Kővárvidék, 1911 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1911-12-31 / 53. szám
def‘'1rrilior 31 vr«>!T*klet a ,KŐVÍRVinÉK‘ lOll hozni. De hol vannak az állami tényezők, amelyek segítségére mennének ennek a cselekedetre vágyó, tettre, áldozatrakész számnak? Amit a város megtesz, közvilágításra, utcai rendbehozása, egészségügye fejlesztése terén mind kevés, amikor egyebekben megmarad a nehézkesség, a kül- forgalommal; amikor a város még mindig meg van fosztva, a külvilággal való gyors és modern érinkezés eszközeitől. Addig a vármegye tényleges székhelyéről Szatmár- ról, vagy a névleges székhelyről Nagvká rolyból idejutunk, annyi idő alatt más külföldi államokba is eljuthatunk. Hogy mennyi idő, energia és gazdasági erő vész el, a keskenyvágányu vonalok mentén, azt kiszámítani nem lehet s azzal meg se próbálkozom. Csak érezzük a kárt, a vesztességet mindannyian akik ide akarunk néha jönni, vagy azok akik innen máshova akarnak eljutni. Az állam gazdasági vállalkozása a kár tehát, valósággal anti-gazdasági szempontokból tűri ezt az állapotot és semmi hajlandóságot nem is mutat ennek a helyzetnek a közel jövőben való megváltoztatására. Ott van az állam másik üzleti vállalkozása a posta, amelynek ugyebár elég forgó-tőkéje van arra, hogy üzletét terjeszthesse, fejleszthesse. Nemrégiben a »Szamos« c. lapban irtain meg, hogy a legutolsó erdélyi, havasi község bevan kapcsolva telefonnal a világforgalomba ; Szatmár megye eleven gazdasági életét élő városai el vannak zárva a külvilágtól, és a közvetlen érintkezés nagy gazdasági hasznából nekik nem jut egy parányi sem. * De nem kesergek tovább mindezeken. Karácsony ünnepén, a szeretet ünnepén talán nem is szabad ilyen panaszos hangokat hallatni. Örvendenek a népek a Megváltó eljöttén, amelynek jövetele értette meg az emberiséggel a kultúrát, a fejlődést és mindent amit ma a földön emberit találunk. Hát talán most újévbe fordulva uj tevékenység érzése szallja meg azokat is, akik e város fejlődését, a világforgalomba való kellő bekapcsolását szolgáltatják. Úgy éreztem, hogy ha már kezembe veszem a tollat a »Kővárvidék« részére, ezeket kell elmondanom, mert ezek a kérdések azok, amelynek megvalósítása, hasznos és kedves, minden magyar embernek. S ezeket a kérdéseket kell ébren tartanunk, hangoztat nunk minden alkalommal és bele kell mennünk még az ünnepi hangulatba is, mert csak úgy lesz zavartalan, megelégedett karácsonya a magyarnak, amidőn ezek a kérdések mindenütt a múlté lesznek mint kérdések, ellenben gazdasági erőforrásaink gyarapodását segítik mint az eleven élet szolgálatába beállított valóságok, Herczeg Jenő, A gyenge nő erőssége. A nő született betegápolónő. Kedély, életének egyformasága, melyhez a szánalom, a szeretet az irgalom érzete egyformán közel áll, a gyakran angyali türelem, az a szilárd kitartás a melylyel a legnagyobb nehézségeket leküzdeni bírja, a legnagyobb megerőltetés fölött győzni tud, végül maKŐVÁR VIDÉK évi december 31-ik számihoz. gas színvonalon ál ó kötelességérzete min tégy megteremtették a nőte migasztos hivatásra. Az orvosok gyakran jutnak abba a helyzetbe tapisztalni, hogy az említett tulajdonoknál fogva, a gyöngébb szervezetű nő gyermeke betegágyánál avagy teljesen idegen emberek nul etc is a legnagyobb megerőltetésnek a legnagyobb fáradságoknak oly könnyen megtud felelni, hogy alig van az az erős férfi, ki ez irány ban versenyre szállhatna vele. Rövid idővel ezelőtt — ön magam voltam tanúja, hogy magas társadalmi állású hölgy, ki a lehető legboldogabb viszonyok között nevelkedett, mindig nagyon távol állva az élet viszontagságaitól, dacára, hogy annyira elkényezteti gyermeke volt a sorsnak, édes anyja beteg ágyán 14 napon és 14 éjjelen át a ruháiból nem szabadult, feszült figyelemmel leste a beteg minden sóhajtását, minden hangját, annak szemerői olvasta le minden óhaját es ezt azonnal teljesítette is. Alávetette magát a legnagyobb türelemmel a legfáradtságosabb munkának, a nehéz vizbajos test emelésének, segédkezett minden szükségl et végzésénél, a minek ilyen beteg test természetszerűen alávan vetve; mind a mellett azon volt, jo kedvet színlelni és külső eg oly nagy mérvű lelki nyugalmat mutatott, folyton a beteg körül, hogy a haldokló anyja, elete utolsó leheletéig helyzete veszelyenek igaz tudatara nem ébredhetett. I yen önfeláldozásra, ily lemondásra, a testi eiőik ily nagymérvű megfeszi ésre — férfi nem képes. Á betegápolás különben is kiváló társadalmi intézmény. Hisz a betegseg egyenlővé teszi a betegeket minden bajával, minden rettegésével egyenlően éri a gazdagot, a szegényt, a magasrangu% szintúgy mint az alsóbb születésű embereket, egyenlően üti tel borzalmas tanyáját, úgy a szegény kunyhójában, mint a gazdag hatalmas palotájában is. Fia pedig már a gazdag beteget is szánnunk kell, mily sanyarú a sors óit, hol a betegség mellett még a szegénység is otthon van. A soha nem nyugvó és mindig előre törekvő tudomány lehetővé tette a legborzasztóbb szenvedéseket is enyhíteni, a majd csak elviselhetetlennek látszó fájdalmakat eltürhetővé tenni. De a gyógyszernél sokkal hathatósabb szer a megfelelő bánásmód a beteggel, ha képes az ápoló, a betegség szomoiu óráit, mintegy eltüntetni, a betegség tudatat tinyomni a beteg elméjéből es ezáltal még a legreménytelenebb be eget is erősbiteni, meg/i- gasztalni. Ha meggondoljuk, hogy gyakran hány ember nyugalma, boldogsága, munka- képessége függ egyetlen egy beteg hogy- létéiől, ha meggondoljuk a tőkének mily összege, mennyi remény, mennyi boldogság függ gyakran egyedin beteg gyors felgyógyulásától; mily gyakran az egész csalad boldogsága és boldogulása van veszélyben, a beteg ágya melleit es a beteg állapota mily szoros kapcsolatban áll a család egész jövőjéből, csak ha mindezt megfontoljuk, átgondoljuk, csak akkor leszünk képesek felfogni, hogy mily magasztos, mily nagymérvű fontosságú és nemes feladata a társadalomnak, a betegek ápolásáról kellően és a legnagyobb lelkiismerettel gondoskodni. Ez nemcsak az emberszeretet ügye, hanem egyúttal egyik legfontos bb kelléke a közjónak ; az ember ped'g mindkettőre nagy mérvben rá van utalva, mindkettőnek elsőrendű fogyasztója, A betegápolás a gyógykezeléssel tejesen egyenértékű tényező, az u'óbbi csakis az előbbivel együttesen képzelhető. Ámde a modern betegápolás szerfölöU bonyodalmas munka, nagy igeny- nyel jár; egyformán követel műveltséget, kitartást, áldozatkészséget és önösségné kü- liséget mindazoktól, kik e magasztos hivat tasnak óhajtják idejüket, életükét szentelni Ha Nathnagel tanár felállította ama sokat jelentő mondatot, hogy csakis jó ember lehet orvos, úgy ez az ál itás még inkább alkalmazható a betegápolőnőre- Hauptmann Gerhard a nálunk is nagy sikert aratott színmüvében „Hanele“-ben a betegápclónőt angyal alakjaban mutatja be, mi a hivatás magasztossagában teljesen meg is tataija magyarázatát. Az a betegspolónő, ki hivatásának a modern elvek szerint felel meg és emedeii szive, kedelye is keilő helyen van, azt sokkal magasabb színvonalon állónak kell tartanunk a legképzettebb orvosnál és meg érdemli, hogy utóbbival egyenlő társadalm rangban tekintessék, hogy e!eipályaja anyagilag is teljesen biztos alapi a helyeztessék ők igaz papnői a szánalomnak és irgalomnak es társadalmi rangjuknak olyannak keüene lenni, mint egykoron a görögödnél a papnőké volt, a kiket az Istenek iránti tisztelet egy fénysugara ragyogott be. nr, P. irevél a szerkesztőhöz, Igen tisztelt szerkesztő ur! Becses lapja fennállásának tizedik évre fordulása aikalmábó! tiszteletreméltó kultur- munkajában szívélyesen üdvözölve önt, egy hírlapi szívességre kérem. És pedig a következő históriából kifolyólag, melynek a hitelességéért a felelősséget egy előkelő idegenre hárítom. — Vájj’ ki ö és merre van hazája? — kérdi Ön? Azonnal elmondom . Mintegy két hete hogy történt. Hazafelé igyekezve, a »megyeháza« közelében egy előkelő idegent pillantottam meg. Közeledem feléje és ö csak áll, áll a leendő járda egy bizonyos, de most bizonytalan helyén. Áll, mintha odacöiöpölték volna és félénk, nyugtalan és esdö tekintettel, néz reám olyan tekintettel aminövel egy két éves gyermek abban a diserét állapotban néz az anyjára, amikor a mama igy szokott szólni rá: »Jaj, te csúnya gyerek, már megint mit csináltál? !« .. . — Uram, szól remegve hozzám, — ha engem nem is, de ha Istent ismer, segítsen ki innen! — Ekkor veszem észre, hogy térdig ér a sárba és nem tud mozogni se jobbra, se balra. — Különben — folytatja bánatosan — én Turinszki geológus vagyok Budapestről. Értesültem, hogy Nagysomkutot kiemelik öseredeti mélységéből, hogy azután valami járdával lássák el, hát iderándultam, geológiai szakismereteimet bővíteni, amennyire csak lehet. De egyelőre, jó Uram, nem bővülök, hanem, amint látni méltóztatik, szűkülök, sőt szűkülök, mint egy kutya. —
