Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-01 / 35. szám
X. évfolyam. 35-ik szám, Nagvsomkut, 1912. szeptember 1. Előfizetéii ár: Egész éve .... 8 K Negyed évié . 2 K. Fel évre ......................4 K Egyes szem ára . 20 fillér Fő szerkesztő: Dr. Olsavs/ky Viktor. Felelős szerkesztő: Itarim Hetid, Szerkesztőség és kiadóhivatal. Nagysomkut,Teleki-ter 384 IIIKGJELEXIK HIIKUEN VASÁIt.XAP A bírói In!ár. A lapok híradása szerint az igazság- figyminiszler megküldte az egyes felügyeleti hatóságoknak az igazságügyi szervezetek reformjáról szó'ó törvényjavaslat előadói tervezetét, a mely sok érdekes újítást tartalmaz. Ezek között talán a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot a talár viselésének kőtelező tétele. Ugyanis a tervezet szerint a bírák, ügyészek és jegyzők egyforma talárt és föveget tartoznak viselni. Ezt az újítást az előadói tervezet azzal indokolja, hogy a talár kötelező viseleté a külföldi jogállamok intézményei között már régen helyt foglal s nálunk e reformra a bíróság külső tekintélyének megóvása céljából van szükség. Íme tehát újra kisért a bírói talár. Hát annyi kétségtelen, hogy a bírói talár kérdéséről nem most esik szó először. Visszatérő thémája ez azoknak, a kik külsőségekben akarják megóvni a magyar bíróság tekintélyét, hogy éppen alkalomszerűen, azt maguk a legjobb szándéknak sem mernék állítani. A minthogy talán nincs is erre szükség. De csodálatos a kor szelleme, a mely mint porréteg rakódik le az intézményekre, a helyett hogy pátinát, csengést és fényt adna ennek. Hiszen nem kell nagyon meg- éröitetni az emlékező tehetségét azoknak, a kik ezt az időközőtti mozgolódást figyelemmel kisérik, mikor ilyen külsőség megóvása körében visszaidézzük azt a pár év e ölt egyik előkelő jogi szaklapunkban megjelent és az igazságügyin in szterhez intézett nyílt levelet, a mely »nagyságos* címet reklamál a Vili. fizetési osztályba sorozott birák számára, egyben hitelesen kimutatván, hogy ily fokozatú udvari és katonai állásoknak hivatalból dukál a nagyságos címzés. És még eléggé emlékezetbe van egv, különben a bírói reform törekvések homlokterében álló járásbirő memoranduma magyar bírói talárt illetőleg, a mely memorandum le is írja ezt az öltönydarabot mondván: »a bírói fokozatokat is kitüntetné a tervezett atilla ujján és oldalha- sadéknyilásán alkalmazott hármas lándzsa- hegygyel összealakitott karikadisszel.* Tehát atilla! Hu.”, szittya, teuton, nemzeti viselet. Lám az előadói javaslat megelégszik fekete talárral, a melynél a mellen viselendő koronás címer nagysága, színe és alakja különböztetné meg az egyes bírósági személynek rangját. Ám kövessenek meg, sohasem haboztam eddig sem aperte kimondani, hogy én a felirat és memorandum formájában megjelent ötleteket nem tartottam méltónak a magyar bírói karhoz. Mindig szerettein hinni és hiszem vallom, most is teljes meggyőződéssel, hogy a magyar bírói kar múltjában, jelenében van annyi garanciális biztosíték, a mely komolyságában, méltóságában, benső értékében nem szorul külső tekintélyre. De nincs is szükség reá. Mert mik azok az ellenérvek? Külső ünnepélyesség, tekintély és komolyság. No már engedelmet kérek, nagyon gyengén állhat ez a magyar bírói statusban, ha ezt külső eszközök által akarnók elismertetni. Egy, megszivlendö érv lehet s ez az, hogy van abban valami grotesk visszatetsző, mikor világos ruhában, talán pongyola öltözetben, kényelmes ruhadarabokban, virító nyakkendőkben és divat szerint változó inggallérokkal nyakukon szolgáltatják Ö felsége a király nevében egyes helyeken az igazságot. Ugyde én édes Istenem! Ez a minden bizonyára, ízléstelenség számba menő bíróság még nem szabály s talán-tán meg sem kellene bírót talár azért, pláne: »lándzsa begy gyei összealakitott karikadisszel.« Nem kell más, mint egy bizalmas figyelmeztetés az igazságügyminisztertöl, az elnökökhöz és ezek utján le, hogy a főtárgy alásokon a birák fekete kabátot öltsenek. No meg egy szekrény a visszavonuló szobákba, a hol a birák e célra külön kabátjaikat tartsák. Mert elvégre is a tekintetben minden bíró ember egyetért, hogy egy szegény biró garde robaja között bizonyára akad Ä „Kővárvidék“ tárcája. Cselédeim bölcsészeié, A feleségein mindig kedves meglepetésekben részesíti. IIol egy kapálódzó újonc csemete, lio| egy tetemes összegről, szóló számla alakjában. A napokban pedig azon váratlan bind fogadott, hogy Zsófinak — a cselédlányunknak felmondott. — Miért? — kéideztem nőmtől, mert sehogyan se fért a fejembe, hogy Zsófi távozzék házamból. Csak nem gondolt a feleségem a szenvedélyekre, hogy szeretem a szép cselédlányokat ? . . . A feleségem felelet helyett becsengette Zsófit. — Hol van a liba? — firmedt a feleségem a belépő Zsófira. — Nem tudom nagysága — szólt az némi- I 'S megsértődött hangon — elzártam a szekrénybe . . . — De csak nem nyelte el a föld. bogy a libát seholsem lelem. Már-tnár kicsnszott a számon, hogy : „Elég liba vagy te édes rózsám! — de gondoltam következményekre, melyek a feleségemmel szemben rám nézve mindig szomorúak. — De édesein, — mondottam Zsófinak — maga csak nem akar visszaemlékezni, midőn észrevette a liba eltűnését. — Kérem uagyságos ur, amikor az András (a fess b ika) itt volt, a libát is még itt láttam, de mikor András elment, a libát nem láttam már. — Tehát András itt volt? És mi baszna, ba Andrással a liba eltűnt ? Nos vallja be mit tett ? — Hát, hát — siránkozott Zsófi — András megette a libát, mert csak nem adhatok néki főzeléket. — Csepp kedvem siucs, bogy a hadsereg gyomrának szükségletét fedezzem — mondám — maga pedig két hét múlva távozhat. — Se haj, — jegyezte meg Zsófi — ne. kém már kUlömh és finomabb házakbau is felmondtak. Az ügy ezzel be volt fejezve, de nagyon téved az, aki azt hiszi, bogy most minden gondtól megszabadultam. A hadd el hadd csak most zudult fejemre. Cselédet kellett fogadnom, aki szép is !e- gyen, vasalni, sütui, főzni kitltnőeu tudjon, ne 1 legyen sánta, se púpos, se vak, se uérna, se síi két, de tudjon mindent. És e jó tulajdonságaiért és megbecsülhetetlen szolgálatúiért ne számítson többre, mint feleségem megelégedésére hat forinttal fűszerezve, arai elvégre uem is olyan kevés, ba vesszük. A cselédközvetitő derekasan megfelelt hivatásának ; annyi cselédet protezsált hozzám, hogy belőlük akár egy kis hadsereget is összeállíthattam volna. Az első csinos barna hölgy volt. Könnyű vászon ruhában lebent be az ajtón, Virágos kalap volt fejéu és hosszú svéd kesztyűs kezében pedig női esernyőt szorongatott, mint egy szépen telcicomázoU német harci mén állott meg előttem. — Parancsol nagysád ? — hebegtem zavarodottat), talán szolgálatára lehetek ? — Hisz éppen én akarom a nagyságos urat szolgálni — hangzott a határozott válasz. Ajkamba haraptam baklövésemre és izgatot- tau lapozgattam bizonyítványai között. — Nagyon rövid bizonyitváuyok — jegyeztem meg kis szünet után. — De annál több — vágott vissza. Sajnos nem az én hibám. A nagyságák ma már — fájdalom — rossz szemmel nézik, ha cselédjük a divat szerint öltözködik. A legutóbbi ütnöm is azért mondotta fel szolgálataimat, mivel oly féltő
