Kővárvidék, 1913 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1913-03-16 / 11. szám

11-ik szám.

XL óvfolvíim,

Nairvfiomliut. 1913. március 16.

KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐIEGYLET" HIVATALOS KÖZLÖNYE.

*01 fi f 1 v « t é ■ I ár:

Égé«* é*i* . . . I 8 K évi* .

Fél évre

......................4 K Egyes ssitm áré

2 K 20 flllét

I.?.aa ■

F«8*erkeg/,tft: Ihr. Oliauzk; VIktar.

Felelős szerkesztő: Marna Ih«uő.

Sierk*«*t«*ég é. kísdóhivstsi. Nagysomkut,Teleki-tér 843

MRGJiilLEKIK MŰNDRK VASÁRNAP

■imm

Március 15.

hl vagy hát újból ragyogó, fényes, örökifjú dicső arcoddal! Itt vagy sugárzó glóriával homlokod körül, hogy abból a fényből, ragyogásból* essék egy sugár ami sivár, sötét [elemünkre is. Itt vagy, eljössz minden évben á tavaszi lágy fuvalmak szárnyain, hogy összedobbanjanak még egyszer u inég magyarul verni tudó szivek s érintésedtől, lehelletedtől fellobogjon még egy kicsit hazaszeretetünk pislogó mécsese.

... És felcsendülnek újból a nemzeti dalok akkordjai, meglengenek a zászlók, áradnak a dicsöitó himnuszok !

Oh hogyne! Hiszen e nap nem a hétköznapok, közül való. Tiszta, fényes, érintetlen, mint az első áldozatot bemutató ifjú szive. Nincs rajta könny, nincs rajta vér. E nap az Öntudatra ébredt, újjászületett magyar nemzet eskütételi, fogadalmi napja magasztos szent célok beváltására. S van-e magasztosabb valami, mint a testvériség, egyenlőség, szabadság krisztusi eszménye ?

És az 1848-iki esztendő. Egy év egy század! Kell-e magyarázni, hogy mi a magyar nemzet éleiében 1848 á Titánok, hősök kora. Nagy lelkek, önzetlen szivek, tiszta jellemek összedobbanásának kora. Megszentelt ideálok, eszményi meglátások történelmi pillanata. — Az eszmények, igazságok mindig vérbe, nagy áldozatokba kerülnek. S minél nagyobb, valódibb az igazság,

annál több párolgó vér, önfeláldozó szeretet tesz bizonyságot róla, pecsételi meg azt. És hogy valóban Ideálok voltak és nem olcsó bálványok, amik szent lázba hozták Kárpátoktól—Adriáig minden igaz konfi szivét, azt megmutatta nemzetünk nekibuzdult szenvedelmének viharzó erejével, haldokló szivének uiolsó vércseppjeivel is.

De hem folytatom, hisz szemembe nevet, vagy szánalommal lemösolyog a nemzeti ideálok hitetlenje. Szemedbe mondja, hogy hiszen ez'csak a nemzeti szfnü frázisok inven- táriumából kikölcsönzött képmutatás álarca.

És valljuk meg őszintén, hogy mamér nem tudjuk a színes ünneplés belső, igaz tartalmát úgy átélni, mint az a lényegnek megfelelne. Ebben az anyagiasság után kéz- zel-lábbal törtető, telhetetlen önzés és öni- mádás korában csoda-e, ha az ember önmagából kiindulva másoknál is kéiségbéyonjá az igaz hazafiság megléteiét * ottan-ottan való megnyilvánulásában csak puffogó frázisok szappanbuborékját látja? Csoda-e, hogy ebben a jelszavakkal dobálózó, azokkal ielkiismeretlenül kacérkodó seculumban sokakban kiveszett a magasabb eszmények, a materiális érdekeken felülemelkedő ideálok iránti lelkesedés? Csoda-e, ha a jelennek eget verő bűnei, visszáságai, a rothadt közállapotainkból kigözölgó párák sürü ködei hosszú árnyékot vetnek, mely talán még a múltnak ragyogásait is elhomályosítja, de főkép eltakarja a magasba vivó utat, haladásunk sarkcsillagát.

Pedig mind a kettőre szükségünk van. Amarra szükség van, hogy hitet, bizalmat, lelkesedést, életakaratot merítsünk, emerre azért, hogy szemeink ne révedezzenek, lábaink ne tétovázzanak, de biztosan rendü- letlenfil vezessük lépteinket.

Ma pedig — fájdalom — ott állunk egy sással, bozóttal, gyökerekkel benőtt ingoványbán, ahonnan nem látjuk a kivezető utat, a partot. Csak küzködilnk, vergődünk s e kétségbeesett, elszánt' erőlködésben még jobban lábainkra tekergőznek a fojt'Ó gyökerek, iszalagok.

Közéletünk elposványosodott. Az egyénből kiveszett a hit, kiveszett, # bizalom, kiveszett a kötelességteljesités szent parancsa, a felelősségérzete, de félelmetesen megnövekedett önmagát bálványozó gőgje, mindent beszennyező, sárbatipró hencegése, jogokért — fizetésért lármázó szava. — És kiveszett a nemzetből — bár ne igazat mondanék — az összetartás nagy tettekre képesítő érzése, a nemzeti öntudat mindeneket összetartó kapcsa. Hol van a mai jogokért öklét emelő tömeg mellett a márciusi napok önzetlen, meglévő jogairól lemondafíl tudó, nemzeti eszményekért lelkesülő hazafij'á? Hol van a mai elernyedt,' közönyösségében meg- merevült, elfásult, nemzet mellett, a Kossuth egyetlen szavára talpra álló, büszkeségtől tettvágytól duzzadó magyar nemzet?

Persze, hogy ez ma már mind frázis, nemzeti szinü hazugság, nevetséges hiszékenység.

A JÖVÁRVIDÉK“ TARCAJáfi optimista.

Irta: Zöldi Márton.

(Folytatás éí vége.)

De aztán rosszabb hírek jutottak füléhez. Azt beszélték, hogy az ő lányának a szép Erzsikének Tamásffy gráf udvarol. A gróf akkor volt válóban feleségétől és mint sport férfi u országos hírnek örvendett. Minthogy a pletykát, éppen progresszivitása teszi félelmessé, nemsokára azt kezdték rebesgetni, hogy Erzsiké szeretője a grófnak, aki kegyura volt annak a községnek, hol az optimista leánya tanított.

Ezek a hirek végkép lesújtották az öreget. Csüggedten, halálsejtelmes megadással érezte, hogy optimizmusa csődöt mond. Kerülte az embereket, kiknek tekintetéből hideg megvetést s mi annál is fájóbb, szánalmat vélt kiolvasni.

Minden lelkierejét arra erőltette, hogy leánya előtt titkolja, mintha tudna gyalázatáról. Es ez igy tartott hosszú másfél esztendeig. Ekkor az történt, hogy az öreg ágynak esett. Nem volt komoly baj, csak egy kis meghűlés, de Koós Mátyás úgy érezte, hogy élve már nem kel íei az ágyból.

Másnap meglátogatta Erzsiké.

— Beszéltem a doktorral — mondotta — egész megvigasztalt, azt hiszi, hogy holnap ■ már fel is kelhetsz.

— Lehet — bólintott az öreg.

— Nobát, ha holnap nem is, — folytatta Erzsiké — de holnap utánra nagyon szeretném, ha talpon lenne édesapám.

— Miért? — kérdezte az öreg gyanakodvs,

Erzsiké arcát büszke, diadalmas mosoly élénkítette.

— Csak azért, — mondotta — mert holnapután nagy gabalyodás lesz a famíliába.

— Gabalyodás ?

— Valami »féle édes apám. Ugyanis Tamásffy Károly gróf. ki most három hete vált el a feleségétől, megkérte a kezemet és helnapután tartjuk az eljegyzést, ha édesapámnak nincs valami különös ellenvetése,

Az apák, még ha nem is született optimisták és akármilyen demokraták, ritkán szokták mereven kikosarazoi gazdag urakat, ha azok, mint kérők jelentkeznek. Koós Mátyás sem tette. Hanem igenis megtette azt, hogy kiugrott az ágyból és

összevissza csókolta az 5 drága, egyetlen leányát,

. ki rátartósan mondotta :

— Azt pedig ne higyje édesapám, hogyha még olyan gróf is az én drága vőlegényem, hogy valaha a szeretője lettem volna. Olyan gróf még nem született.

Ami ezután következett, azt jobb kifejezés hijján egyszerűen apoteozisnak kell mondanom. Erzsiké grófné lett és minden héten kétszer-háront- szor négyes fogat állott meg Kóós Mátyás kis háza előtt, hogy ebédelés okáért a kastélyba vigyn az apóst. Igen a grófi kastélyba, hol pompázó fényűzés ragyogott minden sarokból, a masszív ezüst eszcajgról épugy, mint a boldog asszony szeméből.

És a boldog apa szédüli érezte a fejét a nagy gondtalanságban. Szorongás fogta el, mint az olyan embert, aki belépőjegy nélkül jut valami zártkörű, fényes társaságba, amelyre nem kapott meghívást 8 minden pillanatban attól kell tartani, hogy kidobjak. Nagyon nehezen tudett belészokni az uj állapotba, ahol optimizmusát megbénulva érezte. Nem volt mit kívánnia, nem vöd kit vigasztalni.

Jött az ínséges 1863-ik esztendő, mikor a természet fenhéjázóan megmutatta, hogy őt semmi sablon, semmi naptári beosztás nem kötelezi. Nyár