Kővárvidék, 1916 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1916-10-29 / 44. szám
XIV évfolyam Nagysomkut, 1916. október 29. 44-ik szám. T ki _________ El őfizetési ár: Egész évre . . 8 K Negyed évre . 2 K Fél évre . . 4 K Egyes szám ára 20 fill. Főszerkesztő: Pilcz Ede. Felelős szerkesztő : Barna Benő. gére és segélyezésére rendelkezésére bocsátott. Bizonyos, hogy a magyar társadalom jófzivvel és úgy adta ezt a nagy ösz- szeget, hogy az a megfelelő rendeltetési helyére jusson el és el is jutott oda. A társadalomra azonban még mindig vár feladat éppúgy, mint a hatóságokra. A menekülők már megindulnak, hogy visszatérjenek hazájukba, elfoglalják újra szülőföldjüket. régi lakhelyüket. De a háború háború és ahol talán nem is pusztítottak a románok, ott is meg fognak látszani a nyomai annak, hogy Erdély harctér volt. A szegény emberek, akik közül igen sokan mindenüket otthagyva menekültek, talán üras kunyhóba, elhagyott, vagy feldúlt lakásokba, Összelőtt falvakba térnek vissza. Amint a kárpáti falvak újraépítéséhez megnyitotta a társadalom szivét és zsebét, úgy várjuk most a társadalomtól, hogy ne fukarkodjék az erdélyiek támogatásánál sem. Lehetséges, hogy az első felbuzdulásban ősz- szehozoit nagy nemzeti kincs, amely az erdélyi menekültek támogatására szolgált, •lég lesz az első tatarozási és javítási munkálatokra is, azonban ez nem biztos. A társadalomnak és az dllamnsk tehát újból össze kell fogniai, hogy az erdélyiek no maradjauak tényleg földönfutók, hanem Viasza erdélybe. Eszünk ágában sincs politizálni. Erdély sorsa nem politika, hanem nemzeti érzésünknek a dolga. Erdélybe gálád és alávaló módon betörlek a románok és erre, százezreknek menekülnlők kellet éa ezek az erdélyi menekültek mint tudjuk, egyes köz igazg tási bajokon és akadályokon kívül csak a magyar nép vendégszeretetében, szimpátiájában, rokonérzésében részesültek. Mindenütt, ahol erdélyi menekültek laktak — és hol nem laktak? — a legnagyobb örÓm és a legnagyobb büszkeség hangjain mondták az emberek, hogy Erdély felszabadult. Mire e sorok megjelennek, valószínűleg már egyetlenegy román katona sincs Erdély ősi földjén, a román árulás első és egyetlen eredménye eltűnt a főid színéről ás a román nemzet a vad éí il vakult román politikusok már közelükben hallják az ágyukat dörögni. Vege a nagy román eszmének, vége a diadalmasan hirdetett hadjáratnak, vége minden hencegésnek, most jön a bünhŐdés fts mire a magasra emelt sújtó ököl le fog sújtani, addigra erdélyi honfitársaink már saját lakóhelyükről fogják nézhetni a ro mánok pusztulását, az irtózatos bosszút, amit a szövetségesek e gálád árulásért Ro* mánián megvesznek. Akik most hazatérnek erdélyi lakásaikra és földjeikre, bizonnyal szomorúsággal fognak hazaérkezni. Vad és fékezhetetlen horda tört be Erdély szent földjére és ez a vad horda természetesen nem kímélte meg, azt amihez árulás és erőszak révén juthatott és amiről maga is nagyon jól tudta, hogy sokáig nem tarthatja kézben. Ha a románok nem is pusztították el azokat a területeket, amelyeket hadseregünk önkéntes visszavonulása folytán meg« szállották, mindenesetre sok magánlakást kiraboltak« sok kárt okoztak. De ez ne agassza erdélyi honfitársainkat. Felemelt fővel kell szembeszállui azzal az u| küzdelemmel, ami ma vár reájuk, mert tudniok keli, hogy a megtorlás nem marad ej és ha ezt a megtorlást egyéneukint nem fa fogják megérezni, a háború diadalmas be fejezése ellenfeleink legyőzése feltétlenül meg fogja hozni nekünk a kívánt j italmat és a megérdemelt kártérítést. A társadalom az erdélyi menekültekkel szemben, ma már megmondhatjuk, valóban szépen viselkedett. Több millióra rúg az az összeg, amit a társadalom és az állam együttesen az erdélyi menekültek aegltséA „KöfÍRVIDÉK“ TÁRCÁJAMagyar világ Bukovinában. Borgóprundig még csak elhozza az embert a vonat. De ott azután vége a világnak. Az ember megáll a fehérre meszelt kis állomáson, lerakja podgyászát a fülledt levegőjű homályos váróteremben, azután elkezd gondolkozni azon, hogy az Istennek milyen csodája segítségével redülhetne keresztül a Magurán. A magára maradt kétségbeesett utas felsóhajt: — Hej, ha most egy automobilom volna! Még ki sem mondta, már türköl is az autó és egy-kettőre ott is terem. Nem is egy. Egymásután nyolc-tiz is. Katonai teherautók. A legkitűnőbb fajta. Úgy szaladnak neki a Magúra meredek szerpentinjeinek, hogy az ember szinte szédül bele. A gondbaborult utas lelkében uj remények ébrednek. Odamegy a sofförökhöz és megkéri őket, hogy vigyék magukkal. De a soffőrök csak a fejüket rázzák. — Nem lehet. Nem szabad I Az ember könyörgésre fogja a dolgot. Busás borravalókat igér. Egy csernovici bankigazgató kétmáz koronát Ígért. Hiába. A soffőr minden aján- a Ura csak a fejét rázza, — Szigorú parancsunk Van, hegy senkit se vigyünk, A Magúra tetején pedig őrség áll, minden kocsit feltartóztat, kikutat és leszállítja azt, akinek niucs a hadseregparancsnokságtól engedélye az automobilok használatára. Ha felvennitn Önt, engem lecsuknának, önt pedig letennék pod- gyászostól a Magúra tetején a hóba. Aztán se előre, se hátia. Berreg a motor, egymásután nekiiramodik a tíz automobil s az utas ottmarad a maga gondjaival a borgóprundi állomáson. Aztá gondolkodik: — Dorna-Vatra ide éppen hatvan kilométer. A hegyvidék tele van hóval. Már itt rögtön Borgó- prundon túl kezdődik a hó országa. Hóban ilye emelkedés mellett egy szekér nem tesz meg napjában többet húsz kilométernél. Az úthoz tehát éppen három nap kellene, akkor is, ha az ember találna is egy szekeret, amely elvállalja b fuvart. Szekér köny- nyü ezt kigondolni. De hol van az a szekér? Az ember bemegy az állomásfőnökhöz és megkérdezi: — Uram, kol lehetne itt egy szekeret találni, amely elmenne Dornavatrára: Szekér nincs, — mondja az álloraásfőnök — ne is tessék keresni. Ön előtt már százan is kerestek és nem találtak. Kór a fáradságért. Egy tanácsot adhatok. Tessék bemenni a Láncén szállóba, lefeküdni és holnap visszamenni Besztercére. Mert itt keresztül nem jut. Megfogadtam a tanácsot, Bementem & Luncanba, meg vacsoráztam elég jól és elég olcsón, aztán vártam a csodát. 8 a csoda csakugyan megjött. Bejött egy ur, talpig érő bőrkabátban, automo- bilsepkával a fején, a sapkán tisztirózsa. Borzasztó nagy szakálla volt s az arca tele volt sárral, amit a kocsi fröcskölt föl rá. Kikászolódott a nagy bundából, akkor láttam, hogy katonatiszt: huszárzászlós. Körülnézett a teremben s mikor meglátott odajött: — Szervusz — mondta és nevetett. Nem ismersz meg? Azután mondta a nevét. Igazán nem ismertem volna rá. Pedig jóbarátom. Poéta, szép verseket irt, sokáig élt Berlinben. Odahaza Pesten neki voltak a legszebb lakcipői. — Itt rekedtem, barátom — mondtam. — No — felelte — majd segítek rajtad. Magammal nem vihetlok, meit szigorú parancsom van. De maradj itt holnapig. Én most felmegyek Dornavatrára és Ieküldök onnan valami alkalmatosságot. Másnap csakugyan eljött értem egy üakker. Azzal azután tizennégy órai kecsizás után valóban megérkeztem ide, az osztrák államvasutak végállomására. Innen majd már vasúton mehetek tovább Csernovitz felé. Napjában egyszer indul a vonat Gurahumoráu és Hatnán át Bukovina fővárosába. Dornavatra tulajdonképpen fürdőhely. Forró kénes források vannak a környéken. Mint minden osztrák fürdőhelynek, ennek is szép széles utcái, csinos nyaralói, gondozott parkjai vaunak. A szélei seKkwttíség ét kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki- tén 454 Telefon szám 2. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.
