Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-10-20 / 42. szám
f KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁS! JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizotóei ái-: Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. Egész évre.....................8 K Negyed évre . . . . 2 K „ . , „ r> D ~ -----------------Fé l évre..........................4 „ Egy szám ára . . 20 fillér helelos szerkesztő: Barna Benő. MEQJELEN niNDEN VASARNAP. Az erőszak jegyében. A legideálisabb élet az volna, ha ezt a világot tisztán szeretettel kormányoznák. Erről álmodnak a nagy emberbarátok, akik persze maguk is tudják, hogy ezt az ideális állapotot mindaddig, mig emberek vannak, emberi tulajdonságokkal, el nem lehet érni. Csak növelni lehet a szivjóságot, csak fejleszteni a jóravaló hajlamot az emberekben, az emberek nagy tömegében, de az egész emberiséget a szeretet korlátlan uralma alá hajtani: olyan kivánság, melynek teljesítését remélni nem lehet. A humanisztikus irány, melynek követésével annyira hivalkodni szeret a mai kor gyermeke, nem is törekszik másra, mint a kitűzött cél felé való közeledésre, anélkül, hogy annak elérésére számitana. Azt kellene hinni, hogy ez a törekvés, melynek eszközei a tanítás általánosítása és tökéletesítése, a műveltség terjesztése, a törvénykezés javítása és számos kulturális, gyámolitó intézmény létesítése, feltétlenül meghozza azt az eredményt, hogy a szivjóság fokoztatik és a társadalom, a köz szaturáltatik mindama gonoszságoktól, melyek elkeserítik életünket. Csak egy pillantást kell vetni a mai társadalomra, hogy ebből a tévhitünkből alaposan kiábránduljunk. A gyakorlati élet sutba dobja, kénytelen sutba dobni a szeretet törvényeit, a melyekkel nem hogy érvényesülni, de még csak létezni is alig lehet annak, akinek a kedvező sors kincseket nem rakott bölcsőjébe. Mindenki másnak ki kell küzdenie azt a kis helyecskét, amelyen élni akar. A birtokrakelésnek, a helyszoritásnak pedig nem fegyvere a szeretet, legfeljebb zászlaja, mely alatt álszenteskedéssel viaskodik. Erőszak az a fegyver, amelylyel követeléseknek — jogosaknak, jogtalanoknak egyaránt — érvényt szereznek. Kérés, követelés iránt süket a fül, melyet meg nem ráncigáinak, meg nem tépáznak. Még az ágyudőrgést se hallja, mig a romboló golyó nem éri. A magunk baja érzéketlenné tesz a mások baja iránt és ha nem volna hiúság, mely dicsekedni akar a hatásúban pontosan kiszámított jócselekedettel, a szűk családi körön kívül ugyancsak keveset találkoznánk a szeretet hazug, külső jeleivel — az igaz szívből fakadó szeretetet pedig igy is csak a legritkább esetben találhatjuk ott. A humanizmus korában a szeretetet lábbal tipró erőszak mind tágabb tért hódit. A társadalom minden osztálya ezt viszi harcba, hogy fentarthassa vagy megszerezhesse azokat az előnyöket, melyek előtte embertársainak rovására kívánatosaknak látszanak. Hol a régi előítélet, a régi privilégiumok épségben tartásáért, hol meg a megélhetés kedvéért folynak a csatározások, de sohasem az utón útfélen hangoztatott szeretet, hanem mindig az erőszak jegyében, mert fájdalom, a múlt megmutatta, hogy gyökeres javulás csak igy érhető el. A nagy tolakodás tülekedés közepette pedig egyre züllenek a közerkölcsök, a jó oktatás, a kitűnő törvénykezés, a terjedő műveltség és humanizmus jelszavának gúnyára. A képmutató, hazug társadalom oszlopai ingadoznak, az anyagi haszonért való szakadatlan küzdelemben megfásul a lélek, romlanak az emberek és a tetszetős szin alatt porladozó erkölcsfoszlányok keltenek undort mindazokban, kiket nem téveszthetnek meg felfújt nagyságok csillogó köntöse, fennen hangoztatott fényes jelszavak, de a káprázatos külső alatt is meglátják a pusztító férgeket. Jobb társadalmat csak igaz emberszeretet teremthet. Emberszeretet, mely nem várja be az erőszakot, hanem készségesen megadja a munkának és tehetségnek az őket megillető jutalmat. A „KŐVÁRV1DÉK“ TÁRCÁJA. A rejtelmes ember. Öt-hat év előtt egy püspöki városban laktam. A város kicsiny volt és agyonépitették templomokkal úgy, hogy ha ebéd idejére, vagy alkonyat leszálltára, megszólaltak a harangok, a pirinyó város zajos zenés lett a kicsiny és nagy harangok csilingelő, kongó, búgó énekétől. Nagyon szerettem ezt a disszonáns és mégis harmonikus muzsikát. Déli időben mindig a város egyetlen, de szépséges sétányán sétáltam. A helyi lap szerkesztésének kevésbbé fontos, mint inkább kellemetlen gondjait ez időre felfüggesztettem és zavartalan megelégedéssel jártam végig a gyönyörű gesztenyefás utakon, melynek máskor mélységes csöndjét a harangok ilyenkor felverték, hosszabb időre megbolygatták. Hajlandóságom ekkor sem volt különb, mint manapság és nagyon kevés emberrel érintkeztem. Magányos természetemnek kedveztem azzal is, hogy ebéd idején kerestem fel a gesztenyés utakat. Egy emberrel azonban állandóan találkoztam. Apró emberke volt. Hosszú, fekete hajfürtjei az arcába himbálództak, amint ingatag járással, földre szegezett tekintettel rótta a gesztenyés utakat. A furcsa emberke igen különösen viselkedett. Megtörtént, hogy ballagó útjában hirtelen megállt, mellére lehanyatlott fejét felvetette hosszú, haja, amilyent csak a nagyon okos és nagyon bolond emberek hordanak, ziláltan arcába csapódott, törpe teste kiegyenesedett és figyelt, hallgatózott arra a valamire, ami nekem ismeretlen volt, de kiváncsivá, nyugtalanná tett. A magányos emberek életében történhetik csak meg, hogy ha valami különös, beteges hajlandóságból eredőleg irtózva kerülnek minden megismerkedést, egy szeszélyes pillanatban megint vágyva vágynak a hirtelen ismeretségre. így történhetett meg az is, hogy a különös emberke egy Ízben, mikor ismételten kémlelte a levegőt és én mellette elhaladtam, minden formalitás megvetésével, kertelés nélkül rám szólott:- Hallja, hallja! A kicsi és nagy harangok csilingeltek és zúgtak, mint más ilyenkor, de az én emberkém lelkesedve szólalt meg újra: — Ez a hangok orgiája, a színek tobzódása, a vakmerő skálák gyönyörű harmóniája, a lira, a dráma hatalmas szimfóniája — az ilyen városban születnek a zenészgigászok. A nagyhaju kis emberke még nem fejezte be hevületes rapszódiáját és nekem időm volt arra, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Pirinyó fekete szemei tüzeltek, elborultak és megint csillogtak. Öregedő arca többször ideges nyugtalansággal megrándult, fölvetett ajkai megnyúltak és gúnyos vonalban behajtották kemény szemét az orrráig - a szavaló emberke olyan volt akkor, mint egy szatir. Ezután minden déltájban találkoztunk. Bizalmasan, baráti hangon elmondta nekem, hogy küzdelmes élete volt eddig, az ükapjától kezdve minden apja zenész volt, ő maga is az, de mivel ő csakúgy szakadt ide az idegenből, hát idegennek tekintik ebben az országban, protekciója nincs, igy kénytelen kicsiny családját zeneleckéből istápolni, pedig: gyermekkoromban operát Írtam és előadták a stuttgarti operában, egyházi zenét szerzettem és talán ma is éneklik a lyoni zsinagógában, a viharok járása azonban, mely életemben környékezett, engem a gyönge pehelyt is felkapott és idefujt e kicsiny városkába — de itt ineg nem halok . . . Erősen készült reá, de nem a meghalásra, hanem egy uj, diadalmas életre, mely itt kezdődnék a harangdalos városkában. Egy napon igy szólt hozzám a zenész:- Kikeresztelkedem. A székes-egyház karmesteri állása megüresedett és ha elfelejtem, hogy zsidó vagyok, orgonát és nagy kórust kapok. Emberkém arra várt, hogy szólok valamit közlésre, de hogy ez nem történt, újra beszélt:
