Kővárvidék, 1909 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-20 / 25. szám
l! KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: l'.gész évre — — — 8 K Negyed évre — — 2 K Kél évre — — — » 4 K Kgy szám ára — — 20 fillér. Főszerkesztő : Dr. Glsavszky Viktor. Felelős szerkesztő : Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér-^388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Nyilvános pénzgyüjtések. Általánosan tudott dolog, hogy a törvény hozatalának mindenkor alkalmi oka van. Köz- szükségletek, az életbe átment jogviszonyok rendezése, intézmények felállítása s annyi sok más egyéb azok az alkalmi okok, melyek ilyen vagy olyan törvény meghozatalát szükségessé teszik. Ugyde az élet maga kaleidoskopszerüen oly gyorsan változik, hogy a törvényhozás nem képes lépést tartani, nincs ideje csak törvényeket hozni s ez az oka, hogy számtalan olyan jogviszony él már regen a gyakorlatban, intézmény működik, terv kialakulóban, a mire törvényes szabályozás még nincs. A nyilvános pénzgyüjtések ellenőrzése azok közé tartozik, melynek szabályozására törvény nincs. Pedig köztudomású, hogy a nyilvános pénzgyüjtések mindenféle jótékony és közhasznú célra világszerte napirenden vannak. A magyar társadalom is ismeri ezeket. A hazaik közül az Erzsébetkirályné-, Szabadság-, Kossuth-, Jókai szoborra, a magyar iskolahajó beszerzése-, a Józef főherceg-iéle szanatórium, a gyermekvédő liga javára eszközölt gyűjtéseket csak fölemlítjük, mert országosan ismertek. De ezek körén belül hány, de hány neme, faja, változata van a kisebb-nagyobb körben történt pénzgyüjtéseknek. Ki tudná felsorolni ? És mert ,,a jókedvű adakozókat szereti az Isten“, őt hívjuk fel tanúnak, hogy hány, de hány oldalról van igénybevéve a magyar társadalom, melyet ma ezért, holnap arra a célra, holnapután egy újabb intézmény érdekében sarcolnak meg a könyörület, az emberbaráti szeretet és ehhez hasonló más cégér alatt. És mit tegyen a jókedvű adakozó? Ál- szeméremből, hiúságból adakozik, adakozik és szakadatlan adakozik. Megkönnyebbülten sóhajt fel, ha az egyik betesz, maga után az ajtót és eltávozik; szorongó érzés fogja el, ha a másik í kopogtat be hozzá gyűjtő -Ívvel leólmozott per- sellyel vagy illatos ridiküllel. Kikerülhetetlen végzete csak egy s ez az, hogy újra ismét adakozók jó kedvvel, mert nem akar magának, másnak rossz érzést kelteni, restelli is a rideg elutasítást, hiú arra, hogy fukarnak, smucignak tarsák. De vájjon annyi száz és ezer „jókedvű adakozók“ közül hánynak jut az eszébe s ha eszébe is jut, utána néz-e, ellenőrzi e azt, hogy a nyilvános pénzgyüjtések odajussanak hiánytalanul, amire gyüjtettek és vájjon meggyőződik-e róla, hogy arra a célra használják-e fel, amely cél érdekében, amelynek cégére alatt ő is adakozik ? Első sorban is nem tekinti azt a pár fillért olyan összegnek, amely számot tenne ; másodsorban nem is tételezi azt fel, hogy másra fordítsák,-Jragy általában ne oda fordítsák, amire kérték ; harmadsorban nem is ér reá még azzal törődni, kicsinységnek tekinti számon tartani, hogy az ő fillérével mi történt. Pedig a tapasztalat megtaníthatná. Első sorban is, mert óriási mérveket öltenek a külömböző nyilvános pénzgyüjtések, ezerekre és ezerekre megy az ez összeg, amelyet a társadalom igy összehoz. Már pedig pénz mindenkor pénz ma. rád, amikor igy elvonatik a forgalomból és a kifejezetten megjelölt célra szolgálván elvész, mint tőkegyűjtés és ezáltal mint előtényező a közgazdasági életben. Másodsorban arra is taníthatja a tapasztalat, hogy ilynemű gyűjtések eredményével megcáfolást nyert az a tétel,hogy a pénz mennél tovább gurul, annál több lesz belőle, mert ellenkezőleg azt a természetű sajátosságot veszi fel az ilyen pénz, hogy mire rendeltetési helyére ér, megfogyatkozik. Köztapasztalat, hogy a gyüjtésrendezés és pénzkezelése akkora költséget emészt föl, hogy a tulaj- donképeni célra jóformán alig valami-, legtöbbször mi sem márad. Harmadsorban — és ez bár legegyénibb, de éppen ezért legjellegzetesebb vonás — kiki a maga részéről nem tulajdonit fontosságot, nem értékeli azt a pár fillért, amit I ad, Mint társadalmi adót veszi, melyet igy vagy úgy, de le kell róni. Megteszi és azzal pont. Nem kell talán emlékezetbe hozni azokat a világ és országszerte ismert botrányos visszaéléseket, melyekről egyet nyilvános pénzgyüjtések története, sorsa által minden újságolvasó ember tud ; de nem kell talán utalni azon közismert tényekre sem, hogy alig van ember, aki ne tudná — sajnos közvetlen tapasztalatból — miszerint hányszor lett megtévesztve, becsapva, mikor élelmes egyének annyi furfang- gal kicsalják a nagyközönség adományait közcél cégére alatt a maguk számára. A „jókedvű adakozó“ hiszékenysége azért nem szenved csorbát. Tapasztalja bár, halljon róla, olvassa nap-nap után, nem okul, nem néz utána, nem ellenőriz, hanem újra adakozik, mert úgy tudja, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten, neki pedig úgy érzi, nagyon, de nagyon is szüksége van a jó Isten szeretetére. Mit kell tehát tenni ? Megfelelünk röviden reá, Törvényt kell hozni: törvényt, mely a nyilvános pénzgyüjtések minden faját és változatát hatósági ellenőrzés és egységes szabályoA gyomorkura. Tengerparti nyaralásukból visszatérve, Pottle ur és Pottlené asszonyság természetesen betegnek és megtöröttnek érezte magát. Pottle urat egy „Higiénikus gyógyász“ feliratú réztábla Állította meg az utcán reggel. Várakozó hitveséhez egy nagy, telenyomott papírossal kezében és arcán jelentőséges mosolylyal tért meg. — Ez a recept ? — kérdezte Pottlené. — Miért nem csináltattad meg mindjárt a patikában ? Pottle urat felbőszítette ez a megjegyzés. — Megcsináltatni! — kiáltott. — Hát üvegbe dugaszaivá akarod kapni ezeket a séta gyakorlatokat, minden félórában egy evőkanállal ? Vagy a friss levegőt és a hideg fürdőket ostyába csavarva akarod bevenni nem ? Nem hivatásos raéregkeverö ez az ember. Orvosságot egyáltalában nem rendel. Az egész bajnak, azt mondja az erős tengeri levegő az oka. Abból sokat bevesz az ember és aztán megrendült szervezettel jön haza. — Na jó, és hogy akar beunüuket meggyógyítani ? — Hát fiam, szigorú diéta, legalább egy hónapig. Hallgasd csak : „Reggeli : nyolc órakor. Egy fél lágy tojás, két vöröshagyma-cikkely, 5 gramm Graham-kenyér, vaj nélkül és egy csésze kakaó. Pottlené komolyan és kissé aggodalmasan figyelt. „Ebéd : 1 órakor. Egy marék amerikai mogyo- gyoró, egy fürt szőlő, egy kanál rizs, egy felfújt. — No jó, ezután valami kiadós uzsonna keli majd. — Uzsonna : 6 órakor. Két és fél uncia Gra- ham-kenyér, egy főtt citrom, egy csésze kakaó. — Igen, értein; — de nem gondolod, hogy a tulnehéz vacsorák megterleük a gyomrot ? — Ki beszélt itt vacsoráról ? — Hát az nincs ? — kérdezte Pottlené és nagy- rameresztette a szemeit. — Persze hogy nincs. Ez az ember azt mondja, hogy a vacsora veszedelmes tévedése a kultúrának. | No és ez minden ? — Ami az evést illeti. Hanem ennek a táplálék- mennyiségnek a ledolgozására naponkint három óra séta-gyakorlatot kell tartanunk. Ez az ember azt mondja, hogy nagyon hamar helyre áll majd az étvágyunk. Felállt és az ajtó felé tartott. — Hová mész ? — kérdezte a férje. — Megrendelem az amerikai mogyorót. Aztán nézd csak Guszti ... az az ember nem mondta meg milyen lehet a tojás . . . hm, nem gondolod .... hogy pulyka-tojás is lehet . . . ? — Ó persze, csak ronts el mindent az asszonyos eszeddel ! Miért nem mindjárt strucc-tojás ? Nem, nem tyuk-íojásnak kell lenni. Azt már nem bánom, hogy mekkora, de tyuk-tojás legyen. — Nem magam miatt mondom — szólt Pottlené szemrehányóan, — én nem vagyok nagyevő. De te — félek, hogy nem fogsz dolgozni tudni. — No, ha eddig azt hitted, hogy nincs bennem lelkierő, hát nagyon hamar megfogod változtatni a véleményedet, háromszol látva napjában férjedet, amint Graham-kenyeret eszik. A diéta első napja vasárnapra esett. Reggelinél Pottle ur kiterigette maga előtt a nyomtatott papirost. Mikor az utólsó morzsa kenyeret is föl szedegette a tányérról, egyszerre csak felugrott. —- Idenézz, mit csináltunk ! — kiabált. Itt az van, hogy a reggelit egy fél óra alatt kell elfogyasztani és mi öt perc alatt végeztünk ! — Hát együnk még valamit, hogy kitöltsük az időt, — ajánlotta Pottlené szelíden. — Talán Graham-kenyeret nem is úgy kell lemérni, mint a másikat. Nos, eszünk még egy falatot? (Folyt, köv.)
