Kővárvidék, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-25 / 52. szám
2. oldal. A koldus karácsonya. Irta: Bársony István. A sors szeszélye néha olyan nevetséges dolgokat miivel, hogy szinte vörösre sírja a szemeit az az ember, a kit megtréfál. Szakasztott ilyen az a történet is, a melyet alább elmondok. A csavargó leült az ut szélén, az árokba. Tél volt és Karácsony napja. Nagy pely- hekben hullott a hó, úgynevezett szép, lágy téli nap volt. Nem evett két nap óta, csak ment, ment, hogy majd talál valahol egy falat kenyeret, Éjszakára egy kazal alá bujt s hajnalban ismét útnak indult. A hová bekopogtatott, az asszonynép megrémült tőle s a gyermekek menekültek előle. Olyan poros, olyan rongyos, olyan ijesztő alak volt. Kínálkozott napszámba, elutasították. Mindenütt azt a választ kapta : takarodj! Hát csak ment tovább, még lasabban, még roskadtabban. És a mikor jó messzire volt már, a mikor bizonyos volt, hogy senki sem látja : szennyes öklével a könnyeit tö- rülgette. Megsokalta a megalázkodást! Hiszen ember ő is! Még pedig éhes ember ! És ma épen szent Karácsony napja van. Ő meg éhezik ezen a szent napon. A gyomra fellázadt s dühöngeni kezdett: — Hát van igazság a földön? Van Isten az égben? — kiállá s botot ragadva az ég ellen, káromkodni akart s a mint botját felemelte, valami fényeset lökött föl vele az árokból, a hó alól. Elámult. Egy huszkoronás arany!... Igen: egy arany, még pedig huszkoronás arany! Nem akart a szemeinek hinni. Nézte, forgatta, törülgette, végre is — elhitte. No most már jóllakhat s végre vala- hára ágyban is aludhat! Egy huszkoronás arany! Ezzel, ha útközben munkát talál, kihúzza a telet. Vagy elmehet a városba s ott majd csak jobbra fordul a sorsa. Egy kicsit tűnődött is. Az a pénz nem az övé . .. Hátha látta most valaki? „KAR ÁCSŐ NY“ Körültekintett. Sehol senki. Egyedül, egészen egyedül volt az országúton. A távolban, túl a kalásztengeren, a domboldalon egy falu feküdt. Kis tornya olyan barátságosan integetett feléje. Vidáman eredt útnak. Toronyirányában, a hótakarta gabonaföldek között. A falu elején a község korcsmáját pillantotta meg. A korcsmárosné a küszöbön állott. — Adjon Isten !... — mondá s beakart lépni az ivóba. A korcsmárosné azonban útját állta. — Hohó, atyafi! Nem oda Buda! Mit akar? — Enni akarok valamit! Éhes vagyok! — Nincs semmi maradék a háznál. Menjen tovább Isten hírével!. .. s intett neki, hogy indulhat. — Nem kéregetni jöttem ! . .. — válaszold a csavargó. — Megfizetek. És megmutatta az aranyat. A korcsmárosné valósággal megijedt. Egy huszkoronás arany ilyen csavargónál! Az urát, a korcsmárost hívta a küszöbre. A korcsmáros ámult-bámult. Bizalmatlanul nézegette az aranyat, meg a csavargót. Faggatni kezdte : hogy jutott hozzá ilyen és ennyi pénzhez? — Mit firtatja? Érje be azzal, hogy fizetek ! — Szó sincs róla ! — mondja a korcsmáros. — Nekünk nem kell mindenféle pénz, atyafi! Most a szerencsétlen csavargó hökkent meg, de azután zsebrevágta az aranyat, vállat vont s tovább ment. A korcsmáVos és korcsmárosné a tekintetükkel követték. — Nem tudom, kit üthetett fejbe azért az aranyért, jegyezte meg a korcsmáros. — Szólni kellene a csendőröknek! — indítványozta a korcsmárosné. S a ki csak a korcsmába érkezett, mindenkinek elmondták az esetet, persze jó nagyot tóditva rajta : — Borzasztó . . . Nagy gazember járt itt az imént! . .. Enni kért, egy csomó aranyat mutatott! Ha jól láttam, a keze is véres volt. A korcsmárosné átkiáltott a szomszédba, a szomszéd is tovább kiáltott s öl perez múlva már az egész falu tudta az esetet. A csavargó pedig ment, a botját maga után vonszolva a földön, vánszorgó lépésekkel haladt végig a faluban .. . pedig pénz, nagy pénz volt a zsebében. A falu közepén benyitott a pékhez. Mennyi aranyos héjju, édes illatú kenyér feküdt a hosszú asztalon ! — Adjon Isten ! Egy czipót kérek . . . — Nem lehet manapság a czipókat ingyért osztogatni, atyafi ! — mondá a pékné. — No, no ! Azért ha rongyos is az ember, lehet pénz a zsebében. Kenyeret ide! Megfizetek érte ! Megmutatta az aranyat. A pékné irtózva intett neki, hogy nem kell az arany. Csak menjen tovább. . . Isten hírével. Csodálatos! Az ő aranya ennek se kell! És igy járt a boltosnál is. így-‘járt a hentesnél is. Igazán csodálatos. Újra meg“ujra megnézte az aranyat. Talán hamis? Már elő se merte venni a zsebéből. Úgy tapogatta. Olyan sima, bársonyos volt, olyan meleg, kedves kicsi arany ! . .. Ezalatt ráesteledett. S az est beálltával még éhesebb lett. Már kint baktatott az országúton. Egy arany, huszkoronás arany volt a zsebében s mindazon tanakodott, hogy juthatna egy falat kenyérhez? — Egy arany!... És én éhen döglöm !... — sziszegte fogai közül. — Persze! — folytatta elkeseredetten. — Mindenki azt hiszi, hogy nem igaz utón jutottam hozzá! “Hogy is juthat egy ilyen rongyos fráter egy huszkoronás aranyhoz! Azt hiszik: loptam. Leütöttem érte valakit! Óh átkozott sors, miért űzöl ilyen kegyetlen játékot velem? Mikor olyan éhes vagyok ! . .. Miközben igy gyötrődött magában: egy alak közeledett feléje, az ut fordulójánál. Fáradtan, görnyedten ballagott az is. Az is rongyos volt. Ócska, elviselt kalap a fején; szennyes, bozontos a szakálla és csupa por az egész ember. A két csavargó kezet nyújtott egymásnak. — Hová? — kérdezte az égjük, a kinek arany volt a zsebében. — Szeretnék éjszakára a faluba jutni. Gyerünk egjmtt. — Nem. Én emerre megyek. Ha jót akarsz, fordulj vissza te is. Irgalmatlan nép lakik abban a faluban. Az utczán se tűrnek meg, nemhogy szállást adnának. — Hohó! Pénzért mindent kap az ember! — Pénzért se azoktól. Többet is akart mondani, de meggondolta. — A paraszt egyforma minden faluban — mondotta a másik. — Félnek a koldustól. De mihelyt ezt hallják! És néhány garast csörgetett meg tenyerében. — Nem sok komám, de van vagy másfél forint s e‘ nekem elég három éjszakára is. A másik, a kinek huszkoronás arany volt a zsebében s a ki két napja nem evett, kesei'vesen gondolta el: tessék ! a másfél forintjával gazdagabb, mint én az aranyammal ! Jóllakhatik, meghálhat. .. Egyet gondolt. — Segíts rajtam, te ember! Bezzeg, mindjárt nem csörgette annyira garasait az a másik. — Miből segítenék én terajtad ! Jó, ha magamnak elég lesz egy éjszakára. — Nincs egy kis kenyered? Az a másik már nyugtalanul érezte magát. Aszondta, hogy kenyere sincsen s indulni akart. A mi emberünk marasztotta. — Csak nem hagysz engem itt! Éhes vagyok nem bírom tovább. — Nem segíthetek rajtad .,. — Van másfél forintod ! Ne izélj, te!. .. Segítsünk egymáson ! — Nem lehet, Mondtam már. Majd csak találsz munkát útközben te is. Az éhség, a kegyetlen, az iszonyú éhség marczangolta a mi emberünk gyomrát. Ivinjában valósággal mámorossá lett már. — Ide hallgass, te ember!. . . Nézzed,
