Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-28 / 30. szám
2 KŐVÁR VIDÉK Pandora szelencéje. Ne tessék megijedni, nem lesz ebből se mese, se mítosz. A magyar tanitök egyik bajáról irom ez írást. Mikor még a görög istenek voltak a nép kegyetlen autokratái: megajándékozta Zeus a^csodaszép Pandórát egy szelencével. Mindenféle bajból és csapásból volt benne egy adag, de a reményből is annyi, hogy soha ki nem fogyhat. Ez a szelence azután elveszett. A tu- 1 dósok sem sejtették soká, hogy hová lett. A sors azonban idők folyamán ráakadt e j drága kincsre és csináltatott az antik cső- j dából sok ezer reprodukciót. S most azon j fiataloknak osztogatja, kik a tanítói pá'yára j léptek mondván: — Menj, gyermekem, ülj a katedrára, ahol nagy tekintélyed lészen saját nyájadban. Igaz, hogy fizetést csak annyit kapsz, amelyből ugyan bajos éhenveszned, de élni még bajosabb; az igaz, hogy dohos porfészekben ezer nyavalya tapad a testedre ... De fogd ezt a szelencét és nem hagy el a — remény. Voltaképen nevetséges az az állítás, hogy ma már nem történnek csodák. Hát vájjon nem csoda az, hogy harminckétezer magyar tanítót még mindig csak a remény táplál? A magyar fórum csak az Ígéretek szelencébe zárt szelével altatja el őket. De tisztességes zsoldot nem adnak azoknak, kik vérrel irtják az ugart a Kárpátok alatt. Egy fél Dreadnought ára a legmerészebb tanítók álmát is kielégítené. De ez »túlságosan megterhelné az államháztartást* s igy nyomorogni kell tovább. Kj tudja meddig. De surranjunk csak be a tanítók csa ládi fészkébe. Lábujhegyen, halkan, hogy fel ne ébresszük a szendergőket. Az anya, a tanító felesége avatag ruhában áll a teknő mellett. Az apró család még alszik. Bizonyosan lágy kenyérről szövi álmát. Ott a kiságy szélén ül az atya szomorúan, lázasan pihegő beteg gyermeke mellett. A ház elöl nekigördül egy kocsi. Orvosért megy a harmadik faluba. Dél lesz mire visszaérkezik. Addig a szülök könnye a bánat növekvő virágát meddő reménynyel öntözik ... Megjött az orvos. De nincs segítség. Harmadnap a tanító maga énekli zoláta. Igaz, bogy papjuk sincs a közelben, de hát azon könnyű segíteni. Majd a vén Mirkó összeteszi a két kezüket, megáldja ónét és ezzel vége, Nem lebet ez ellen még a jó Isteuuek sem kifogása. — Miért haragszol rám Iván! kérdé Borsica gondokba merült vőlegényét. Hiszen és semmivel sem bántottalak. — Isten őrizzem, hogy rád haragudjam ! Mi is jut eszedbe ! hazudott Iván. — De hát mikor olyan szomorú vagy És nem is szólsz hozzám. De azért csak hallgatott a legény, terhére volt a beszéd. A mátkája sem faggatta tovább. Egy bánatos szerb nótát dudol- gatva, cipelte gyönge vállain a leszedett paprikákat. Másnap reggel, mikor bement az öreggel a hetivásárra, meg se csókolta. Pedig ezt még soha el nem mulasztotta. Komor volt, mint a béka, melyet ingerelnek. Csak akker derült ki az ábrázata, mikor újra ott állott előtte az a szép, városi leány. Majd szétfeszítette lángoló vére az ereit, mikor leolvasta barázdás tenyerébe a sok összevásárolt zöldség árát. Tudja Isten mi lelte egyszerre, úgy érezte magát, mint az édesanyja temetése napján, mikor a halotti toron sok pálinkát itatott vele az apja. Egyet fordult vele a világ, fejét lefelé húzta a mámor, azt se tudja, hogy mit csinál csak azt érezte,hogy nagyon, nagyou puha az a fehér kezecske, melyet szenvedélyesen udaszoritott remegő ajkaihoz. Kezet csókolt. julins 28. kogva gyermeke koporsója felelt a >Cír- kumdederumot.« A másik gyermeke is követi az elsői. A szegény szülőket a sors a melanchólia sivár börtönébe űzi. Nincs senki, aki segítene a tanitócsaládon. Mily irigy szemmel nézi a tanító a nyári napszámost, kinek beteg gyermekét egy nap kétszer is meglátogatja az orvos s ; kinek számára a gyógyszert bőségesen önti a patika. A napszámost és családját védi a — betegse- gélyzö. De a tanító patikára költheti kicsi fizetését. Szegény, elhagyott emberek: Bizonyosan rólatok irta Wilde Oszkár: »Ti vagytok a szomorúság bohócai, akiknek a szive összetört.« És, ha Dante ismerte volna a magyar tanítók kétségbeejtő helyzetét: az ő sorsuk keserű epigrammáját irta volna a pokol kapuja fölé. És Madách nagy müve se teljes, mert kihagyott valamit az Ember tragédiájából: azt a szint, ahol a magyar tanítót és családját a betegségek ellepik, melyek elöl nem tud szabadulni. A tanító hiába kérte sorsa javítását. Hiába fenvegetödztek sztrájkkal, szakszervezettel. Ezt nem engedte pályájuk nimbusza. Senki sem nyújtja segítő karját a fuldoklónak. Fizetésük csaknem nevetséges. S mikor összeörli őket a munka: a nyugdíj- állapot sem lehet valóban pihenés a számukra, mert még az utolsó falat kenyérért is dolgoznia kell az agg harcosnak. A kultúra mindig azok ellen lázadt fel, akik teremtették. így a tanítók sem mernek arra számítani, hogy a hatalom támogatásukra siet. A Magyarországi Tanítóegyesületek j Országos Szövetsége elhatározta, hogy ke- j belében megteremti a Tanítók Betegsegélyzö ! Alapját. A vezetőségnek sikerült is e célra a pénzügyminisztériumtól megnyerni egy sorsjáték engedélyezését. A kétszázezer darab sorsjegy a napokban már forgalomba is kerül. Égy darab ára egy korona lesz. A sorsjáték fővédnökségét gróf Zichy János, kultuszminiszter vállalta s ez a korrekt adminisztrációt, valamint a sikert is garantálja. Amig ez a sorsjáték legalább is olyan nyereményeket biztosit, mint a többi: nem üzleti érdekeket táplál, hanem a humanizmus szolgálatában áll. Ez a kétszázezer darab papiros lesz az a váltó, mit ha régi adóssága felében bevált a társadalom: a tanítók betegsegélyzö alapját teremti meg vele. A magyar tanítóság, mely kötelességénél mindig többet tett: elvárhatja a társadalomtól, hogy most az nem fordul el tőle bűnös indolenciával. Nem sok, amit tőle kér, csak annyi, hogy minden századik magyar áldozzon egy koronát, mely esetleg a maga szerencséjét is rejtegeti. Ézen sorsjátékba helyezi a gondoktól, betegségektől ragyásig megrakott tanítóság most minden reményét. Pandóra szelencéje, mit a sors neki ajándékozott: úgyis teli marad még számára mindenfajta keserűséggel — de legalább ez az egy reménye ne legyen meddő. Akinek volt tanítója s gyermekét tanító oktatja : nem zárhatja el a szivét. Mindenkinek kötelessége a magyar tanítóság gondjait kisebbíteni. Mert ennek a nemzetnek az a legnagyobb szégyene, hogy tanítói még mindig Pandóra szelencéjét szorongatják fizetés gyanánt. A Tanítók Sors játéka irodája (Budapest, V., Erzsébet-tér 15) a Magyarországi Tanitök Bankja helyiségében, mindenkinek rendelkezésére áll. HIRE K. Sorozás. Az alispáni hivatal a hadkiegészítő parancsnokságokkal egyetértőén kidolgozták a sorozási tervezetet s megküld- i ték az illető sorozó járásoknak, hogy az ! előmunkálatokat megkezdhessék. A sorozási tervezet szerint járásunkban augusztus 26—29. napján fog megtartatni a sorozás. A főszolgabírói hivatal a sorrendet a következőleg állapította meg : Augusztus 26-án a kovási, szakállasfalvi és liagymásláposi körjegyzőségek községei, 27-én a jederi, kövárgarai és ma- gyarberkeszi körjegyzőségek községei, 28 án a kővárhosszuíalvi, pribékfalvi és nagynyi- resi körjegyzőségek községei, 29-én Nagy- somkut nagyközség és a csolti körjegyzó- | ség községeinek hadkötelesei kerülnek sor alá. Az aszfaltjárda. A járda munkálatainak aszfaltozását a The Neuchattel aszfalttársaság e hó 20-án teljesen befejezte. Hogy megijed az a szépséges kisasszony, hogy elsápadt egyszerre! Most az egyszer vissza se nézett. De azért a másik hetivásáron megint o*ak odajött hozzá bevásárolni. Az első találkozáskor az egyik se merte szemeit felvetni, hanem később annál beszédesebb lett a leányka és nem is haragudott már, hogy Iván annyiszor kezet csókol neki. Egyszer azonban úgy ősz felé nagy dolog történt. Az öregek alighanem észrevették valamit, de lehet, hogy csak a fiú búskomorságától ijedtek meg, elég az hozzá, hogy kitűzték a lakodalom napját. Az egybekelés előtti hetivásárrá bevitték hát Borsicát is a városba, hogy megvegyenek neki minden szükségeset. Az ismeretlen jfehérképü kisasszony még ott találta a hagymarakások között. Éppen akkor indult el az öregekkel a pátulikós- boltba.' Iván olyan sápadt lett mint az a rakás karfiol, melyet zavarában szétvágott. Kije magának az a lány ? — kérdezte tőle a kisasszony. Iván valamit hebegett, hogy a buga, de nem hitték el neki. Ugy-e a felesége ? Nem, bizony Isten nem! — tiltakozott háromszor is a rác legény. — De holnap mar az lesz — szólalt meg o pillanatban a háta mögött Borsica apja. Mintha ágyúgolyó süvített volna el a gj érmék fülénél. Azt hitto, hogy árulója is odajár a pántlikádba, pedig ott hevert a ponyvával borított zöldséghalom mellett. Tigrisdüh szállta meg a lelkét. Szerette volna szétmarcangolui a vén embert, iszonya vad dühj ben forogtak szeme!, de mindezt nem látta a szép városi lány, mert úgy eltűnt onnan, mint a pára. Még zöldséget sem vett az nap Üres kosárral ment be azon a nagy rácsos kajrau. melyről Iván le nem tudta veuni a szemeit Hiaba szólítottak, hiába kérlelték az apja és mátkája, nem hallott és nem látott ő semmit, csak azt a kaput nézte ö merően, zavaros szemekkel. Még akkor is ott feküdt a gyékényen, mikor már mindent felraktak a taly igára. Biztatták, nógatták, az öreg Mirkó sorba lekivauta az égről azokat a szenteket, akikhez még az imént oly buzgou imádkozott. El is múlt mar az ideje, hogy hazafelé induljanak Végre is Borsica apjának kellett igazat adni. hogy hagyják a boloudot, majd hazatajal, ha megjön az esze. De bizony várhatták. Csak harmadnapra érkezett haza, de még Borsica is megijedt tőle, pedig ő vatta legjobban. Tele volt iszappal! úgy hozták haza a halászok, ahogy kihúztak a Dunából. Az öregek akárhogy törték a fűjüket, sehogyse tudták kitalálni, hogy mi baja lehetett neki ? Olyan bolond csak nem volt, sogy azért a fejérképU leányért cselekedjék ? Ezt még a szép városi kisasszony se hitte volna akkor, mikor harmad n»j»ja ott könyörgött neki, hogy menjen veje messzire, az ő dalos hazájába, uiár akkor talán hallgatott is volna szavára. A. L.
