekülni a legtanácsosabb. Ezek igen türelmesek. Boldogult Kemp Mihály, esztergomi főegyházi kanonok, még az ötvenes években, az első találkozásnál, figyelmeztetett az