Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I. 1001-1235. (Pest, 1860.)

lyen érezvén a magyar történeti kútfőgyűjtemények hiányát, emlékeink ezen szétszórt kincseinek gyűjtését és közzétételét erejéhez képest már meg is kezdette." „Az Árpádok korszakából fenmaradt oklevelek, pecsétek, érmek és bárminemű más régiségek, a magyar emlékek megbecsülhetetlen kincsei, melyeknek gyűjtése s az enyészettől megmentése azért legsürgetősb; mert emlékeink ezen gyöngyei a lefolyt századokon keresztül a lagujabb korig sokféle veszélynek voltak és vannak kitéve*" „De lássuk röviden: miféle veszélyeknek voltak nálunk az okiratok a régibb időkben, és vannak a legújabb tapasztalásig kitéve? Schwartner Márton és Perger János diplomatikai munkáik szerint, nálunk az idő, mely mindent megemészt, pusztító háborúk, tűzvész, irigység, gondatlanság, tudatlanság, és hasonló okok idézték elő az oklevelek fogyasztását. De ki győzné e hazának ezen meg ezen vésznapjait és végetlen kínszenvedéseit történetileg részletesen kinyomozni?" „Mennyi okiratot, mi sok drága emléket emésztett meg a tatárdulás fergetege, mely Magyarországot 1241. láng- és vérözönbe boritotta. IV. Béla királynak a jászói monostor jogait megerősitő 1255. oklevelében olvassuk: miképen ezen prépostság jogait illető, az előbbi királyoktól nyert irományokat a tatárok fűtött kemenczébe mind megégették." „IV. Béla más 1261. okleveléből tudjuk, hogy a tatárok az egri egyházat kifosztották, földig lerontották, hamuvá tették, és a szent királyoktól nyert adományleveleit mind lángnak adták*

u „Sokan a veszélyes tatárdulás elől kincseikkelés levéltáraikkal Datmátországba menekültek, honnan a