Gregorich Mária: A bori és borfői Bory család és levéltára : Családtörténeti és levéltári tanulmány. (Szeged, 1935. Kolozsvári-Szegedi Értekezések a Magyar Művelődéstörténelem Köréből. 27.)

hogy a homagiumon nem a megölt ember vérdíját kell értenünk, hanem a gyilkosnak a saját fejét kell megváltania. De csak abban az esetben, ha a bíró vagy az ellenfél kezéből megmenekül. „Mert ha személyében megfoghatják és a gyilkosságot szántszándékkal követte el: akkor a gyilkos nem homagiumán marad, hanem fejét kell vesztenie." 1 A fejváltság mennyiségét társadalmi osztályok szerint törvény szabta meg; mégpedig a paraszt fej váltságát 10, a köznemesét 50 és a főnemesét 100 márkában határozza meg II. Ulászló az 1495 19. t.-c.-ben és az 1514 38. t.-c.-ben. 2 Megjegyezzük, hogy a törvényben megállapított összeget nem kellett a gyilkosnak föltétlenül megfizetnie, mert a törvény a fizetendő összeg legfelső határát jelölte meg. Ennek a teljes összegnek kifizetése a gyakorlatban ritkán fordul elő, mert a gyilkos rendszerint kisebb összegben egyezett meg a sértett rokonaival. Ezzel megmagyarázhatjuk, hogy az okleveleinkben előforduló homagium nem éri el a köznemesnek megszabott 50 márka összeget. Legjobban megközelíti Borfői Mihály 40 márka homagíuma, amelyet Bory László megöléséért fizetett. Ebben az esetben a megÖltnek társadalmi helyzete is számított, mert Borfői Mihály nem volt nemes, Bory László pedig „probus et vir nobilis". Legkevesebbet — 22 márkát — fizetnek a Lőrincfiak unokafivérük, Micsk haláláért, amely alacsonyabb társadalmi helyzetükre utal, hiszen a gyilkosság a Borfőiek nemesítése előtt 10 évvel történt. A kettő között a középarányt Bory Pethőnek Tegzes István haláláért fizetendő 25 márka mintegy 1250 pengő fej váltsága képezi, amely a székely köznemes homagiumával egyenlő. A Lőrincfiak becsületén azonban Micsk megölése miatt nagyobb csorba nem esett, mert a perbeli egyesség után tíz évvel a legidősebb Lőrincfit, Borfői Istvánt méltónak tartják, hogy a garamszentbenedeki konvent perében Miklós apáttal és Bory Jánossal eskü alatt valljon. Azt pedig tudjuk, hogy az akkori jogszokásban nem mindenki lehetett tanu. A tanúi szerepre általában jó hírnév, vagyon, megfelelő életkor képesítettek. Eszerint Borfői Istvánnak tekintélyes embernek kellett lennie. 1 Werbőczy: i. m. 286-7. 1. 2 Erdélyi: A magyar lovagkor. 138. 1.