Iványi Béla: Eperjes szabad királyi város levéltára. 1245-1526. (Szeged, 1931. Acta litterarum ac scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Iosephinae. Sectio iuridico-politica. Tom. 2.)

mesterének és nemes tanácsának bátor voltam bejelenteni. A tanács bejelentésemet tudomásul vévén, azt 1911. március 23-án tartott városi rendes közgyűlés elé terjesztette. A közgyűlés a levéltárügyet és a tanács erre vonatkozó javaslatát tárgyalás alá vévén, a javaslatot elfogadta és 1322/1911. közgy. szám alatt úgy határozott, hogy: „egyidejűleg Dr. Iványi Béla úrnak ama páratlanul önzetlen buzgóságáért, mellyel minden pénzbeli ellenszolgáltatás igénylése nélkül e levéltár anyagának középkori, a magyar nemzeti királyok korát felölelő, tehát önmagában véve is zárt egészet képező s legértékesebb részét, de a többi anyagnak tekintélyes részét is tudományos készültségének teljes odaadásával s legnagyobb lelkiismeretességgel már is a legmodernebbül rendezte, — a város közönsége ezekért a megbecsülhetetlen, hazafias, önzetlen kultur-szolgálatokért leghálásabb köszönetét s legnagyobb elismerését fejezi ki s midőn a levéltár rendezési munkálatainak teljes befejezésére osztatlan bizalommal és tisztelettel ugyanőt felkéri, egyúttal a város monográfiájának egyidejű megírásával is megbízza". Az érdemeimen felül ért eme megtiszteltetést és a kitüntető kettős megbízatást örömmel vállaltam, folytattam a rendezés munkáját, s kezdtem sajtó alá rendezni a város levéltárának középkori regeszta anyagát, amidőn csakhamar háborúra fordult a helyzet, s nekem is távozni kellett a harctérre. Innen visszatérve, újra nekifogtam a munkának, s a nehezedő viszonyok közt is folyt ez mindaddig, míg a mi drága Felvidékünk eme egyik gyöngyszemét, Eperjest is meg nerfi szállta a senkitől sem hívott, hanem ide lopakodott és tolakodott cseh ellenség, amely a felvidéki ősrégi magyar kulturát még soha nem tapasztalt könyörtelen dühhel és kíméletlen vadsággal igyekezett letiporni. Az adott körülményekkel nem szállhattam szembe, nekem is abba kellett hagynom a munkát és le kellett tennem a tollat, expectando felicem resurrectionem Patriae meae, várva egy becsületesebb, emberibb jövendő hajnalpirkadását. És most, midőn a kolozsvár-szegedi Ferencz JózsefTudományegyetem, melynek szerény tagja lehetni szerencsés vagyok, nemes bőkezűséggel módot nyújt nekem, hogy munkám eddigi eredménye napvilágot lásson, nem mulaszthatom el, hogy szivem bensőséges hálájával ne gondoljak a nemes