Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

X. évfolyam. 27-ik szám. / •'«y. Nugysomliut, 1012. július i. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTí'JÁRÁSI JEGYZÖIEGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Klőf i %c I é n i ár: Egész évre . . , 8 K ív egyed évre . . ! K FYI évre ......................4 K Egyes szem ára . 20 fillér Kö zjóra való koldulás. Irta: Nagy Zoltán szegedi kir. lörv. bíró. Ám meglehel, hogy más címet is le­heléit volna találni e sorok fölé, olyan másat, a mely nem sértő, nem dissonáns, hanem elfogadottabb, talán salon képesebb is. Mondjuk, hogy ezt: társadalmi adó vagy a jölelkü adakozók vagy mit tudom én mit. De tudatosan, szándékosan irtain és hasz­nálom ezt, mert ez a megfelelőbb a lenyú­zott, kiuzsorázott magyar társadalomhoz. Mert miről is van szó? Azokról a társadalmi segélyakciókról, melyek naptár szerint már is egy-egy napot foglaltak le maguknak igy tavasz kezdetén, elnevezvén e napokat gyermeknap, tüdövésznap, tűzol­tó n a p és más egyebeknek mindenkor azon minden részletében megegyező garnirung- gal utcákra, terekre, temnlombeiáratokhoz kiállított urnákkal és perselyekkel abból a célból, hogy ekként kolduljanak a közjóra. Szó a mi szó, mindannyian bele utál­tunk már ezekbe az urnákba és perselyekbe. A humanitás ezer ráncu köpenyével beta­kart érzékeny szív megdobbanása bennünk és nálunk már nem részvétet, adakozási kedvet és anyagi részesedést vált ki, ha­nem elfordulást, egy bizonyos nemét a halálos szégyenkezésnek kelti fel és a ki­józanodott emberi gondolkozás azalatt, a inig a kéz a zsebbe turkál, hogy onnan Főszerkesztő: llr. Otaavszky Viktor. Felelőn szerkesztő : It áruit ISenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Nagysomkut,Teleki-tér 384 llßGJKLßlVIK MIMMOX VASÁItXAí* pár fillért kihalásszon a mellének szegezett urnák számára, azt a kérdést veti fel, váj­jon a társadalomnak kell-e eltartani az államot és vájjon a társadalom kötelezett­sége-e az, hogy állami ellátás körébe tar­tozó intézményeket megalkosson? És ebben a gondolat menetben a többi magától jön az okoskodás láncolata igy következvén. Talán tán az állam még sem valami menyei ragyogásu ethikai eszme, hanem egy alka­lom szülte, szükség íentartotta nagy kiter­jedésű vagyonbiztosítás. Az annyi féle mó­don és néven követett adó közvetve és közvetlenül arra is szolgál talán, hogy az állam nemcsak magunknak, hanem a köz- intézményeknek is gondját viselje. Az a sarcolás, pumpolás és megkörnyékezés, melyet a társadalom saját tagját tagjaival szemben a találékonyság, hogy ne mondjuk szemérmetlenség mm* ' tormájában nv gki- sérel kisajátított állami kötelezettség átvál­lalt tevékenysége mégis és a perselyezés és urnázás pedig valódi néven nem más, mint koldulás. És igy okoskodván a merev vissza­utasítás és rideg elzárkózás után mégis megmozdul bennünk valami jónak nevezett érzés nevezzük köznyelven: a társadalom jó szivének és azt a kérdést téteti fel ne­künk, vájjon ki segítsen, ha a társadalom nem segit? Pedig mikor ezután erre a kér­déshez jutunk, már nem tudunk elfogulat- i lanul gondolkozni és az ujjaink közé került fillér már benn csörög az öblös szájú per­selyekben. Azt nem, korántsem merném papirra sem vetni, hogy az emberszeretet mély forrásából fakadt cseppek száradjanak ki és ökölre szorítsuk kezeinket, mikor az emberszeretetre hivatkozva várnak és szá­mítanak a mi flllérreinkre, hanem azt nem habozom kijelenteni, hogy nagy különbség van célok és célok között és ezek körében vannak bizonyos, meghatározott kötelezett­ségek, melyeknek teljesítése elsősorban, sőt kizárólag állami feladatot képez. Ott és abban van a hiba, hogy az állam bárha felismeri ezeket a kötelezettségeket kész­séggel tolja a társadalom nyakába, a tár­sadalom s különösen ennek számában solia i sem fogyatkozó, mindenek fölött azonban ■ személyes kultusf szolgáló tagjai, szerep­lési, érvényesülési vágytól sarkalva magukra vállalják a feladatok teljesítését. Így kelet­kezik azután a megzavarodás és ekként j áll elő a fogalom zavar, a mélynél .Mó í jelei a kolduló urnák, eredménye pedig az úgyis túlontúl kizsákmányolt, agyonsarcolt, mindig ugyanazonos magyar társadalom, a mely ha nyög is, zúgolódik is még min­dig gyáva, vagy legalább is álszemérmes elutasítani magától a közjóra való kol­dulást. A „Kővárviáék“ íáreája. Hej cigányom! Ht j cigányom, jó cigányom ! Mulass te is a nótámon ! Ülj le mellém aztán húzzad . . Ne a légit, azt az újat, Azt az étles, bus vidámat, Amelyiktől szivem lázad, Föl-föllázad. Hej cigányom, jó cigányom 1 11a elhúzod nem sajnálom A tokajit, a ménesit . . Nem bánom ha lerészegit. Mindegy ! Mostan mulatnom kell ! Hadd repüljön a gyászom el, Bánatom el. Hej cigányom, jó cigányom ! Mért nem húzod ? Alig várom, Alig tudom kitartani: Rget, ngy fáj. fojt valami.. Zendits már rá itt egy tizes ! A muzsikád nekem kincs lesz, Drága kincs lesz! Hej cigányom, jó cigányom ! Egy darab menny, tündér alom Az ő dalát amint játszod : Élvezem a boldogságot . . Érzem forró mézes csókját . . Meghalok, ha húzod tovább . . Ne húzd tovább ! . . . S. J. Egy drámairó tragédiája. Romantikus hajlamaimnak tudható be, bogy a Rozmaring utcában béreltem lakást. Itt feltalálni véltem ama csendet és uyugalmat, ami után sóvá­rogtam. Tévedtem. Már a harmadik este azzal a tudattal hunytam le szemeimet, ha továbbra is itt. maradok, úgy lassan, de biztosan megsiketülök. Sem magamat, sem a csendet nem tálaltam fel uj otthonomban, A iiázigazda minden áldott nap az etazsér csecsebecséit és a gorombaságok tömtelegét hají­totta neje fejéhez. Az asszonynak is helyéu volt a keze és nyelve, amiből a legkedélyesebb házi élet fejlődött ki. Egy borongos, zimankos őszi este nyocadfél esztendeje készülő, nagyszabású drámámon dől- doztam, midőn hirtelen pokoli lárma, sirás és jaj' gatás hallatszik a szomszéd szobából. A toll ke zeniből kihullott, a tinta-tartót friyilván revolver­nek gondoltain) megragadtam és rohantam eszeve­szetten a zaj felé. Berontok házigazdáim lakosztályába, hát épületes dolgokat latiam ott. A háziúr hites társá­nak koutyát tépdeste, ráncigálta s ordított, mint egy sakál. Az asszony a körmeivel, majd a fogai­val esett neki az urának a legfényesebb ered­ménnyel. A kisasszony a pamlagon visított a külöu- feie hangnemekben. Belépésem uem is zavarta őket. Talán nem vettek észre. Éu meg ott álltam a dühtől, haragtól resz­ketve szólásra készen, végre megsokaltam a komédiát s hatalmas hangon szóuokolni kezdem: — Uram! Asszonyom! Kisasszonyom! Tisz­telt család ! A csendet megszoktam a lármát nem. Az előttem lejátszódó jelenetekből azt következte­tem, hogy nem tartoznak az utolsók közé. Ezennel felmondok. Ajánlom magamat. Már távozni készültem, de házigazdám gj'en- géden megfogta a kabátomat és visszarántott. Óriási csend volt a szobában. A háziúr felém fordult, há­romszor köliécselt, majd megszólalt ; — Bocsánatot kérek kedves Tornyai ur, de önnek nincs igaza. Amiket uá.unk látni és hallani volt szerencséje (2) az kivételes eset. Ugyanis

Next

/
Thumbnails
Contents