Kővárvidék, 1917 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1917-12-02 / 48. szám

líagysomlrat, 1917. december V

KÖZÉRDEKŰ TÁBSADALM1 HETILAP „A NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ H1VATALQS KÖZLÖNYE.

E ofizetesi ár. Főszerkesztő: Pilcz Ede.

Egész évre . . 8 K Negyed évre . 2 K - , .. . „

Fél évre . . 4 K Egyes szám ara 20 UH. Félelós szerkesztő : Barna Benő

Swrkesztőség és kiadóhivatal: Nagyso.nkut, Teleki -tér 4S4 Telefon szám 2.

MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.

Hetedszer.

Hetedszer íordul a magyar állam a polgáraihoz, hogy újból nyissák meg erszényeikéi és sziveiket. Pénz Kell a háborúhoz, de most — ime — pénz kell a békéhez is.

Az entente épülete repedezik, töredezik. Mar látjuk az entente összes országaiban a vajúdást, a réuntldözés t, amelyet a háború negyedik évében a felelős államférfiak mindannyiszor éreznek, ahányszor népeik elé keil allniok. Ma már Lloyd George sem beszél oly büszke hányiveti- séggel, mint egy évvel ezelőtt ma már őt is fenyegeti minden politikus végzete, a bukás, amelynek fölötte állónak képzelte magát egykor. Oroszországban rettenetes élet-haialharc folyik az entente fizetett párthívei, a mensevtkiek és a béke őszinte barátai, a bolsevikek között. Franciaországban a legutolsó még el nem nyütt politi - kust, a neivenhai eves Clemeuceaut hivta a köztársaság elnöke kormányra, hogy most már tuzzeí-vassal, egy öreg ember elszántságává! törje le a trancia nép természetes bekevágyát. Olaszországban pedig remeg a király és reszket a kirá lyi trón,

A szenvedélyeknek e rettenetes hullámzása és zajgása közepette csak a mi szövetségesünk áll mindenre készen, ösz- szeszoritott ajkakkal, hogy lerohanja, legázolja azokat, akik ellene mernek szegülni, de ugyanakkor bármelyik pillanatban békére nyújtsa a kezét.

Ilyen körülmények között fordul az állam immár hetedszer a polgáraihoz. Nem kell sok ováció, sok meggyőzés és rábeszélés ahhoz, hogy mindenki erejétől tel- hetöleg adjon a hadikölcsöure, adjon az államnak, nyissa meg a szivét és az er erszényét. Nem az ellenségeinknek adunk. Az entente vezető politikusai nem fordulhatnának ilyen bátran népeihez hadiköl- csönért, ahogy a mi kormányaink fordulnak. Az entente népeinek ma már nem mi vagyunk a legrosszabb indulatu ellenségei, hanem a saját áltartíffc» litrik, akik hónapo kon át nem akarták észrevenni a mi békejobbunkat, mig az ujra ökölbe nem szorult és le nem csapott Olaszországra. A mi államferfiaink, a mi hazánk jogosan, indokoltan fordulhat hozzánk pénzért. Mi készek vagyunk a békére, a becsületes, tisztességes, senkit jogaitól meg nem fosztó békére és ha mégis ujra pénzért kell hozzátok fordulnunk — mondhatja az állam a polgárainak — nem mi tehetünk rólal I A békét akarjuk és a békét ugyiátazik

máskén nem érhetjük el, mint újabb és újabb súlyos őkö!csrpáso! kal, mint a háború tovább folytatásával.

A központi hatalmak nem azért folytatják a háborút és nem azért fordulnak most ismét kölcsönén népeikhez, hogy annektáljanak ésá népeket tönkretegyenek, hanem azért, hogy felviruljon a béke áldásos korszaka.

De a politikai indokokon kívül, ame^- lyek célirányossá teszik, hogy mindenki saját erejéből adakozzék, nyújtson a hadi- kölcsönre, vannak gazdasági szempontok is. Épp a legutóbbi idők győzhetlek meg mindenkit afelől, hogy egyetlen helyes és okos tőkebefektetés csak az állampapír lehet. A múlt hét rettenetes tőzsdei dérutja- ban sziklaszilárdan állt a magyar hue még a külföldön is. és aki hadikőicaönb« fektette a pénzét, e napokban nyugodtan, hidegen nézhette, hogyan pusztulnak azok, akik ueui elégszenek meg á rendes, nyugodt keresettel és jövedelemnél. A mai túlságos pénzbőségnek is egyik nagyszerű lecsapolója lesz a .hadikölcsőn. A drágaságnak egyedüli oka a mai péuzbőség, a nagy bankjegyforgalom és ezt a uagy bankjegyforgalmat bizonyos mértékben tenné szetszerüleg korlátozza a hadikőlcsó.i, amely a pénzbőség egy nagyrészét magához szívja.

A itolár TÁHCAJAA mult.

— Kedves Dorbeil, ön ma nagyon szórako zott. ügy játszik, akár eöy éjjeli őr.

— Igaza van, Lacour mester ... Másutt jár a gondolatom ... Nem tud ma érdekelni a kártya...

Meleg júniusi napnak délutánján volt. Már alkonyulóra halott. A villa verandájának nyitott üvegajtaján beáradt a kerti világok bóditó illata es innen el lehetett látni egészen a kennek végéig, sőt azon túl is, ahol ezüst csikként kanyarodott tova a kis folyó. Ez szegte be a láthatárt.

Minden Csütörtökön, pontban öt órakor megjelent a Dorbeil ur birtokán Lacour mester, a közeli városban székelő közjegyző és a kél férfi ilyenkor néhány játszma pikével szórakozott el estig. Akkor megvacsoráztak, majd pedig kilenc órakor Lacour mester ujra felült Kis homokfutó kocs jara es hazabajialott. Esztendők óta divottigy.

Most azonban félbemaradt a játszma. A közjegyző érdeklődve kérdezte meg ba átját:

— Megint azzal a mihasznaRóberttel van baj talán?

— Igen, — felelte szomorúan Dorbeil — egyre újabb és újabb galibákba sodor, Isten tudja micsoda vége lesz... Oh, kedves barátom, tömérdek goudot okoz a fiam. Nem bizhatom benne... Attól tartok, hogy egy napon még gyalázatot hoz a nevemre ... Fajdalom, túlságosan elkényeztettem mindig a fiút... Gyenge apa voltam nagyon . . . Nem győzöm pénzzel Róbertét és a fiúnak egyre dorbézoláson, szeretkezésen jár a feje.,.

— Tálán valami hirt kapott róla?

— Igen is, nem is ... Ritkán látjuk egymást és igy be kell érnem azzal, amit másodhelyről hallok felőle... Ah, Lacour, szomorú ez az én öregségem nagyon ... Mast vártam . ., Annak idején jól nősültem, az apósom gazdag ember volt és egész vagyonát reánk hagyta. Annál boldogtalanabb voltam azonban családi életemben, a feleségem korán elhunyt, a két gyermekem pedig . . hiszen tudja 1 Azóta a fájdalmas botrány óta e leányomat nem ismerem többé és most meg Róbért is egyre súlyosabb gondokat gördít ram .. . Boldogtalan vagyok, öreg barátom és nagyon elhagyatott.

Lacour vigasztalóan mondta:

— Eh, az ördögbe is, ne adja oda magát túlságosan .. banatuak . . . Majd még jóra fordul minden , .,

Most belépett a Dorbeil ur inasa és a gazdájához fordulva jdeutelte, hogy egy fiatalember várakozik odakinu. Egyenesen Parisból jött és beszélni kíván a ház urával.

E szókra még kiuosabb balsejtelem (szállta meg Dorbeiit. A homloka elborult. Attól tartott hogy a fiáról hoznak most neki valami rossz hírt*

— Hogy hívják azt az urat?—kérdezte az inast]

— Nem mondta meg . . . Amikor megkérdeztem tőle, azt felelte, felesleges bejelenteni ... Csak egy percig kíván szólni önnel.

Dorbeil aggódó tekiutettel fordult Lacourhoz. A közjegyző felemelkedett helyéről:

— Magukra hagyom önöket, — mondotta — Lesótálok a kertbe. Ha netán szüksége volna rá », természetesen a rendelkezésére állok. Csak nyugalom, nyugalom. Az a fö. Bizonyára valami egészen közönyös dologról lesz szó . . .

Azzal eltávolodott.

— Vezesse be azt az urat 1 — mondotta az inasnak Dorbeil.

Megjelent a látogató. Magas, karcsú, csinos kópü huszoaötesztendős fiatalember voit. A megjelenése, mozdulatai nagyon választékosak. Az arcán némi elfogultság látszott, amelyet azonban csakhamar sikerült le küzdenie.

így kezdte:

— Bocsásson meg, uram, amiért felkerestem és higyje el, hogy kényszerítő körülmények befolyása alatt teszem . . .

Egy pillanatra elhallgatott és most észrevehető kíváncsisággal nézte Dorbeil urat. Aztán igy folytatta mondókaját;