Kővárvidék, 1909 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-01 / 40. szám
L KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKÜTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. E I ö f i z e t é s i ár: Egész évre — — — 8 K Negyed évre = — — 2 K Kél évre — — — —■ 4 K Egy szám ára — — 20 fillér. Egy társadalmi kötelességről. A Budapesten megtartott Patronage kongresszus tanulságait sokféle irányban lo kell vonnia a társadalomnak. A büntető igazságszolgáltatás, valamint általában a gyengébbekkel való elbánás és az állatim ak számos intézménye évszázadokon át a zsarnokság eszközei voltak. Régeidé az állam hatóságai válogatott kínzások közt — amelyekben az emberi kegyetlenség kifogyhatatlan találékonyságát bizonyította, —- elpusztították, sőt ártatlan családjukkal apró gyermekeikkel együtt vadul kiirtották mindazokat, akik szembe .mertek szállani a zsarnokkal vagy a hatalmon lévő erősebbek érdekeivel. Az emberiség haladásának egyik vigasztaló bizonyítéka, hogy ezzel szemben korunkban az állam, és a társadalom különböző tereken vál- vetve mentő tevékenységet végeznek a gyengék és az elhagyatottak támogatása érdekében. Százakat azok közül, akiket annak előtte kinos halálra szántak volna, ma pártfogásba vesznek és tisztességes munkásokat nevelnek belőlük. A bűncselekmények csökkentésének hathatós eszközéül többé nem a büntetéseknek folytonos szigorítását tartják. Az elrettentést rendszer csődöt mondott. Amig emberek laknak földünkön, a bűncselekmények számát is hathatósan csökkenteni lehet. Ide tartozik egyebek közt a legszélesebb értelemben vett megelőzésnek szociálpolitikai szempontból oly nagyjelentőségű egész munkaköre és ebből, ami bennünket ezúttal különösen foglalkoztat, a kedvezőtlen helyzetben levő elhagyatott társadalmi osztályok közül az állandó erkölcsi veszedelemben élőknek pártfogásba vétele. „Péter! . . Irta : Szászné—Grósz Gizella. A levegőt hoss'zu, éles sivitás metszette át és a bedöcögő katonaszállitó vonat mint egy hosszú fekete kigyó nyúlt el a pályaudvaron, hosszú teste ott sötétlett a sínpáron. Hűvös szél nyargalt az alföldi rónán keresztül, komor sötétség borult a végtelenségre, á felhő világosabb foszlányai közül, mint halvány mécses pislogott le hideg szemével egy egy parányi csillag. A szolgálattevő alkalmazottak hangtalanul végezték kötelességüket, csak olykor hangzott egy két megjegyzés, amely a szélre vonatkozott: „cudarul átjárja a testemet“ vagy „korai ez a metsző hideg éjszaka augusztus havára“. S mig a vonat hatvan percnyi vesztegelés után tovább iramodik zakatoló kattogásával a rideg éjbe, bevonullak a kantinba, ahol egy kis pipafüst mellett szót lehet ejteni. Teljes sötétség borult a vonattestre, köröskörül néma csend, mintha a természet is magára öltötte volna a pihenés takaróját. Ha az egyik vaggonba elhelyezett ökrök fájdalmas bőgése néha meg is zavarta ezt a némaságot, az is csak pillanatra történt, mintha az az ökör is csak álmából szólt volna haza a pázsitos legelőre s tovább ál modná álmát . , . Főszerke§ztőj Dr. Olsavszky Viktor. SKeBíbsztő: Barna Benő, i Szerkesztősig és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér 388, sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Összességét ennek a pártfogó tevékenységnek „patronage“-nak nevezzük mindaddig, mig e munka megjelölésére általánosan elfogadott jó magyar kifejezést nem találunk. Ide tartozik tehát a legszélesebb értelemben vett gyermekvédelem, az elhagyatott árva büntetésüket töltő szülőktől származó stb. vagy veszélyeztetett környezetben élő, fiatalkorúak védelme, továbbá a javitó és letartóztató intézetekből elbocsátottak támogatása. Ezt a munkát nemcsak abból a : szempontból kötelességünk méltányolni, mint a jótékonyságnak annyi más terén végzett szintén nemes munkáját, pl. a kcrosetképtolen aggok támogatását. Igazi jelentősége abból áll, hogy használható erőket ment meg a nemzet gazdasági ereje i számára, továbbá, hogy megóvja az egész társadalmat, mindannyiunkat — mert hisz ' valamennyiünk ellen elkövethető a bűncselekmények | egész hosszú sora, — újabb büncse lek menye k- ; kel szemben. A javitó nevelésnek és a szabadságvesztés | büntetésnek főcélja konyakban, hogy az illetőt társadalmilag használhatóvá tegyék, olyképpen átalakítsák, hogy tisztességes munkával önmaga tartsa fenn magát. Amint Herczegh Ferencz j „A Kivándorló“ cimü müvében költői intuícióval ; jellemzi, a munka utján kell az illetővel megismertetni a benne rejlő legnagyobb értéket, az ember munkaerejét s az által felidézni azt az átváltoztatást, amelyet korábban csak az erkölcsi oktatástól vártak. A helyi kiválasztás, a megfelelő egyének Kiszemlélése, az igazán méltánylást igénylő esetekben alkalmazott segély, az inkább szerencsétleneknek, mint bűnösöknek munkához ; juttatása lesznek itt a megfelelő eszközök. Aki ezekkel a dolgokkal foglalkozik, tudja kivált a tél beálltával, hány tucat fiatalkorú keres munkát és ha hirtelen nem talál, hányán követnek el nyomorból, éhségből bűncselekményt. Dolgozni akarnának, tudnának, keresik is rá az alkalmat, mégse kapnak foglalkozást. Elsősorban ezeken, valamint az intézetekből szabadult olyan egyénükén kell segíteni, akik ónként is erős elhatározással a munka útjára akarnak áttérni. Ha a társadalom elzárkózik előlük, nincs kétség, bűncselekményt fognak elkövetni már csak a mindennapi megélhetés szempontjából is. Ezért kell támogatni mindönkinek a Patronage I egyesületeket. Taka rm á ny te r m ő rélj e i n k! Nagy hibája a magyar gazdának, hogy rétjeivel egyáltalán nem törődik, ha szénáját, sarjuját lekaszálta, behordta legfeljebb arra terjed ki még gondja, hogy a másodsarjut állataival legeltesse. Ez a körülmény egyik oka a folytonos takarmanyhiánynak, aminek természetes következménye a csekély állatlétszám, a kevés trágyatermelés, a földek termőképességé- gének folytonos csökkenésé stb. A jól kezelt és ápolt rétek bő terméshozama, nagyobb számú állattartását, nagyobb trágyatermelést, bővebb terméshozamokat, tehát a gazdaság általános javulását eredményezi. Szántóföldeinken termelt, többnyire szemes gazdasági terményeket piacon szoktuk ér- j lékesiteni, tehát kiviszünk bennük a talajunktól elvont nagy mennyiségű táplálóanyagot, amelyeket nem szoktunk vett trágyával pótolni, hanem csak azzal, amelyeket gazdaságunkban Balog Béter az ülés kemény lócáján kétrét görnyedve nagyokat sóhajt, fejét kinyújtja a hideg levegőbe, A kocsi forró párával tele, tűzben égő fejének jól esik verejtékes homlekáről elsimítani a gond, a gyanú, a féltés kínjaitól keletkező maró fájdalom lázát. Társai jóízűen szunnyadoznak, hisz a nagyinanővér testölő munkája vár reájuk, némelyik hazabeszél, álmában, kedveseit emlegeti: hogy mit beszél, nem lehet megérteni, mert a másik bajtárs mint egy bundás úgy horkol versenyt e „kását fújó“ társával együtt. Jó fiuk ők valamennyien, bár kérges, munkában edzett a tenyerük de a lelkűk a más bu-bánatában osztozó s dalos kedvük vigságoí szór, amerre járnak. Balog Péternek messze járnak a gondolatai, pi henés nélkül lüktet az agya, ott rágódik már a szivébe fúródva az a féreg, mely a bizalmatlanságból kél ki, hogy lelket ölő mérgével megeméssze az életkedvet. Kerek egy esztendeje lesz októberben, hogy otthon hagyta szive szeretőjét, a szépséges Varga Sárát, akiért nem csak az alvégi és felszegi legényekkel ment ökölre, de még másik három falu legényével is megmérkőzött. Kidacolta a szüleitől, a módos Varga Pistáéktól, akiknek kevés volt az özvegy Balog Lászlóék egyszál gyolcsban is rátartó fia, mert nem számlált annyi just, tehenet, disznót, mint ők, hiába magaslati ki egy fejjel a munkasorban, meg a táncos házban. Ámde Sára Péter felé hajlott s hasztalanul ijjesztgették a szülei: „elfeled majd a katona sorban“, — ő csak bízott, hitt a legény szerelmes szavának, forrón ölelő karjainak, amelyekkel úgy átfonta a derekát, hogy lihegni sem birt, tüzes csókjai a menyországba ragadták . . . s aztán már hiába is beszéltek volna Varga uramék, mind hasztalanná vált a szó. Még azután ők jártak utána, hogy az özvegy Balogné fiát kireklamálják a katonasorból, hogy az az ici pici kölyök, aki a kereszt- ségben Pali nevet nyert, ne legyen szégyenszemre apátián, az istenadta. Várták Pétert annyi szeretettel, hogy a meseor- I szag koronás királya sem panaszolta volna fel. Az őszt I felváltotta a tél, a nyugvó természet megpihent, csak | a szerelmes Sára szive zakatolt szüntelen, vágyakozó reménységgel. Az a csöppség is már gagyogott, mikor az élet rügyre fakasztotta a tavaszt, — az anya szava azt hallotta belőle, hogy az apját hívja, pedig nem is igy hallotta, csak úgy érezte. Mái a nyár heve érlelte a róna kalászait és a kegyelem helyett csak kesergő levelek jöttek, hogy még az arató katonák között sem bocsátják haza, hanem majd elmennek túl a Dunára, úgy hívják azt, hogy manőver. Kutya egy dolog ez tisztnek, bakának egyaránt. Pocsolyából isznak, laboda levele a poharuk, fanyar vackor az ételük s amit eddig csak elnótáztak, az a kökény a csemegéjük. Veresre siría a két ragyogó szemét Sára s nem volt falatja, melyet könnyeivel újra ne sózott volna aggodalmában.
