Kővárvidék, 1914 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-12 / 15. szám
XII. évfolyam. Nagysomkuf. 1914. április 12. 15-ik szám. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTJ JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. E!lőriz«t«il Ar: Égisz évr# . . . 8 K Negyt-d ívr* . . t K Fél évre .... 4 K Egyes szám ára 20 (Illír Húsvéti elmélkedés. Nem egészen véletlen, hogy a gene- ciókra olykor századokra vagy évezredekre kiható vallási ünnepek mintegy szimbolizálják a természetet. A megújuló a teljében levő, az őszülő és elmúló természetet hirdeti vagy kíséri eéy-egy ünnep. Bármit is mondjanak a kutatók, hogy a vallás nem egyéb, mint egy bizonyos államrend érzelmei eszköze, az bizonyos, hogy nem pusztán ezt a célt szolgálja. Csak egymás mellé kell állítanánk egy vallásos embert és egy atheistát és nyomban meglátszik a hatás, amely a vallásos emberben a kultusz nevelése által megnyilatkozik, Ne értsük félre a mondottakat. Valaki lehet vallásosság nélkül is a legerkölcsösebb ember, lehet szinte példaadója azoknak, akik erős hívői egy-egy positiv vallásnak és megfordítva egy-egy positiv vallásnak a hívői, a fanatikussai lehetnek olykor a gonoszság mintái is. Arról van most szó, hogy azoknak, aluk életűkben mint eikölcsi alapot a vallás szabványait vették, hogy azokban fokozott mértékben van meg az igazságszeretet, a könyörületesség, a béke iránt való bajiam és sok minden olyan tulajdonság, amely főszellemi eszköze a leik1 műveltségnek. A vallás igaz, hogy tisztára erkölcsi foKőhzimkcaztfl : Dr. Olasvsxky Viktor. FelelOa szerkesztő: Harn« äienö, s*«rke**tóséK ís kiadóhivatal. Nagyaomkut,Teleki-téi 484 Telefon szám 2. MEiiJELENIH AIIJVIMOK VASÁItftAr galom. De amint az erkölcsösség gyakorlata hozzá van kötve bizonyos anyagi támasztékokhoz, akként a vallás is odatapadt ceremóniákhoz és intézményekhez, a melyek tá masztékát képezik. Igen jelentős támasz az ünnepek. Az idők végtelenségében egyes határokat jelölnek és az emberi elmének jól esik a visszaemlékezés. Leghatékonyabb ünnepnap a liusvét. Egy gyönyörű világot átfogó és az emberiség örök óhaját kifejező ünnep ez. A ki ember élt, annak jól esik a visszaemlékezés, aki élni óhajt, annak jól esik a remény. A liusvét a földámadás szent napja. A természet is feltámad ilyenkor halottaiból. Leveti magáról az elmúlás hideg leplét és teljes pompájában mutatkozik. Az összefüggés ünnep és természet között annyira nyilván való, hogy ezt magyarázat nélkül is érzi az ember. Vagy hogyne érezné ki a természet megnyilatkozásából az emberi lélek megnyilatkozását. Hiszen e kettő között a kapcsolat olyan, mint az ok és az okozat.- összefüggés. Ámde liusvét ünnepe, nemcsak az egyes ember öröme, de a nemzeteknek is a boldogság egyik forrása. Ama nemzetek, melyek még nincsenek a szabadság birtokában, e naptól reményt és bizodalmát várnak, amelyek pedig kiharcolták maguknak a defn*ÖKr/yw&iust, azok bálával gondolunk a szent napra. Nekünk magyaroknak kétszeres okunk van arra, hogy liusvét ünnepét a csöndes szemlélődés, a remény és a bála érzeteivel ünnepeljük meg. Mert még nem teljes a mi feltámadásunk. Bizonyos, hogy bálát adhatunk a gondviselésnek, a miért idáig bozta nemzetünket. Hálát azért, mert nem engedett eltemetni bennünket abba a bullárn- sirba, amelybe nemzetek vesztek el már. A liusvét éppen ez okon számunkra a bála ünnepe. Halát ad minden vallásos magyar ember, bogy nemzetét ilyen hosszú és viszontagságos időkön Leresztüi is megtartotta. De a reménység ünnepe is a liusvét. Mert a feltámadás utáni élet még nem egészen az, mint amilyennek lennie kell. A nemzettel életében nincsen megállás. A lejlődes nagy folyamata megnyilvánul mindenfele és nem áll veszteg egy percig sem. Minden beteljesült remény egy itt jobb reményt von maga után és minden újabb kívánság megtörténte egy frissebb kívánságot szüli. Merítsünk bizodalmát, munkakedvet és reményt a feltámadás napján husvétkor. A „KŐVARVIDBK“ TÁRCÁJAVendégjáték o Lili on. Irta: Dora. A kis város lakossága izgalomban fos rótt. Izgalmát a „Híradó“ ciinü napilap színház rovatában megjelent apró hir hozta, mely óképp hangzott: „Városunk színházlátogató közönségét örömmel értesítjük, hogy Kardos urnák, színtársulatunk derék igazgatójának sikerült vendégszereplésre meg* nyeni Rose M írion kisasszonyt, a párisi opera tagját. A művésznő, aki városunk szülöttje, február 19-én lép fel a „Traviata“ címszerepében.“ A tetemesen felszerelt helyárak ducira már, napokkal az előadás előtt valamennyi jegy elkelt és az előkelőségek nagy része olyan helyekre szorult, amiket más estéken urak „őrmestertől lefelé“, a kiválasztott hölgyeikkel együtt szoktak elfoglalni Mindenki ott akart lenni, amikor Márton Rózsi ha. zajön bemutatni a művészetét. A legnagyobb izgalom azonban a művésznő szüleinek házában volt. Édesanyja, aki a legjobb gazdasszony hírében állott, reggel, piaci bevásárlása alkalmával, cszre sem vette, hogy a legkisebb tojást csempészték Julcsa leányasszony kosarába, sőt ezekbői is kiloptak még n'gy darabot, három csomó hónapos retek kíséretében. Mártonná ma cem vett észre semmit, csak folyton boldogan mosolygott. Ó ma „anyakirály* nőnek“ érezte magát. Még a Julcsa kövér, piros ábrázatján is kiütött az udvaii lakáj gőgje, miközben égette a leikét egy vágy: elujságolhatni cse- iédtársainak, sőt a vitéz hadfiaknak is, hogy 5 ma este a földszinti zsüliyén ül a színházban, ott, ahova az urak járnak, A művésznő fehér leányszobáját ünnepi köntösbe öltöztették, kedvenc virágai, gyöngyvirág és fehér szegfű illatozott benne. Márton ur, az apa, már órákkal leánya érkezése előtt türelmetlenül járt-kelt a szobájában, folyton nézte az órát, nahogy elkéssék. Legkisebb leányát, a kedvencét ő várja, meg a vonatnál I Kalap, bot, keztyük katonás rendben sorakoztak az asztalán és a viszontlátás öröme már jó előre köny- nyeket sajtolt ki szemeiből. Visszagondolt Rózsi születésére. Ő fiút várt, aki majdan átveszi a uagy vállalkozó cég vezetését, amely immár egy évszázad óta szállt apáról fiúra. Helyette megjött az a csöpp leány, aki — ha csak a szekrény ajtaját felejtették nyitva — már tüsszenteni kezdett. Mennyire szivükhöz nőtt az a kis emberré vált csalódás és ime, most ő teszi hallha'atlanná a Márton nevét. A zene fogalmáról a Mártó nők régebbi generációja különös véleményt formált magénak. Amikor ötven év előtt Marton ur atyja megengedte, hogy a fia hegedülni tanuljon, a uagyuíyja, a csalad folve tisztolt feje. ezüstfogós botjával mérgtsen ütötte a földet, mondván: „Minek ez a haszonta- lanság ? Csak nem akartok kóbor cigánymuzsikust nevelni a fiúból?" Még a sírban is megfordulna az öreg, ha sejthetné, hogy dédunokájából „komé- diásleány“ lett , . . A váios fogata megállotta kapu előtt és egy pillanattal később anyjának karjaiban pihent a művésznő. A viszontlátás örömében nevetős és sirás váltakozott egymással. De a boldog szülők nem sokáig gyönyörködhettek gyermekükben ; próbára kellett sietnie. Mártonná panaszkodott is az urának: — Alig hogy hazajött, már mások viszik el tőlünk, hogy pedig mennyi fontos megbeszélni valóm lett volna. — Közben kirakta leányának bőröndjeit. Az egyik ruhát kivasaltatta, a másikon felvart néhány lekivánkozó díszt. Gyönyörködött a tündöklő, suhogó ruhákba és visszagondolt arra az időre, amikor Rózsikának csak az volt a feladata, hogy következetesen belenöjjön az idősebb nővérének levetett ruháiba. Egyszer aztán megjött az az ünnepélyes nap, ami lyre Rózsika tizenkét évig türelmesen várt. Kapott egy vadonatúj ruhát és
