Kővárvidék, 1913 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-25 / 52. szám
decersber 25. KŐVÁRVIDÉK 5 ' CSARNOK. Karácsonyi varázs. Nyugodni készült a nap, rövid útját befutván. Megpróbálta még egyszer megaranyozni a tornyok csúcsát és a hóval fedett tetőket, de minthogy ez ma nem igen sikerült neki, hirtelen elbújt egy szürke felhő mögé. Egyes csillagok ki kibukkantak, a hegyek köde azonban elnyelte fény őket Az ő csillogásuk úgyis hiábavaló volt, mert hisz alig egy óra múlva a vig emberek ezer meg ezer kis mécset gyújtottak meg, melyek bevilágítottak a decemberi éjszakába. Karácsony vidám estéje elérkezett és egy sereg láthatatlan angyalka sürög-forog örömittasan a vén város utcáin. De húsból és csontból á'ió lények is sietnek fel s alá az utcákon hidegtől kipirult arccal. A legtöbben gondosan begön- gyölitött csomagokat visznek magukkal, amelyeket majd a karácsonyfa alatt örömkiál lások fognak köszönteni. Minden sürög- forog ma este. A járókelők seregét nem zavarja az utcán áidogáló csacsogó csoportok, s ha véletlenül két ismerős találkozik is, köszöntve egymást gyorsan tova suhannak. Lassanként azonban csendes lesz az utca, a boltok ajtait bezárják és az ablakok kivilágosodnak, ltt-ott gyermekri- valgás hangzik ki tompán a házakból és visszhangzó léptekkel járnak az éjjeli őrök az utca kövezetén. Lgy ismerős, régi ház kapuján magas termetű, széles karimája kalapot és hosszú köpenyt viselő férfi megy befelé. Kis fehér kutya követi. Az első emeletre érve, a térfi ajtót nyit, amelyen egy tiszteletre méltó művész neve volt olvasható, s barátságosan világított szobába lép. Termetes, szürke kandúr emelkedik fel a kályha mellett fekvő ládáról és halk dorombolással köszönti belépő urát és a kutyácska iránt is hasonló udvariasságot tanúsítva, visszafek szik. A kutyácska és a kandúr régóta ismerik egymást s élnek együtt, nem mint kutya és macska, hanem mint két jó pajtás. A férfi letéve kalapját és köpenyét az ablakhoz lépett. Az átellenes házban csillogtak a karácsonyfa gyertyácskái és a függönyökön gyermekek és felnőttek árnyékai jelentek meg. Sokáig nézett a férfi a fényes ablakokra, aztán megfordult és halkan mondd: »egyedül vagyok!« Mintha ennek ellenére akarna mondani u kis kutya, feléje közelít és felugorva megérinti kezét, de gazdája nem figyelt a kedves kérdésre. »Egyedül vagyok«, ismételte. Azután leült egy székre és mereven tekintett maga elé. Nem vidám képek azok, melyek szemei előtt elvonulnak: a szomorú gyermekkor, az ifjúkor nehéz nélkülözésekkel, a fáradságos küzdés és a csalódások mindenféle nemei. Tisztelet és jóllét környezte végre, de a szükség idejében egészen elfelejtette, hogy örülni is lehet. Itjusága címűit, haján már a közeledő ősz dere mutatkozott — és egyedül volt. Amint igy elméiazolt e szavakat hallotta : »Hé, kőmé, nem beszélgetnénk kissé? Az urunk alszik.» »jó,« hangzott a felelet, »kezd el tel* »Rajtam kívül a kutya és macska van itt,« mondotta magában a férfi, »és én ál modem, igazén, karácsony éjjelén az állatok beszélni tudnak; ezt sokszor hallottam ifjú koromban. Bár ne ébrednék fel, mielőtt kihallgathatnám őket!« »Kandúr barátom,« kezdé a kutya, »tudod-e, hogy gazdánk nekem egy idő óta nem igen tetszik. Egészen elhanyagol engem. Hogy a nyáron nem nyiratott meg, azt még meg megbocsátanám neki, hogy azonban szolgálatomat nem igen veszi igénybe, az nagyon fáj.« „Igen“, viszonzá a kandúr, „ö már nem a régi. Képzeld csak, tegnap elfelejtette ide adni reggelimet. Vénségemre még egereket kell fogdosnom. Ez nehéz tor lenne.“ „Tudod e, koma,“ mondja a kutyácska, „mi volna neki és nekünk a legjobb? fia asszonyt kapnánk, a ki rendet tartana a házban.“ „Aul“ sóhajtott a kandúr. „Ezt meg kell gondolni. Hátha rossz szemmel nézne ránk az asszony ?“ „Ismerek valakit,, aki ezt nem tenné,“ felel a kutyácska, „sőt te is ismered.“ A kandúr a falun függő kis képek egyikére mutatott, mely fiatal leányt ábrázolt. „Erre gondolsz?“ „Erre,“ szólt a kutyácska. „Ez volna a nekünk való asszony. Azt hiszem te se bánnád, mert láttam a múltkor, mikor ablaka alá húzódtál, hogy egy csésza tejed lett eléd. és gazdánkat —" „Szintén szereti,“ toldotta meg a kandúr, „Mert ha az ablaknál ül és varr, gazdánk pedig arra megy és meglátja öt, elpirul. És ha az emberek elpirulnak—“ „Értem,“ mond a kutyácska. „Megegyezünk tehát, kell, hogy ö legyen a mi úrnőnk.“ „Hanem gazdánk?“ kérdi kétkedőén a kandúr.“ „No majd arra is rájön a sor. — De csitt! gazdánk fészkelődik, már fölébredt.“ Az alvó fölugrik székéről és gyanakodó pillantással méri végig szobatársad. Ezek azonban, amint látszik, édes álomba merülve feküdtek ládájukon. De hagyjuk it| őket és menjünk fel a lépcsőkön egészen a telő alá, hol szűk szobácskábán ült két nő: egy öreg és egy fiatal. Az asztalon kél párolgó csésze és egy felvágott kalács. A leányka arca finom ha- lavány, szeméből majd szelíd bánat, majd pajzán jókedv sugárzik. Varróleányka, az öreg pedig mosónő és a lánykának nagynénje. Az asztalon levő kalács szemlátomást fogyott, mert a nénike úgy evett, mintha három nap óta bőjtölt volna, s mikor már jóllakott, megengedte, hogy húga a maradékot kosarába tegye. „Gyermekem,“ monda az öreg, távozásra készülvén, „feküdj le mindjárt, mert a szent éjen mindenféle-' különös dolgok szoktak történni és te egyedül vagy. Nem félsz ?“ A lányka mosolyogva rázta a fejét. „Mik azok a különös dolgok, nénike?“ „ Megdudliatja például a hajadon karácsony éjszakáján, hogy ki lesz a férje.q „Hogyan keil ezt megpróbálni?“ kérdi a lány. A nénike ismét leült és megmagyarázta. „Ha egy hajadon karácsony éjjelén egyedül ül szobájában és két téri féket tesz az asztalra, akkor megjeleli előtte leendő párja; de ez csak szellem és ha a kakas megszólal, eltűnik. Épp azért jó kakast a kéznél tartani, hogyha a különös vendégtől félünk, csak meg kell csípni a kakast, mire az kukorékol és a kísértet eltűnik. — De most ké;lek, világíts nekem, mert künn koromsötét és a lépcső igen meredek.“ A varrólány ka kikisérte az öreget n mécsessel, aztán visszatért szobácskájába. Az, amit a nénike mesélt, nem hagyott neki békét. Eleinte mosolygott e karácsonyéji babonán, majd gondolkodóba esett s végre — hisz csak ártatlan tréfa az egész — fehér térítővel fedi be az asztalt és két terítéket tesz reá. Ka^asa ugyan nincs, de van kis keresztje a nyakán és ez elől minden kisértet elfut. Leül és elgondolkozik férfi ismerőseiről: a boltos segéd, aki a kávét és cukrot mindig oly bőven méregeti neki; az őrmester, akivel többször 1a átkozol t és aki őt oly nyájasan köszöntötte; a szemben levő házban lakó írnok, aki minden este azt fuvolázta: „Volnék bárcsak kis madárka! — azonban ezek egyike sem az igazi. Végre még egy férfi jelent meg elölte, de ez komony, előkelő ur, aki aligha gondol a pudiásszobában lakó szegény varrólánykára. Ezelőtt két évvel — akkor még élt édesanyja — találkozott először a lépcsőn a festővel, aki inegal11 és nyájas szemekkel tekintett reá. A következő megszólította és kérte, hogy álljon modellül egy festményéhez. Eleinte vonakodott, mert sok rosz- szat hallott festőkről és modelekröl, de ez az ur oly barátságosan beszélt vele, hogy anyja kíséretében mégis elment a műtermébe. Azóta nem beszélt vele a festő, de ő naponkint látta. A lámpa sistergelt és felriasztoíta a varróleánykát álmaiból. Maga előtt látta a két téri éket, mosolygott, majd meg sóhajtott. „Mégis csak balga teremtés vagy,“ monda halkan és felemelkedett, hogy Helyére rakja a terítékeket. Ekkor kopogtatnak az ajtón. Szent Isten! A karácsonyéji varázs hátha mégis igaz! Az ajtó kinyílik és a küszöbön egy aiak jelen meg, a mely hajszálig hasonlít a festőhöz. A szegény lányka remegve Visz- szaesik székébe és arcát kezeibe rejti. Jó estét,“ mondja mély hangon a szellem és közelebb jön, leül a lányka mellé és megfogja annak kezét, s elkezd beszélni. Beszél a magányos, örömtelen életről, aminö az övé is, és még sok mindenféléről, szerelemről és hűségről, a lányka pedig dobogó szívvel hallgatja. Mintha nem is szellem lenne ez! Remegő kézzel nyúl kis keresztjéhez, ez elöl minden kísértet el:ut. Ke^be veszi és a szellem elé tartja. Az azonban mosolyog, megfogja a keresztet s igy szól: „Szegény gyermek, nem bízol szavaim- i ban. Esküszöm e keresztre, melyet kezemben tartok, hogy őszinte és becsületes szándék vezérel akarsz nőm lenni?“ Mint a hogyan a pacsirtát magasba emeld; szárnyai, úgy emelték föl a lányka lelkét a férfi szavai. Nem, ez nem kísértet, ki a kakas kukorékolására ködbe \ész, ez igazi férfi, húsból-vérből való, szája, mit ajkával érintett, forró és szive lázasan dobog keblén, Öh, áldott, ^irömteljes karácsony ! Ekkor valami kapargatni kezdett az ajtón, s amint az fölnyilt, beugrott a kuty , s mögötte a kandúr volt látható. A kutya majd a gazdájára, majd a lánykára ugrált és nem tudott hova lenni örömében. A Kandúr pedig meggörbilette a hátat és dorombolt, mtnt a rokkakerék. Hogy e két szív összekerült, az ö érdemük. Büszkék is voltak reá, de nem mondták meg senkinek, mert hisz a jótett magamagát dicséri. Föiminkatársak : Dr. Oisavszky Gyula és Ackermann Béla. Liipiuiííjdonos: BARMA B E Fi Ö. b'zii'kosztői üzenet, Dr. Sz. P. Budapest. Ölömmel ve: szűk az M, utján vett hírt, kegy munkatáisamk sorába lépett.
