Kővárvidék, 1915 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-18 / 29. szám
Nagysomkut. 1915. julius 18. 29-ik szám. XIII. évfolyam. KÖZÉRDEK Ü VARJSA DA LM J HETILAP, A „NAG YSOMKUT1 JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Kőszerkesztő: pjlcz Ede. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Biertictéii ér: Egtw <vi« . , H Negyed évre 1 K FA) évre ............................. 4 K Egyes iáéin én 20 ölléi Húshagyó napok. A legújabb miniszteri rendelet, amely a közélelmezésről szólott, végre olyan rendelkezést telt, amelyet egyrészt már mindannyian vártunk és amelyet már szövetségesünk, Németország és a monarchia más fele, Ausztria ki is próbált. Az uj miniszteri rendelet mint ismeretes a husnagyó napokat rendszeresiti. Kedden és pénteken nem szabad husi enni az egész országban, és ezzel kettős célt akar a kormány elérni. Egyik cél az, hogy a húsfogyasztás csökkenésével, a húsárakra árszabályozó hatást tudjon gyakorolni, másik cél pedig az, hogy valamennyien, azok is akik eddig ki tudták magukat vonni, érezzük, hogy háború van, hogy ha kell meg kell tanulnunk a nélkülözést is. Ebben a háborúban edJig már oly szép bizonyságát adla a középeurópai szövetség, hogy az entente kiéheztetési politikája hiábavaló és céltalan. De ez a mai intézkedés nem is erre vonatkozik. Megvagyunk róla győződve és a kormány is meg van róla győződve bizonyára, hogy elegendő húskészletünk van még, azonban takarékoskodnunk kell. Lart pour Tart kell takarékoskodnunk. Nem azért, mert nincsen hús, hanem azéri, mert háború van és a háborúban mindenkinek csökkenteni kell szükségleteit a nagy közérdek szempontjából. Nálunk pedig, ezt is objektive meg keli állapítanunk, eddig takarékoskodásról beszélni sem lehet. Anélkül, hogy rekriminálni akarnánk, vagy valakit vádolnánk, meg kell mondanunk, hogy oly bőségben voltunk élelmiszerekben a háború eddigi tartama alatt, hogy senki sem gondolt takarékosságra. Pedig ez hiba nem volt. Nem olyan hiba, amelynek végzetes következményei származhatnak, csak olyan, amiből például, a mai nagy élelmiszer drágaság előállott és olyan hiba, amelyet a harctéren küzdő véreinkkel szemben sem szabad elkövetnünk. Könnyű egy háborút viselni otthonról, terített asztal mellöl, de valami kegyeletnek is kell bennünk lenni a hős fiuk iránt, akik minden e elükkel, képességük kel őrt állottak határainkon, hogy megvédjenek bennünket minden baj és veszély elől, amely fenyegetett és fenyeget. Gondoljuk el, hogy a hazának kell áldozatot hoznunk, mikor hétköznapi, békeidőbeli szokásainkról és bőségünkről részben le kell mondanunk. Azok, akik talán első pillanatban, duzzogva, vagy neheztelve, elégedetlenül vették tudomásul a kormánynak ezt a legújabb céltudatos rendelkezését, gondolják csak el, hogy még mindig mennyivel jobb helyzetben vannak, 8*erk»«*tó*ég és kiadóhivatal. Hagy somkut,Teleki tér484 Telefon szám 2. MEGJIOl.ßtiiK MiniUBN VA8ÍRiAr mint sok millió társuk és higyjék el, hogy háborút áldozatok nélkül nem lehet győzelmesen megvívni. Az áldozatok meghozásában pedig a nemzet mindeu tagjának részt kell vennie, ha azt akarjuk, hogy ezek az áldozatok meghozzák az eredményt. Az Országos Központi Hitel- szövetkezet szerepe a nép- jólét emelésében. Ezen a dinen tartott nagyszabású előadást báró Korányi Frigyes ügyvezető igazgató a hitelszövetkezetek idei kongressusán, mely előadás csinos füzet alakban is megjelent. Ebben kifejtette báró Kor^nyi Frigyes, hogy bár az Országos Központi Hitelszövetkezetet a törvényhozás állatni érdekből s a társadalom hangos sürgetésére alkotta meg, — amelyben ma 700.000 egyén tömörül a nemzet legértékesebb elemei közül, amely 340 millió koronával, több mint 2400 helyi szervezettel, közel 8000 községben dolgozik, mégis kevesen vannak, akik az ország eme legnagyobb közgazdasági népszervezetéról kellő tájékozódással bírnak, mégis sem az állam, sem a társadalom nem részesítette a szükséges támogatásban. Pedig a hitelszövetkezeti intézA lŰVÁRVM“ TÁRCÁJASzegény kadét Irta: Fabritzky Antal. Nagyságos Asszonyom ! Szomorú kötelességet teljesítek, midőn önt, mint ismeretlent soraimmal felkeresem. A kadétról akarok önnek Írni. Arról a kadétról, aki a huszadik században olymódon akart élni, mint a középkori lovagok. A kadétot tavaly májusban helyezték át az főrendünkhöz, s mint ö tőle hallottam, közben egy heti szabadsága volt s ezt családja látogatására, az önök szép városában töltötte ol. Megérkezett elvégezte a szokásos előirt viziteket s aztán nem láttuk csak a kaszárnyaudvaron vagy az exerzirplatzon, még csak a liszliétkezdébe Bem járt fel. A fiatalabb tisztek és kadétok, kik örömmel látnak egy jó cimborát, eleinte haragudtak a furcsa viselkedéséért, majd megszokták, nem törődtek vele, nem beszéltek róla. Müliner hadnagynak meg is írtam, hogy a kadét bi20űy nem olyan, mint a milyennek ö lefestette előttem, Pár nappal történt azután, bogy Hi fler főhadnagy hosszabb szabadságra ment s engem vezényeltek át az ő századához. Ide volt beosztva az uj kadét is. Ltssan lassan — a közelség okozta-e, vagy a kölcsönös vonzódás — igaz, mély barátság fejlődött ki közöttünk. Par hónap telt így el, mindjobban megszerettem a fiút s az iránta való szeretet arra biztatott, hogy titkát kifürkészem. ■» Egy esős őszi napon délután beállított hozzám. Leült, beszólni kezdett: — Te jó vagy hozzám hadnagy ur, derék ember vagy . . . Kérdőleg tekinthettem reá, mert bocsánatkó- rőleg nézett ream, felkelt, megszorította a kezemet s tovább beszélL — A többiek mÍDd gögös hencegőnek tartanak, csak te vetted észre, hogy nem azért vagyok ilyen . . . — Beszélj — sürgettem türelmetlenül. — Tavaly májusban, mikor Boszniából áthelyeztek, pér napi szabadságidőmet arra használtam fel, hogy családomat Szerencsen meglátogattam. Az utolsó napon délelőtt épen hazafelé tartottam, mikor a Margit-utcában egy magas, földszintes ház ablakából egy gyönyörű, fekcleszemü nőt láttam kihajolni. Sok’ sem voltam a nők bolondja, de annak az asszonynak a tekintete, az a szempár megállított és oüaszegzett az utcasarokra. Onnan , bámultam az én szép ismeretlenemet. Eleinte észre sem látszott venni, de én nem mozdultam s az az állhatatosság, mellyel a néptelcn utcában mozdulatlanul bámulva álltam, végre is feltűnt neki. Mosolygott. Boldoggá tttf, biztatásnak vettem, előbbre léptem és köszöntöttem, visszaköszönt. Visszaköszönt, édesen, szépen, úgy mintha a rokokókorbeli szép asszonyoktól tanulta volna. A szivem oly erősen dobogott, hogy azt hittem szétpattan a waffeurokkom. Aztán becsukta az ablakot. Tán télt» hogy merészebb leszek, vagy félt a szomszédok nyelvétől. Vártam még egy kicsit, hogy tán újra 1 láthatom, de ő nem mutatta magat. Nem tudtam I mitévő legyek égtem a vágytól megtudni, hogy kicsoda az én szép ismeretlenem, asszony-e, vagy leauy. A véletlen segítségemre jött egy levélhordó személyében, tőle mindent megtudtam. Asszony már gyermeke is van, derék, jóallásu úriember a férje. Megállt. Rövid szünetet tartott. — Nos ? — Még akkor délben elutaztam. Este megérkeztem, leültem s nem is tudom megérteni, hogy miként vettem annyi bátorságot, hogy egy férjes nőnek Írni mertem. Két nappal később izgatottan álltam a főposta poste-reslante osztályának ablaka
