Kővárvidék, 1909 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-02 / 18. szám
18*ik szám jgcpP VIL évfolyam. Nagysomkut, 1909. május 2. '-if''*t,.vYi V Előfizetési ár: Egész évre — — — 8 K Negyed évre =*= — — 2 K Fel évre — — — *■» 4 K Egy szám ára — — 20 fillér. Főszerkesztő : Dr. Oísavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Telöki-t0rÄ388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Társadalmi kórság. Ha kissé széjjel tekintünk társadalmi életünkben, elszomorító jelenségeket látunk. Nincs meg a kellő harmónia, hiányzik az a láncolat, nem találjuk meg azt a kapcsot, mely a polgárokat együvé fűzné. Az embereknek egymás- közölti és egymáshoz való viszonya, lehet mondani, igen meglazult, rideg lett az utóbbi esztendők alatt. Ahelyett, hogy a civilizáció, a fel- világosodottság meghittebb kapcsolatot teremtett volna és ápolták volna a barátságos, összhang- zatos szellemet s mind szorosabb kötelék létesült volna a társadalom minden osztálya, valamennyi rétege között, elidegenedtek, mérföldé* távolságra elhúzódtak egymástól az emberek. A rangosztály, a polc. a fokozat kiélesitette az ellentéteket, a kasztrendszer megmaradt csorbítatlan hatalmában és vörös fonálként húzódik végig társadalmi életünkön a „tekintély“ firtatása, majmolása. Mindenki „előkelődnek tartja magát, mert alatta vél nálánál kisebbet és gyengébbet. Mily hetykén, mily dölyffel beszél a kis hivatalnok a kereskedőről s ez mily fitymálva, mily félvál- ról emlékezik meg az iparosról s mily fenn- héjázóan, mily pöffeszkedő hangon szól ez az alantasabb munkásról. Nem annyira a belértéket, a szeplőtlen tisztes munkát mérlegeli a társadalom, mint inkább egyesek munkakörét, hivatását tekinti és nézik le az emberek szokatlan gőggel, undorító ke* vélykedéssel. Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a társadalom előtt vajmi kevés becsben áll a tisztességes, becsületes kenyérkereset. A munka, nyilván szégyen, ha valamely alantasabb formában végzik. Nálunk ez az erős osztályozás megvan, mert mindenki ur akar lenni, mindenki legalább is annak tartja magát. A ki fölötte áll, az imponál neki, bár tele irigységgel van iránta, akit pedig alatta vél, az semmi, senki, annak az ő kegyét kell keresnie, minthogy ez a nálánál feljebb lévő kegyeit hajhássza. Bezzeg ám, ha a sors egyikre-másikra ráteszi sújtó kezét, helyzete rosszabbodik, kilátás, remény nincs valamit elérni, hogy foglalkozása, szakmája terén a kenyere biztosítva legyen ; nem gondol, vagy nem akar arra gondolni az a hivatalnok, kereskedő,” iparos, hogy jobb dolog híján valamelyes más munka után nézzen, mely ugyan nem vág rendes hivatásába és alantasabb is, de kenyeret nyújthat, betevő falatot biztosit. Ezt megalázásnak, lealacsonyitónak, megszégyenítőnek tartja. És hányán vannak, kik rettegvén, irtózván az alantas, bár tisztességes munkától, ha alkalmuk van rá, nagy lelki nyugalommal más vagyonhoz, idegen tulajdonhoz nyúlnak, csak kenyerük legyen. Ezt nem tartják szégyennek, bűnnek, véteknek! Inkább hajlandók lopni, csalni, sikkasztani, mint csomagokat hordani, újságot, vagy bármi mást árusítani. A bűnös utón való pénzszerzés szerencsével járhat s akkor nem kell nélkülözni és nem tud róla a világ s továbbra is ur az ur. Az utóbbi megbélyegző, megszégyenítő valami, az ösmerősök kinevetik, messzünnen elkerülik, ha alantasabb munkakört töltene be. Az az eset is fennállhat, hogy a munka- nélküli ember, ki foglalkozása terén nem talál alkalmazást és más m^jfUöUöH— a mi szintén lealacsonyító — rémüldözvén, Amerikába megy szerencsét próbálni. Itt aztán kapkod fűhöz-fához — eredménytelenül és végül belátja, hogy azon a földrészen se hullanak az aranyak az ember markába, ott is tekintélyes a munkanélküliek száma; de meg igen előkelő egyének se tartózkodnak semminemű jóravaló, tisztességes munkától. Nem restel végül az ilyen kivándorolt — ha hozzá jut —* munkát vállalni, pincérkedni, lépcsőt sikálni, cipőt tisztítani Amerikában, hol semmi se arcpiritó, megbélyegző, a mi becsületes munka, hol nem nézi le egyik a másikat; hisz maguk a legnagyobb milliárdosok, a dollárok királyai is a legalacsonyabb sorból küzdöttek fel magukat komoly munkával, szívós akarattal és kitartással. Hány oly hir járja be hazai lapjainkat, hogy egy-egy intelligensebb foglalkozású egyén, mint pl. jegyző, katonatiszt, szolgabiró, magasabb állású hivatalnok, nagykereskedő idehaza nem boldogulván, odakünn mindennel megpróbálkozott, amivel hazájában nem merészkedett volna foglalkozni, félvén a társadalom, az ösmerősök, a környezet csúfolódásaitól, elítélésétől és kerülésétől. Hiába, ezen erősen kiéktelenkedő, kirívó csúf szokásokon kellene túl tennie magát társadalmunknak. Ez a terjeszkedő nyavalya, e modern rákfene fertőzi az egészséges társadalmi szervezetet, a vészes baktériumok beleveszik magukat erősen és romboló munkáikat irgalmatlanul végzik. E kinövések okozzák a nap-nap utáni elrémitő bűncselekményeket, a törvénybe ütköző kártékony manipulációkat, mert a legtöbben úgy akarnak a társadalomban, a társas A bolondos báró. A vendéglő udvarkortjében ismerkedtem meg vele, a bolondos báróval. Heti vásár is volt, megyegyiilés is volt, minden asztalt körülültek a világos levelű hársak alatt. Kicsattanóan piros-pozsgás gazdák, akik porosán jöttek a városba s nem győzték homlokukról törül- getni a verítéket. Legzajosabb volt az udvarkertnek az a sarka, ahol a kupecemberek ültek, akik szörnyű zűrzavaros lármával cseréltek eszmét a vásár lefolyásáról. Egyik dicsekedett, a másik panaszkodott, a szerint, a hogy célszerűbb üzleti politikának tartotta. Egyszerre egy vállas, hatalmas alak termett a lármás asztalnál, óriási termet, amely büszkesége lehetett volna a legdaliásabb testörcsapatnak is. A kupe- cek vígan, barátságosan nyújtották felé kezeiket: — Szervusz, báró ! — Hozott Isten, báró ! — Hogy sikerült a vásár, báró ? Kartársi szeretettel szorítottak helyet neki az asztaluknál s a báró otthonosan foglalt helyet köztük, u.'csii JiJjgva viszonozta a köszöntést, mintha meg volna dagadva a nyelve. Aztán elkezdte mesélni a társainak a délelőtti élményeit. Széke épen az én hátam mögött volt, jól hallottam, de bizony nem tudtam megérteni, hogy micsoda nyelven is beszél ? Néha mintha egy-egy magyar szó ütötte volna meg a fülemet, de a következő pillanatban megesküdtem volna rá, hogy a betokud nyelvjárást hallom. S úgy láttam, hogy a ku- pecek asztala is roppantul mulatságosnak találja, hogy a báró : a bolondos báró, csak beszél, beszél, — de ember legyen a ki megérti, hogy mit hadar ? — Kicsoda ez az ember ? — fordultam a szomszédomhoz, egy benszülölt földesurhoz, a ki szintén mosolyogva nézegetett át a báró urra. — Nem ismered még a méltóságos vigéc urat ? Persze, nem régi ember vagy közöttünk, pedig érdemes vele megismerkedni, mert érdekes alak ám nagyon. —- Csakugyan báró ? — Még pedik a javából. Majdányi Miksa, a hires Majdányi nemzetiség sarjadéka. Valamikor, a mikor huszártisztekkel pezsgőzött, felpofozta volna, a ki azt merte volna neki mondani, hogy a vigécekkel fog együtt sörösni. A kupecekkel, akik tegezik. S a kiket ö is kollegiálisán visszategez. Mert hát most már egészen beletörődött a sorsába . . . — Tehát az ő története is az a közönséges, régi történet ? — No nem egészen. Mert a szegény fiú nem annyira maga, mint az édesatyja bűneinek áldozata. Az öreg ur úgy szórta a pénzt, mintha fogadást tett volna, hogy záros határidő alatt el tudja tékozolni az egész vagyonát. A flát is könnyelműségre nevelte, mig egyszer a huszártiszt azon vette magát észre, hogy a kedves papája nem tudja megfizetni az adósságait. Le kellett vetnie a fényes egyenruhát. Nem esett kétségbe, a mikor levetette, hanem jó reménységgel haza jött parasztnak. Édes apja halála után meg akarta menteni, a mi még megmenthető. Meg akarta fogni az ekeszarvát, de már késő volt, elkótya-vetélte talpa alól a földet, amibe az ekeszarvát akaszthatta volna. Pár ezer forintocskát kihalászot még az özönvízből, azzal aztán úgy bánt, a hogy az édes apja. Hajrá ! Hogy lehet minél hamarább a pénzecske nyakára hágni! — A mi persze hamarosan sikerült neki ? — Akkor aztán árva fejének mit volt mit tenni ? Beállott gépügynöknek, de mással i6 kereskedik, ami éppen akad. Marhával, búzával. Él, a hogy lehet. — S miért beszél olyan furcsán ? — Mert egy viharos éjszaka után egy kicsit meg- simogatta a szél. Úgy találták meg a szobája földjén elterülve. Nagynehezen kigyógyult, de a nyelvét alig bírta forgatni. Ez persze a mesterségében is megakadályozza, mert ahoz nagyobb ékesszólás kell, mint minő Cicerónak volt. De hát a régi ismerősei szánalomból és irgalomból is hozzá fordulnak s kötnek vele F
