Kővárvidék, 1916 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-16 / 29. szám
29-ik szám. XIV. évfolyam. Nagysomkui, 1916. julius 16. KÖZÉRDEKŰ rÁltiSAUALMJ ti ÉTI LAP A „NAH YöOMKUTl JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET" HIVATALOS KÖZLŐN á L, EUrizeléil ár: ígés* ívr* . . 8 K Negyud évre Fél évre . . i K Egye» siém árt 2 K 20 Ollót —WO—p——a—B JU.IH nwi'1—WMi.i—iiir—i jernemmmm n uroiinw nme — m hm—mm Főszerkesztő: Pilcz Ede. Felelős szerkesztő: Barna Benő. _;___ Sz erkesttőség ée kiadóhivatal: NagySOItlhlli, Teleki-tér 484 Telefon szám 2. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP A tisztviselők segítsége. A parlamentben és mindenütt, ahol a közéleti kérdéseket tárgyalják, az elmúlt napokban igen sokan, igen gyakran és igen behatóan tárgyalták a tisztviselők se gélyezésének kérdését. Az állam gondoskodni kiván alkalmazottairól és ez a gondoskodás talán a legjogosabb az állam minden háborús jótékonysági tervezgetése és akciója között. A háború a maga minden rendszert felforgató, reformrendszerével megszüntette azt a közéletbe begyökerezett hitet is, hogy a fix fizetésű alkalmazottak élhetnek, ha takarékosak, aránylag legjobban Mert a háború előtt aránylag a tisztviselők fizetése futotta mindenre, csak be kellett osztani. És hány ember volt, aki többet keresett, mint egy tisztviselő, mégis odaadta volna keresetét a tisztviselő biztos, nyugodt fix fizetéséért, amellyel minden hónapban rendszeresen lehetett számolni, amelyet be lehetett osztani és amely szerényen is, de mindenre elég volt. A fix fizetés volt az ideális nyárspolgári megélhetés alapja. De az idők változtak. A háború, e nagy reformátor, ezt a gondolkodást is megreformálta, illetve bebizonyította, hogy lehetetlen annyira felvinni a fizetést, hogy abból mindenre teljék. És mi a helyzet ma? A fix fizetésű hivatalnokok — hacsak nem megyünk a legmagasabb fizetési osztályig — minden fizetési osztályban nyomorognak Mert ma nem lehet semilyen fix fizetésű hivatalnok olyan szerény, olyan kis igényű, hogy állásának megfelelően megélhessen. Hiszen mire egy állami hivatalnok, vagy köztisztviselő elér valamilyen fizetési fokozatot, akkor az állása egyszersmind megkívánja a fizetési fokozattal együitjáró reprezentá- lást és amikor annyi a fizetése, hogy már legalább rendesen érkezhetne, akkor reprezentálnia kell. A fix fizetésű tisztviselők ma a szó legszorosabb értelemben nyomorognak és különösen nyomorognak az állam a vármegyei és község tisztviselői, akik mindig valamivel rosszabbul voltak dotálva, mint a magánhivatalnokok. A helyzet tehát az, hogy az az ősz tály, amelyen az ország egész organizációja, az egész gazdasági életünk nyukszik, amely osztály nélkül teljesen lehetetlen volna a közélet működését az egyes szervek létezését fenntartani, az az osztály szenvedi meg legjobban a háborút. Azt úgy hisszük, nem kell külön felemlítenünk és hangsúlyoznunk, hogy mindig — már békeidőben is — a középosztály nyomora volt a legszomorubb nyomor. Mert a nyomorgó munkások segítenek, népkonyhák, ingyen kenyerek és egyéb intézmények, a ruhájának sem kell alkal- 5 mazkodnia minden külső követelményhez, de a hivatalnoknak és a tisztviselőknek a könyöke igazán nem állhat ki a ruhája ujjóból. Ha az állam segíteni akar a tisztviselőkön, tegye azt minél előbb és minél nagyobb mértékben. Bizonyos, hogy a tisztviselők megérdemlik a magyar államtól, hogy támogassa, segélyezze őket, hogy megóvja őket a nyomortól, mert valóban az a helyzet, hogy az állam ellenállása és életműködésének tovább folytatása igen nagy mértékben függ a tisztviselőktől. A legutóbbi napokban tényleg kialakult ez a vélemény. A fix fizetés? tisztviselők segélyezése komoly problémává emelkedett és mi úgy látjuk, hogy ez a probléma, illetve ennek megoldása nemcsak a tisztviselőkre, hanem az egész államra, az egész nemzetre igen fontos és jelentős. Sajnálattal látjuk, hogy a midőn az orsággyülés az elmúlt napohban a tisztviselők drágasági segélyét tárgyalta éppen a jegyzők — a kikre a háború legtöbb és már elviselhetlen munka terhet ró — részesülnek a legcsekélyebb és még az állami szolgáknál is mostohább elbánásban. A „KDVÁRVIDÉK“ TÁRCÁJAEgy lelkész (Josef Ignatz v. Ah) az 1870-iki háborúról. A.Nildwaldener Volksblatl“ 1870. és 1871 iki évfolyamai fekszenek előttünk. Lapozgatás közben azonnal szemünkbe tűnnek Jósef Ignatz von Ah lelkész tudósításai, amiket mint a „világ krónikása“ (Weltüberblicker), az események folyását követve, hétről-hétre irt a német francia háborúról. Ezek a szellemes közlemények önkényt'denül is összehasonlításokra késztetnek az akkori és mostani időket illetőleg, úgy politikai, mint kortörténeti és irodalmi szempontból. Az olvasó megítélésére bízzuk, hogy belőlük a konzekvenciákat levonja ; mi megelégszünk azzal, hogy megközelítőig, szoros összefüggés nélkül és szabad egymásutánban néhány kivonatot adjunk. 1870. julius 28-án. Még nem dördültek el az ágyuk a Rajna mentén, még jómagunk is beleszólhatunk, de hogy ez sokat úgy sem fog változtatni a dolgokon,any- nyi bizonyos; vaunak azonban jócskán, akik szeretnék tudni és hallani, hogy mint áll a világ ezzel a fenyegető háborúval, Az utolsó heti közlemények távolról sem voltak mindenkinek a széja-ize szerint valók, sőt sokakat meg is szédítettek. Ahogy az utcára kiléptem, többen utánam kiabálták: „Porosz 1 Porosz 1“ és sivár haraggal vetették a szememre, hogy milyen illetlen modorban beszéltem Napóleonról; de meg is mutatja majd nekem — vélték némelyek — majd, ha ő lesz az ur és Svájoba is eljő, hogy nekünk is kiporolja a bundánkat, akkor engem a legelső fára akasztat vagy agyonlövet és akkor majd szidhatom és megmondhatom neki a magamét 1 Általában véve franeiás szél fu most Svájcban ; a „Neue Züricher Zeitung* például el is kergette a krónikását és maga is elvesztette a kenyerét, amiért túlsókat talált a poroszok mellett agitálni I Röviden szólva: egyiknek sincs igaza abban, hogy egy semmiségért ilyen borzasztó háborút kezd, de abban azért az egész világ megegyezik, hogy Napoleon volt a kezdeményező; hogy egész hidegvérrel készült rá már évek óta, hogy több mint 30 éve már, extra mulatságot Ígért magának ebből a háborúból. Ezzel ellentétben nem lehet eltagadni, hogy a büszke Poroszország is bünhődést érdemel egynémely régi vétkéért. De — és ez a fő dolog — nem a szegény népek, nem a poroszok és franaiák, hanem az é telhetetlen fejedelmeik és minisztereik asek, akik virgácsot érdemelnek. Azaz, megálljunk 1 Isten szemében talán mindnyájan megérdemeltük ezt a leckét, amely csak jobbá fog tenni bennünket. 1870. Szent Verona-napjón. A németek most már mindenáron kötik magukat, hogy Strassburgot elfoglalják, a franciák meg persze nem akarják nekik a maguk jószántából odaadni; mert még mindig reménykednek és úgy képzelik, hogy a nagy ármádia mégis csak megjön a császárral vagy Mac Mahonnal az élén és megszabadítja őket. Tizennégy nap óta jlövik gránátokkal ezt a várost, minden percre átlag (legalább is éjjelente) tiz lövés esik. Szent Isten, mit kell annak a szerencsétlen 80.000 embernek ott a városon belül kiállnia félelmében és ijedtségében! Minden nap benne van az újságban, hogy miképen ég már Strassburg és Kehi városa is, a Rajnán túl. Strassburgban úgy beszélik, az egész Münster-utca leégett, a protestáns templom, a gimnázium, a pompás könyvtár sok, pótolhatatlan régi könyvével és pergamenjével, a képtár, sőt tegnap este elterjedt az a rettenetes hir is, hogy a gyönyörű dóm hajóját is összelőtték és most már csak a kereszténység legmagasabb és legszebb tornya. Steinbach Ervon mester általánosan csodált mestermüve áll még fenn, szomorúan és sötéten meredve ebbe a borzalmassá alomvölgybe 1 Szombat este Räss András, a tiszteletreméltó
