Kővárvidék, 1915 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1915-11-07 / 45. szám
I ö V A R v I D í K november 7. mos egyéb hasznos és nélkülözhetetlen cikkeket, továbbá dohányt, cigarettapapírt, levelezőlapokat és egy, gróf Andrássy Gyula előszavával ellátott háborús emlékkönyvet is. Egv ilyen doboz 4 — koronába kerül, hogy pedig mindenki hozzájárulhasson és lehetőleg minden, velünk szövetséges katonánknak jusson, arra kéri az egyesület a nagy magyar társadalmat, járulj >u mindenki tehetségéhez képest bármily csekély összeggel e mozgalomhoz, ha csupán egy részletével is, a doboz árának. Leirhatlan őrömet fog kelteni a zordon tél hidegében e hasznos adomány, de menynyivel több lelki meleget — ha a rideg lövészárokban a dobozt felnyitva, olvasni fogják, hogy talán az ö szeretett hitvesük, talán egy kedves ismerősük az ajándékozó, tán éppen kis gyermekeik összeadott filléreikből bői jött össze a doboz ára. Gondolja meg mindenki, kihez az egyesület e felhívó szózata eljut, hogy adományával esetleg egy hősiesen és elszántan harcoló katonánknak drága életét avagy testi épségét menti meg. A nagyszerű cél elérhető, az egyesület maga buzgón végzi nemes hivatását, a többi a magyar társadalom hazafiasságától és áldozatkészségétől függ. Mutassuk meg, hogy emberek vagyunk, mutassuk meg, hogy magyarok vagyunk. Hadd vigyék szét a világ minden tájára a hazánkért, dicsőségünkért és szabadságunkért velünk küzdő szövetségeseink a magyar nemzet nagyságát. A szeretetadomány megváltására szánt legkisebb összeget is köszönettel fogadja, kéri és hirlapilag nyugtázza az Uránia Országos Nővédő Egyesület, Budapest, IV. Szervita-tér 5., az utalvány szelvényén »Szeretetadomány* felírással. A rokkantkérdés megoldása Irta: Dr. Baíílay Dezső. Kezünkbe került Kassó Szörény vármegye alispánjának előterjesztése a törvény- hatósági közgyűléshez, — és kezünkbe került a közgyűlésnek erre hozott lélekemelő határozata. Üdvözöljük az alispánt, akié az eszme, s üdvözöljük a vármegye közönségét ameiyé az eszme megtestesülésének érdeme. Nagy horderejű esemény ez! Az első percben teljesen át se érezhető. A rokkantkérdés teljes megoldása ez—a társadalom állal. Az által a magyar társadalom által, melynek ez becsületbeli kötelessége volt. Reájöttünk végre, hogy rokkantaink nemcsak a hazát védték emberfeletti harcaikban, de védték egyúttal a magyar társadalmat is — védtek minket is — saját életük, saját testi épségük feláldozása árán is. A kormány már megtette és meg fogja tenni a maga kötelességét, — a mennyire az ország gazdasági helyzete megengedi. Tovább azonban nem mehet. De‘ »tudjuk a múltból, hogy amit az állam nyújthatott, arra volt legfeljebb elegendő, hogy a rokkantak életüket nyomorúságosán, mások alamizsnája mellett eltengethessék.« »A múlt idők háborúi pedig nem követeltek annyi áldozatot, mint a mostani, úgy hogy eleve látjuk annak lehetetlenségét, hogy az állam segítsége olyan legyen, amely teljesen biztosítja a nyugodt megélhetést.* Pedig rokkantaink ezt legalább is megérdemlik. v A magyar társadalom becsületbeli kötelessége, hogy az állami segélyhez hozzáadja azt a pluszt, mely szükséges, hogy a mi rokkantjaink abba a gondtalan, nyugodt anyagi helyzetbe kerülhessenek, amely megengedi, hogy minden keserűség, minden palette száguldott el nem egy. Aztán meg különös gondolatok is jártak az ő büszke fejében, amint ott szertenézett. Titkos sejtelmes érzések fogták el, valami különös ideális, tiszta világnézetté jegeseden zavaros gondolatai s néha úgy érezte, mintha ő volna hivatva ujjáalkotni az emberek romlott világát. Tudott valamit, de az nem ütötto meg azt a mértéket, amit a világ kiszabott arra, akit „müveidnek ösmerjen el. Sejtett valami, tálán prófétai hivatást is érzett magaban, de ilyenkor mindig eszébo jutott az emberek gyatrasóga s tudta, hogy annyi jóval nem rendelkezik, ami ezt a sok rosszat ellensúlyozhatja. Csak egyetlen jó és becsületes embert keresett, akivel megoszthatta mind n érzését és gondolatát, akkor tán megnyugodott volna . . . Keresett, keresett, és — talált. A harmadik határban, valami csöndes vadászkunyhóban lakott egy asszony, akiiéi az a hir volt elterjedve, hogy boszorkány. Yorlov Lórisz egyszer kedvet kapott, hogy ezt az asszonyt meglátogassa. Hiába, az ő pesszimista lelke elfogult volt az emberek irányában és szentül hitte, hogy az, akit az emberek uton-u'fé- ]en rágalmaznak, piszkolnak, gyaláznak — az nem lehetrossz. Betért a kunyhóba, amely elhagyott köröskö rül vad növényekkel benőtt tisztáson állt. A mint a félig betámasztott ajtót a puskája tusával belökte, valaki elkiáltotta magát a háta mögött: — Szent Isten ! Mit akar tő ünk I Lórisz megfordult. Amit látott, az annyira meglepte, hogy az első pillanatban nem tudott szóhoz jutni. Egy gyönyörű leány állt előtte, olyan friss, mint a liliom, olyan szende, félénk, mint az őz. Lórisz szivdobogva állt előtte s maga is olyan félénk lett, olyan furcsán félénk . , . — Bocsánat . . . bocsánat — dadogta — de én nem tudtam . . . — Hát nem rossz szándékkal jött ide ? — kérdezte remegő hangon a leány. — Dehogy gyermekem, dehogy . . . csak elfáradtam és betértem ide egy pohár tejre. A leány e szavakra eg szén megváltozott. Az arca szinte sugárzott az örömtől. Istenem I Sohase hallott ő ilyen szives beszédet, Csak durvasághoz, gyalázó szavakhoz volt szokva s most egy ilyen szép, előkelő ur úgy beszél vele,'mint a hogy ő szokott a kezes bárány- kájával. — Óh, kérem szépen, mindjárt szélok az édesanyámnak . .. csak tessék beljebb kerülni . . . kérem ne haragudjon reám, hogy csúnyát gondoltain, de hit itt nálunk . . . — Ugy-e rosszak errefelé az emborek ? ;No lám, én is azt tartom. A leány csodálkozott. — Bizony rosszak — folytatta Lórisz — de hát ne beszéljünk erről. Köszöntsük édes anyádat... Ez a leány volt a boszorkány gyermeke. A megrnedalt, agyongyalázott boszorkányé. És a gazdag, előkelő Vorlov Lórisz nem átallott betérni hozzá, sőt eltölteni ott egy félnapot! Valami csodálatos uj érzés fogta el. Folyvást azt a szende leányt, a szabad természet szűz gyermekét bámulta és csodálkozott rajta, milyen küny- nyedén cseveg a gyermekleány mindenről, amit ő is csak félig tudott. Hja, a boszorkány okos asszony volt. Az tanította rá. És azután gyakrabban is botért a kis kunyhóba. Az atyja mit sem tudott kirándulásairól. Megszerette. Ennyi az egész. Hiszen oly számtalanszor megtörtént már, hogy a büszke várur beleszeretett a pmzta szegények gyermekébo s a történetnek ősidők óta az a vége, hogy az apa közbelép és elválasztja őket. Itt is úgy volt. Hegyis lehetett vón máskép. Egy Vorlov és egy boszorkány leánya. Iíiszea ez képtelenség. Még a regényekben sem járja. Az öreg Vorlov Péter szinte beleőrült ebbe a gondolatba. Mert a fii végtére is megvallotta neki, hogy az a leány bűnbe esett miatta s neki van ereje és bátorsága ezt a bűnt erénynyó változtatni, ő elveszi a boszorkány leányát. nasz nélkül, büszkén, önérzettel gondolhassanak vissza a nagy harcokra, nélkülözésekre, szenvedésekre, — saját rokkantságukra. A megindult társadalmi mozgalmaknak néhol egyenesen elkápráztató eredménye ti tanúbizonyság amellett, hogy társadalmunk felfogta ezt a szociális, egyben nemzeti és hazafiui kötelességet, s kész lelkes adományaival lelket, melegséget, szereíetet önteni az állami akcióba. De eddig még nem az egész társadalom mozdult meg. A nagylelkű adakozók mellett akadtak még egyesek, főleg a falvakban, akik szükkeblüségből, s szent kötelességük félreértése miatt még mindig nem rótták le rokkantjaink iránt önkénytes háláikat. Hogy ezek is kénytelenek legyenek leróni hálájuk adóját, azt célozza Krassó- biöréoy vármegye alispánja, és ezt valósítja meg a közgyűlési határozat azáltal, hogy 50 évre pótadót vet ki polgáraira, azokra, akik e célra már áldoztak, s azokra is, — s ez a fontos — akik a társadalom nemes felbuzdulásától magukat ridegen távol akarták tartani. Még csak ebben az egy vármegyében valósittatott meg az eszme. De hisszük, hogy nemsokára utánzásra talál a példa a többiben is. A gondolat oly szép, hogy megérdemli a követést. S hogy a nemes péld i hivó szava szerte hangozhasson az egész országban, ezért irtuk e szerény pár sort. II 1 It E K. Föíspáni felhívás az ínségesek érdekében. Másolat: Szatinár vm. és Szatmárnémeti sz. kir. város Főispánja. — 4219—1915. sz. — Valamennyi Főszolgabíró és Polgármester Urnák.— A háború által elpusztított vidéken a Vorlov Péter dühöngött és átkozta szeretett fiát. Addig-addig átkozta, araig egy szép napon a gyönge, szende gyermek, a boszorkány leánya föláldozta magát kedvéért ős — elbujdosott. Kr tudja hová, merre . . . II. ... Ez az egész Történet elvonult most Lórísz szemei előtt. Hiszen az ő története volt. Azóta benn élt abban a nyüzsgő nagy világban, ahová őt büszke atyja tiltó szava űzte, Fáradozott, dolgozott, tanult megöregedett ... de a szive éppúgy vérzett, mint akkor, amikor hírül vette kedvese eltűntét. Csodálatos lánc fűzte ehhez a teremtéshez. Nem volt arcképe tőle, hát egy gyönyörű Mária- képet hordott a medaillonjában ős azt nézte gyakran, sokszor, minden nap , . . Igazán, olyan volt az a lány, mint a Mária. Szeretett és ezért szenvedésre volt kárhoztatva. Lórisz soha sem felejtette el s most is, hogy a megtört öreg hivó szavára visszatért szü őfötd- jére, ő reá gondolt. Az öreg Vorlov tolókocsijába emeltelte magát. A kapunál akarta fogadni fiát, édes gyermekét, akit olyan régen látott, A kocsis mellett haladt egy serdülő kis leányka s az, aki tóttá, egy Madonna arcú. fiatal nő volt. .. A kastély kapujánál megái,tak. A szokér már nem volt messze. Amikor Lórisz leugrott a kocsiról, az asszony visszahúzódott a kapualjába s ouuan nézte, mint öleli át a még mindig erőteljes ember agg édes atyját. Aztán 5 is előlépett. Lórisz kővéraeredten bámult reá, majd óriás sikoltással odarohant hozzá és a keblére ölelte. — Lórisz ! — Mária! A boszorkány gyermeke volt. Az ő egykori kedvese, akit tiz évig keresett Ó3 ott talált föl, ahol ' legkevésbbé sejtette . . ,
