Kővárvidék, 1916 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1916-08-06 / 32. szám
XIV. évfolyam. rr / Nagysomkut, 1916. augusztus 6. . 32-i KÖZÉKDKKÜ rAU*Al)AI,Mi HETILAP A ,,NAG YSOMKUTi JAKASI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Égé« évi« ^él évre EHFflzetf «1 ár; . 8 K Negyed évre 4 K Egyes siárn áru 2 K. 20 fillér Főszerkesztő; Pilcz Ede. Felelős szorkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér484 Telefon szám 2. MEGJELENIK MINDEN YASÍMAP A magántisztviselők. Az állam, mint m ndenben, úgy tisztviselőiről való gondoskodás terén is példát mutatott most a háború alatt a magánosoknak. Nemrégiben emlékeziünk meg arról, amit különben mindenki tud, hogy a kormány törvényjavaslatot terjesztett be a képviselőház elé, amelyben az állami tiszl- viselőknek a körülményekhez és a lehető- j ségekhez képest megfelelő kivételes és 1 rendkívüli háborús segélyt nyújt. Természetesen mindenki csak a legnagyobb örömmel és szimpátiával fogadhatta a kormánynak ezt a javaslatát, amellyel épp azokon j kíván segíteni, akik legjobban rá vannak szorulva, a fix fizetéses embereken. köz!udomásu és sokszor hangoztatott tény, hogy a fix fizetésű emberek szenvedik meg legjobban a háborús drágaságot és a háború egyéb terheit, különösen azért, mert hiszen a fix fizetéses emberek alatt mindig a középpolgári embereket értjük, akiknek a külsőre és a megjelenésre is kell ad- niok valamit és igy kétszeresen érzik a drágaságot. Azonban ugyanakkor, amikor az állam ilyen dicséretreméltó módon segit a \x fizetéses embereken, mikor ilyen dicséretes módon támogatja saját alkalmazottad a nehéz helyzettel szemben, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy fix fizetéses emberek másik kategóriáján, a ma- gámisziviselőkön nem segit senki. Tény az, hogy a magántisztviselők javadalmazása igen sok helyen és különösen az alsóbb fokoza’okban nem áll azon a nívón, mint az állami és köztisztviselőké. Viszont azonban tény az is, hogy ezektől az emberektől társadalmi helyzetük még többet követel, mint az állami tisztviselőktől és amellett a mostani idő reájuk még súlyosabb terheket rak. Akármennyire a kivéieles törvények hatálya alatt állunk ma, természetesen nem kívánhatjuk az államtól, hogy egyenesen ö adjon segélyeke*, a magántisztviselőknek is. Azonban rá kellene jönnie a magánintézeteknek, bankoknak, részvénytársaságoknak maguktól is, hogy igen helyes poli ika volna most a tisztviselőiket megbecsülni és őket támogatásban részesíteni. Igen sok intézet és vállalat — sőt mondhatnék — valamennyi horribilis háborús nyereséggel zárja le a múlt évi fogja lezárni idei mérlegét. Hiszen minden vállalat áttért azoknak a cikkeknek -termelésére és forgalombahozatalára, ame- yek ma keresettek és amelyek ma rendszerint sokkal drágábbak, mint voltak bármikor. Bizonyos, hogy a vállalatoknak valósággal erkölcsi kövességük volna ma, hogy tisztviselőiket segélyezzék, hiszen óriási háborús nyereségüket semmiesetre sem érnék vagy érték volna el akkor, ha nem volnának odaadó, munkás, szorgalmas tisztviselőik. A béke idején a vállalatok azzal indokolták a kis fizetéseket, hogy nekik nagy kockázatuk van, hiszen anyagot kell vásá- ; rolniok, amelyet nem biztos, hogy feldolgozhatnak Ez az aggály ma nem állja meg a helyét, mert ma minden anyag kell A vállalatok üzletmenete tehát teljesen biztosítva van akármivel dolgoznak. Annál kevésbbé van azonban biztosítva az alkalmazottak megélhetése, mert hiszen a spekulánsok ma teljesen lehetetlenné teszik a szolid megélhetést. A vállalatoknak utánozniok kellene az állam példáját. Az államon sokkal nagyobb terhek feküsznek ma, mint egy nyereséges üzlettel foglalkozó magánvállalaton és ha az állam ennek dacára tud segíteni az alkalmazottakon, kötelessége volna ugyanez a magánvállalatoknak is. Ha ezeknek a magánvállalatoknak a A „KQVAHVIDEK“ TARCAJAA század kakasa. Bizony ha nem lett volna velünk a kis Bartók Istók szabó ! Nem lettünk volna olyan vígan. A bevagonirozásnál szomorú hangulat uralkodott, nem egy harcteret már megjárt vitézünk fejét lógatva szortyogtatta pipáját, miközben már a maga módja szerint áldotta a muszkának „anyját-apját.“ Asszonyok, lányok állottak a katonákkal zsúfolt vonat mellé és úgy siratták párjukat, rokonukat. Bartók Istók is ott állott egy csinos kis menyecske mellett és vigasztalta, hogy ne sírjon. Úgy Játszott, hogy Istók barátunknak sem volt valami rózsás kedve, de egyszerre olyan hangos és hamisítatlan kukorékolást vágott ki. hogy mindenki elmosolyodott és szomorúságát félretette. Bartók Istók ettől kezdve nagy kegyekben részosült. De meg is érdomclto, mert kukorékolni pompásan tudott. Lehet, hogy szabó mesterségét sem folytatta olyan sikerrel, mint kakas pályáját, akár melyik orfeum színpadán felléphetett volna művészetével. A legénység körében óriási sikerekben volt része, de ki is élvezte népszerűségét és minden alkalmat megragadott, hogy habárainak számát növelje. Minden állomáson, melyen vonatunk megállott, Istók kidukta ;ovány fejét a kocsi ablakából és egy szép hosszút kukorékolt, vonatunk, elindulásánál szintén. Különben kukorékolt mindég, amikor csak tehette, ha indulást jeleztek, ha parancsot kaptunk a megállásra, ha szállást kaptunk, ha a mer.agi megérkezett, a takarodó után, valamint a reggeli ima eltrombitálása után, egyszóval mindig. Azt hiszem, hogy egészen a legmagasabb virtuozitásig fejlesztette kukorékolási talentumát. Egész áriákat fújt ki magából és kutya legyek, ha nem volt felismerhető, hogy Istók barátunk milyen állapotban lévő kakast imitál. Mi emberek legalább tökéletesen megvoltunk elégedve Istók hangversenyével, de egy községben való átvonulásunkkor az összes kakasokat becsapta Istók úgy, hogy valamennyi elkezdett kukorékolni. Embereink a hasukat fogták nevettükben. Kapitányunk pedig valami jóféle cigáróval ajándékozta meg századunk művészét. Derék parancsnokunk nem győzte később Istókot dédelgetni és látszólagos gyönge- ségét az egybegyült tisztek előtt mindig magyaráz- gáttá : „Uraim nem is képzelitek, milyen pompás ember ez a kis Schneider. Nem is hiszitek, hogy legénységünkre milyen jó hatással van az az ártatlan kis komédia, nézzétek meg, az emberek arcát, konstatálhatjátok, hogy egy sem lesz. aki legalább is el ne mosolyogná magát.“ Napokig feküdtünk a lövószirokban tétlenül. Kapitányunk egyszerre csak magához hivatta Bartókot és igy szólt hozzá; „Hallgass ide fiam, valószínűleg tudod, hogy néhány pere múlva megstur- muljuk a muszkát. Már most, ha abban a pillanatban, mikor azt hallod, hogy „Strum“ elkukoréko- lód magad, kapsz tőlem tíz koronát. Istók mindent megígért ég boldogan várta helyén a vezényszót Az izgalom egészen lázassá tette, tudni nem tudta csak érezte, hogy az ő mostani működése többet jelent, miat máskor. Érezte, hogy most becsületről van szó. Valóságos lámpaláz fogta el. Szemei előtt fátyolos lett a nyári táj és úgy érezte, hogy torkát valami óriás kakas tartja karmai közt. Sturm ! Hurrá, hurrá 1 ordított a legénység és rohant szívdobogással az ellenség felé. A hát- borzongató üvültésben egyszer valami vékony éles hang lármája, sipitása kavarodott bele. Bartók István kukorékolása nem sikerült Embereink önkéntelenül is elfelejtették e veszélyt, melybe rohantak, mindenki a nyavalás kis szabóra gondolt, mosolyogva, akinek nem sikerült a vizsgát letenni. Jó kedvvel, szinto nevetve vetették magukat a megrémült muszkák közé. Néhány pere mukva mienk volt az ellenséges árok. Nemsokára — kezében egy tízforintos bankóval — hivatta a kapitány Bartók Istókot és e szavakkal nyújtotta -át a megígért dij dupláját: „Puccer vagy fiam, de azért megér.- demled! Boldogan és büszkén tette zsebre a jutalmat. Még a muszka cárral sem cserélt volna. Sokszor mulattunk a kis szabón, mig egyszer csak súlyos szivlövést kapott. Körülálltuk a „kakasunkat.“ Midőn látta, hogy néhánynak valami ott csillog a szemében, azt mondta :„Megyyógyu- lók én még fiuk“ és egy hatalmas szépet kukorékolt, de aztán lehunyta megtört szemeit örökre. Ez volt az utolsó ténykedése, Bartók Istók szabónak, a század kis kakasának. T. L.
