Kővárvidék, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-25 / 52. szám

2

KÖVÁRVIDÉK.

Marseilles lázongó, fegyelmezetlen dala. Undorodik Vénusz és Bachus szilaj nótáitól.

Valtaire, Nietsche, Zola istentagadó, vallásgunyoló eszméi rósz álomként tűnnek el; Marx, Laselle, Bebel destructiv tanai pihenőt tartanak. A karácsony világot átalakító nagy gondolata minden más gondolatot kizár a szivekből.

Nincs koldus és király, szegény és gazdag, csak ember. Lehull a korona a bíboros tóga, az ékszer, csak az ember áll a betleheni jászol mellett, alázatosan, egyszerűen, mint egy meglepődött pásztor és szivében sok öröm, sok-sok szeretet van.

Ez a világ hitvallásának ünnepe. És nem kérdi senki, mit keres a XX. század Betlehemben? Mert mindenki érzi, hogy békét és áldást.

Betegnek való e két gyógyszer. Társadalmunk sápadt arculatán nem-e e két gyógyszer után olvassuk a vágyat?

A XX. század, melyet békéjéből kiforgatott a jól öltözött és rongyos emberek harca, a kielégítetlen igények ideges küzdelme, melynek erkölcsét, jellemét, tisztaságát, becsületét kiégették a haszonleséssel szított társadalmi forrongások, szükségét érzi annak, hogy a betlehemi jászol mellett békéért, igazi krisztusi, karácsonyi békéért kiáltson, sírjon, imádkozzék.

* *

*

Légy üdvöz karácsony, örök szeretet ünnepe! Qyögyisd meg a társadalom sajgó sebét. Nyújts enyhülést a fájó sziveknek, nyugalmat a tépelödö lelkeknek. Hintsd szét áldásod a magyar nemzetre. Csillagod fénye ragyogja be e sokat szenvedett országot: árassza szét sugarait a békés egyetértés és szeretet áldásaival.

Hozd vissza a nemzetnek azt az életerőt, mely küzdelmei között ezen éven át fentartotta; add vissza hitét, reményét egy jobb jövőben, hogy boldog legyen karácsony ünnepe.

A karácsonyfa.

Minden fa között legcsodálatosabb a karácsonyfa. A gyermek örvend neki mert róla szedi a legkedvesebb ajándékot; a «villát boldoggá teszi, mert rá aggaszibatia szereidének tárgyait. Emléke vissza nyúlik régi századokba é* talán nem fogja elsepertii a jövő századok gondolkozása sem, mert hozzá nőtt az emberi szívbe/.

Asszisi sz. Ferenc 'olt az első, ki halála előtt szemlélhetöleg akarván látni Jézus születését, pápei engedélyei egy erdő mellett fenyösátort épített, abba oltárt, jás/.o't helyezett, a jászolba a kisded Jézus szobrát fektette, mellette Mária, szt. József, pásztorok, bárom király és az angyalokat ábrázoló szobrokat állított; karácsony éjszakáján szerzetes társaival kiment a sátorba és prédikáció alakjában elmondta *z egyhegyült népnek Jézus születésének történetét. A nép messziről sereglett látni a sátort és hallani a történetet. Ezt minden évben megismételte. Es bogy azok, kik ilyen alkalommal megjelentek, a látottak emlékét megőrizzék, némi ajándék tárgyat aaptak.

Jgy terjedt tovább. Eleinte a gazdagok palotáiban állítottak fel fenyősátort és egy csalad'ag elbeszélte Jézus születésének történetét; később általánossá lett; ma mar a szegényebb házban is díszük a karácsonyfa.

Ugyancsak ebből alakult ki a betlehemmel való járás és betlehemi pásztorjátékok.

Mennyi öröm, a nily sok emlék fűződik a karácsonyfához; mily epedve várta a gyermek ■ mily édesen gondol vissza reá a felnőtt. Több poezis nem fűződött semmi tárgyhoz, mint a

decemhtr 25i

mennyivel a karácsonyfa el volt halmozva

I)e ma mér sokat vesztett poeziséből. A realizmus kora a karáisonyfát és a hozzá fűtődé érzelmeket sem hagyta érintetlenül. Minő különbözők az érzelmek, melyek a régi és a jelenkor embereit eltöltik a karácsonyfa szemlélésekor.

Mennyi meleg la it, mennyi szerető vágyakozás, mennyi boldog óhaj nyert kielégítést régen a karácsonyfa alatt.

A gyermek epedve várta, a szülő valami kimondhatatlan boldogsággal készítette titokban, mint valami rejtett, drága kincset, a karácsonyfát. És midőn eljött a szent este; megnyílt a földi meuy- országnak képzelt szoba ajtaja ; a hónapok óta táplált képzelem, megvalósítva a karácsonyfa bűbájos világával, olyan önfeledt boldogságban egyesítette a szülői- és gyermeki szivet, hogy az öröm kifejezésére nem találtunk szavakat. . . , s térdeink megremogtek, kezeinket imára kulcsoltuk. A szülő és gyermek együtt imádkozott. Aztán felocsúdva a meghatottságtól, örömünk tiszta, zavartalan volt, mert hittük, hogy az aiáudékot a kis Jézus hozta, azért, meit jók voltunk. E gondolat maradandó nyomot hagyott a szivben s a csekély értékil dolgokat is éveken át féltve őriztük.

így neveltek bennünket és boldogok voltunk, miut talán soha többé az életben:

E* ma . .. . ? Mióta rombolnak minden ideált, a nagy felvilágosítással megrabolják a gyermeki szivet a legtisztább örömtől, mit az élet nyújthat. Megfosztják gyermeteg hitétől, mely alapja a fejlődő bizalomnak, a tiszta szeretetnek. Bedig az élet úgy is sok mindent letarol a gyermekévek boldogságáról, de legalább ha van erős alap, megmarad valami és viss/.a-vissza zarándokol emlékeihez a erőt merit a csüggedésben. Mert a gyermekkor boldog napjaira való visszaemlékezés, hányszor feledteti a jelen sivárságát ?

Ma már ez a vigasztalás sem marad. Divat hit minden. Felállítják ma is a karácsonylát, de a legtöbb kelyeu a gyermek a szülő tartozó kötelességét látja benne. Már tudja, bogy nem a kis Jézus hozza az ajándékot, sőt jóval előbb tudja azt is, mi lesz az ajándék.

Nem is kulcsolja kezét imára, csupán vele— Jó napot tekintetes uram, szólt, jaj de össze is tört ez a kegyetlen ut, vagy a szekér, vagy éppen a betegségem.

— No üljön le galambom — szóltam hozzá — és először is pihenje ki magát.

Leült, de a nyelve bizony egy percig sem pihent.

— Hét órája már, hogy elindultam hazulról. A szomszéd vármegyéből, Németiből való vagyok. Ott született az apám, anyám, ott is haltak cl — az Isten nyugosztalja őket ; de’ sem nókiök, de még a nagyapámnak, de semmitéla nemzetségemnek sem volt olyan nyavalyája, mint nekem la Megpróbáltam en már sok mindent: egy tucat orvost, pesti, meg kolozsvári prófesszoroaat, ilyen meg olyan füveket, inzsirt, kíuzsirt. kencét íencét, meg mit; mondok, megpróbálom már a tekintetes orvos uramat is, mer hát nemcsak a )ó lónak, de a jó orvosnak is elmegyen a hire és ha még túu még vagy 7 óráig is kellett vóna töretnem magamat, akkor is elgyüttom vón, mert nagv a bizodalmám, hogy rajtam is segíteni fog, mit a öu- hajda komám Borcsáján, akibe akkurát csak Úgy járt a lélek hálni, mint én belém és akitől négy méter bosszú pántlikás gilisztát űzött el a tekintetes orvos ur nagy tudománya. Mindezt egy szuszra fújta cl.

— llát talán magát is a pántlika giliszta kínozza ? — kérdém.

— Hiszen ha csak az vóna — siránkozott.

— Hát vajjou mit gondol, mi kínozza — kérdém érdeklődve.

— A béka, tekintetes uram, a béka!

— Béka?! — kérdeztem meglepődve, ugyan hová goudol.

— Ide, a ltol azt már bárom év óta érzem — és a gyomra tájára mutatott.

— Hát aztán bizonyos maga abban, édes galambom, hogy az a béka csakugyan a gyomrában van ?

— Olyan bizonyos, mint a hogy bizonyos, bogy én most itt vagyok. Hát uem látja rajtam tekintetes uram, hogy nemsokára a sírba viszeu. Segítsen rajtam édes tekintetes uram, megáldja a jó Isten is és magain is megszógálom becsületesen. Lássa, hiszen olyan vagyok már, mint a deszka, pedig azelőtt, hej ! — csak úgy rengett rajtam a bus. Szegény uram, de jó hogy ezt meg nem érte, tudom, hogy rám sem ismerne, ha még élne : pedig bárcsak élne, de hát az a szégyen, az a sírba vitte Idő előtt.

— A szégyen ? Miféle szégyen ?

— Hát a Marcsa lányunk dóga.

— Az is meghalt? — kérdém.

— Meg is, nem is.

— Nem értem.

— Hát úgy történt az, kérem, hogy egyetlen gyermekünk a Marcsa volt a legszebb lány a faluban, de tán a vármegyében is. No meg nem is kértünk kölcsön sóba senkitől egy árva garast s ni, (le annál inkább tőlünk mások : úgy, hogy annyi kérője vót, hogy sok ! Bizony nem egy takaros, nadrágos ember is. De ő a szomszéd-tanya egyik juhászbojtárába, a Osonta Jutka Andris fiaba gabalyodott bele, abba, akinek az apja tiz évig ült Vácon, de még tovább is ült vóna, ha ott nem hót vóna meg a börtönben. Hát ez a legény addig addig lebzselt a lány körül, addig addig furulyázgatott az ablaka alatt, mig aztan végkép befurulyázta magát a Marcsa szivébe. Hej! azt a furulyáját! Hogy száradt vóna el még a termő fája is 1

Az apjának a szemefénye volt ez a lány, no

de nekom is, de az apja élt-balt utána és amikor a lány áperte kijelentette, hogy soha senki másé nem lesz, mint azé a legényé, inkább a halálé, hát a jó uram már beleegyezett vóua. De nem én. Én nem tágítottam. Azt mondtam, hogy jó, ám add oda, te. a falu bírája, százötven hold földnek a gazdája, de akkor aztán engem ne mondj a feleségednek, azt is eltagadom, hogy az uram voltál valaha !

Hat uem adtuk oda. De nem kérdazto ám az a kölyök, adjatok-e, nem-e, hanem, elvitte, elszöktette messze messze tájra, éppen pünkösdkor múlt négy éve. Ekkor kezdett betegeskedni a szegény urain. Szódán lett, kerülte az embereket, került engem is.

Egyszer szelíd, szép szóval arra akart rávenni, hogy hadd hozzuk haza azokat a gyerekeket — mert megtudtuk ám, hogy hova szöktek — hadd esküdjenek meg, ha már egymáséi.

— Nohát — szóltam erre, ha te még mostan is így beszélsz, bizonyosan a to famíliádból is ült már valaki Vácon. — De nem is beszélt ő többet, se a lányról, se arról a kölyökről. Csak fogyott, fogyott, mert bat a szégyen, tekintetes uram, a s/ég>en ... az ölte meg .. . Utolsó szava ez volt: Marcsám, édes lányom !

— Jaj a béka! — jajdult fel most az asz- szony ós fajdalomtól eltorzult arccal a gyomrához kapott. A fájdalmasnak jelzett helyet inogvizsgálva, keidéin :

— Hát aztán sokat gondol-e az urára, aki oly jó, aranys/.ivU, nemeslelkü. derék, becsületes ember volt ? — szóltam, élesen a szemébe nézve.

(Folyt, köv.)

í