Kővárvidék, 1909 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-03 / 1. szám

f' o VII. évfolyam. Nagysomkut, 1909. jarí. 3. ■so szám KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUT! JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: 1 gés* évre--------------8K Negyed évre Fel évre------------------- 4K Egy szám ár* Fő szerkesztő: Dr. Öisavszky Viktor. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. — 2 K 20 fillér. Felelős szerkesztő: Barna Benő. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Uj esztendő. Röpülnek a napok, száguldanak az órák az idő végtelenségében ; még az imént a régi esz­tendő mesgyéjét tapostuk s im egyszerre bele­cseppentünk az uj évbe. Az elmúlt esztendővel egyidejűleg eltemetjük a közelmúlt inkább fájó, inkább keserves emlékeit és remegve, remény­kedve tekintünk a fátyolboritotta ismeretlen jövő elé; vágyakozva nézünk a jövő év elé, melytől sorsunk jobbrafordulását, helyzetünk javulását reméljük, A múlt bármily súlyos is volt, bármennyire is tele volt bánattal, csalódással; most, hogy túl vagyunk rajta, nem tűnik előttünk oly setéinek, ridegnek és kétségbeejtőnek. A múltban át élt szenvedéseknek nem sza­bad csüggesztőleg hatni ránk, nem szabad élet­kedvünket, energiánkat vesziteni, mert a boldog­ság, a boldogulás csak nagyon keveseknek ada­tott meg, vajmi kis számuak kiváltsága. A bol­dogulás útja azonban szabad, haladni kell rajta csüggedetlen, hittel és reménykedéssel a szivben akaraterővel és kitartó buzgalommal éx előbb- utóbb elérjük azt, a mi után epekedtünk, a mi után törtük magunkat, a miért dolgoztunk és verejtékeztünk, küzdtünk és láradtunk : a bol­dogságot. Az uj esztendővel uj életet kezdjünk. Legyen ez az élet a férfias tetterős munkáé; legyen ez az élet telve önbizalommal, elszántsággal, önér­zettel és vasszorgalommal; legyen ez az élet a jüvóé, nem pedig a röpke jelené. Ne futkossunk a boldogság után, mely ugyan mindig előttünk van, de soha el nem érhetjük, ha szaporán, kevés fáradsággal és csekély ön­_ „Kovárviáék" tárcája, Az aranykeretbe foglalt kalapács. Irta és felolvasta f. é. decz. 13-án a nagysosikuti „Polgári Kör“ estélyén: Veszprómy Sándor. Néha én is megengedem magamnak, hogy egy kis italt elfogyasszak, de azt mindig otthonomba hoza­tom. Vájjon az a velem együtt dolgozó feleség s szi­vünknek közös kincsei: a gyermekek nem érdemlik-e meg első sorban, hogy megosszam velük azt a csekély élvezetet, mely nekem jól esik ? Aztán miben áll az a szórakozás, melyet nekem a korcsma kínál. Legtöbb­ször egymás lekicsinylése, megrágalmazása képezi a beszéd tárgyát. Irigykedés, elégedetlenség, nagyravágyás lopóznak be ott a szívbe és mérgezik meg azt. Ezek alkalmat nyújtanak az összekocanásra, gyűlölködésre, sokszor erőszakoskodásra, sőt vereke­désre i». Mi szükség van nekem mindezekre. Nem a vasárnap arra való, hogy felMitsen nem pedig, hogy kifárasszon, a korcsma pedig kifáraszt. A templomban lerovom adómat Istennek, de még innen is legszíveseb­ben haza sietek. S ha én szeretem otthonomat, gyer­mekeim s feleségem is fogják szeretni azt. A miben bizalommal megkaparintani akarjuk. Ha kincset, vagyont, jólétet, fényes életmódot akarunk elérni; ha szeretjük az élvezeteket, a jó módot, ha irigy­kedünk azokra, kik dúskálnak a milliókban, kik­nek megvan minden, mit szem és száj kíván : elveszítjük lábunk alól a talajt, a haszontalan vágyakozásban, a hiába való hajszolásban elfá­sulunk, elvesztjük önbizalmunkat, munkakedvün­ket, hitünket és reménységünket. És a kergetett, hajszolt, űzött boldogságot mégsem tudjuk elérni, mert számtalanszor kisiklik karmainkból. Az uj esztendővel tegyünk le erős ábránd­jainktól, rósz hajlamainkról. Ne lessük, ne kutas­suk, ne űzzük, ne várjuk a boldogságot, hanem dolgozzunk, munkálkodjunk tiszta fejjel és erős szívvel; higyjünk Istenben és bízzunk önmagunk­ban ; csüggjünk igaz szeretettel, nemes hévvel az áldásthozó, áldást nyújtó munkán, tekintsünk családunkra, a társadalomra, a nemzetre és annál kevesebbet törődjünk mások jólétével, gazdag­ságával, mert a kincs, vagyon még nem boldog­ság, viszont sokszor igen boldogok a szükebb viszonyok között élők, a megelégedettek. Az uj esztendő kezdődjék a tevékeny, mara­dandó becsű munkával. Legyen ez az esztendő a munkálkodás, a munka esztendeje. Az önérzetes, a komoly gondolkodású polgárai e hazának tudni fogják kötelességüket és összeségben a nemzet, a haza igazi felvirágoztatásán, fejlődésén, előre­haladásán fognak közremunkálkodni és igy elérik a nemzet boldogulását s egyidejűleg önön boldog­ságukat is megteremtik. Modern házasfelek, régi boldogság. Valami egy éviized óla nagyon sokan — fér­fiak és nők, tudósok és gyakorlati emberek — lelkűk itt kielégítést talál, azt nem fogják másutt, rossz társaságokban keresni. — Teljesen osztom nézetét — szakitám félbe a mély meggyőződéssel mondott szavakat. Önnek igaza van, de csak a saját szempontjából. Figyelje meg csak kérem jobban az életet, hányszor fog olyan szerencsét­len család apával találkozni, a kinek vásott, engedetlen gyermekei s egy rest feleség valóságos pokollá teszik a családi kört s valóságos felüdülés számára, ha idő­közönként egy kis szórakozást enged meg magának. Önnek kedves barátom, könnyű beszélni az otthon szeretetéről jó gyermekek és jó feleség mellett, de mit tegyen az ilyen boldogtalan. — Nagy tévedésben van uram ! Tévedése abban áll, hogy a lefestett szerencsétlen állapotot valamely véletlen körülménynek tulajdonítja s nem veszi észre a főbünöst, a ki ezt megteremtette. A rósz családot legtöbb esetben a rossz családfő hozza létre. Engedje meg, hogy kifejtsem kissé gondolataimat. — Szívesen hallgatom meg. — Lássa Uram ! Én sem az ágról szakítottam le, vagy nem az utcáról szedtem fel gyermekeimet, hanem magam neveltem azokká, a mik. A kis gyermek lelke olyan, mint a lágy viaszk, olyan alakra gyúrhatjuk, a milyenre akarjuk. Eleinte nagyon könnyen megy ez minél későbbre halasztjuk ezt a fofmálást, annál ke­ményebbé lesz, ügy hogy később még kalapácscsal foglalkoznak azzal a kérdéssel, miként lehetne a boldogság és a házasság fogalmát a legtöké­letesebben egyesíteni. Mert sajnos — az életben nagyon sokszor ennek az ellenkezőjét látjuk. Ku tátják a férfiak házasság viszonyának okát, vala­mint a sok boldogtalan házasságét. Végeredmény­ben arra a meggyőződésre jutottak, hogy a házasságot reformálni kell, javítani a feleség erkölcsi és anyagi helyzetét. Amilyen kívánatos a nők gazdasági önállóságra való nevelés és a milyen szükséges, hogy a férfiak elismerjek a nők jogainak egyenrangúságát — ezt a kérdést ily módon megoldani nőin lehet. A feleség jogi helyzete javulhat ennek ré­vén s a férfiak hozományvadászata talán korlá­tozva lesz. De a házasság boldogságát, egyetlen alapját nem az érdekközösség adja meg, hanem a testi és lelki közösség, amelyet meg nem ad­hat semmi törvény. Ennek zálogát oly közös I érzelmek, áldozatok és egyezmény-ek képezik, melyek kizárólag a szívből és létekből fakadnak Ezek az alapfeltételei minden családi boldog- I ságnak. E tulajdonságok és érzelmek létezését csak i a házasélet folyamán alapíthatjuk meg. Az ebből | eredő csalódások és a velük járó keserűség te­remtették meg a „házasság csődjének“ szálló igéjét. Voltak irók, akik a legkomolyabban aján­lották, hogy minden házasságot csak öt évre volna szabad megkötni (egyesek csak egy évet engedélyeztek) és ennek eltelte után a gyerme­keket törvényeken biztosítani kívánták. Termé­szetesen kinevették. Egy másik a nő részéről követelt határtalan türelmet, szeretetet, gyöngéd­séget, nyíltságot és odaadást, amelynek alapján egyedül építhető fel a házasólet boldogsága. Akad­tak, akik nem tartották elég erősnek a lírikus köteléket és több súlyt helyeztek a prózai tulaj­donságokra, életfeltételekre. A házasólet boldogsága a legnehezebb mű­vészet. Nem érthetjük el csupán testi és érdek- közösség árán, ha nem csatlakozik ehhez a móly­| sem lehet alakítani, legfeljebb összetörni. Hány ilyen eltorzult, vagy összetört lelkű ember bolyong a világon a szülők mulasztása miattI Egy-két példával megvilá- i gitom állításomat, bizonyosan látott már gyermeket, amint lábával toporzékolva, ökölre szorított kis ökleivel I hadonáz és úgy ordit, hogy majd meg szakad bele. ! A szülő hozzáfut és megveri. Pedig higye meg nekem í nem az a gyermek érdemelné meg elsősorban a verést, hanem maga a szülő. A gyermek bizonyosan akar va- j lamit, a mit nem képes megvalósítani, s e miatt dühöng, ; Vájjon ez volt-e az első akarat nyilvánítása ? Dehogy! Ezt már legalább más száz akarata előzte meg, melyek a szülők könnyelműségéből kifolyólag mind teljesültek. Hozzá van szokva ahhoz, mint valami kis zsarnok, hogy a mit óhajt, az mindjárt valóra is váljék, s mert most ebben akadályra talált, azért öntötte el annyira a méreg. Ne tessék elfeledni, hogy abban a gyermekben először az akarat fejlődik ki s csak jóval később a helyes ítélő képesség. Ő képtelen annak megítélésére: helyes-e az, a mit akar, vagy nem ? Eat a szülők vannak hivatva megál­lapítani, Az a gyermek olyan, mint egy kis állat, a ki minden után kapkod, a mi neki pillanatnyi örömet sze­rez. Ezt korlátozni szülői okosság kötelesség«. Ugy-e bár kést nem adunk a gyermek kezébe, nehogy meg­sértse testét vele, de ugyanakkor nem gondolunk azzal, hogy szertelen vágyait visszaszorítsuk, melyekkel fej­lődésnek induló lelkét sebzi meg. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents