Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-08-18 / 33. szám
4 KŐVARVIDEK 1907. augusztus 18. melyeknek mindenki zsarnok, aki nem engedi meg, hogy hatalmas acélpántokkal vegyék körül az emberiséget. Aki nem akarja megengedni az anarchiát, a minden rend rendet és minden hagyományt felforgató fejetlenséget, annak fejét követelik és jaj annak, aki nyíltan szembe mer szállni ezen apostolokkal és galád- ságuk bélyegét homlokukra meri sütni. Nos, lehetséges lett volna az ilyen terror István _ király korában ? Semmi esetre sem. És ha mégis ránk köszöntött ez a szomorú állapot, úgy kizárólag magunk vagyunk annak okai. Macaulay mondotta, hogy a történet csak konzervatizmust ösmer. Csak az a nemzet életrevaló, mely görcsösen ragaszkodik hagyományaihoz és amely nem rombolja le ősei művét, hogy azok helyébe újat építsen, hanem mely elegendőnek tartja a régi alapoknak magasabbra emelését. Ez a konzervatizmus, a nemzeti élet ezen biztosítéka indul veszendőbe. És ez ellen kell minden erőnkből küzdenünk, ezt kell megakadályoznunk, ha igazán méltók akarunk lenni István király emlékére. Talán a hagyományoktól való idegenkedésben találhatjuk annak okát is, hogy egyetlen nemzeti ünnepünk távolról sem éri el azokat a kereteket, melyek között külföldön az ilyen ünnep mozog. A francia szabadságharc évfordulója, az amerikai szabadság-ünnep, de egyátalán minden ehhez hasonló külföldi ünnepség igazi népünnep, nincs egyetlen társadalmi osztály, mely ne venne részt megyésükben. Minálunk azonban az ünnepi istentiszteleteken kívül és a Budapesten tartott körmenet kivételével mi sem mutatja, hogy egy ezeréves nemzet ünnepli meg alapításának évfordulóját, még az ifjúság sem rendez semmiféle ünnepélyt, minek legelső oka az, hogy ilyenkor, nyár lévén, az iskolai előadások szünetelnek. Pedig a tapasztalat bizonyítja, hogy az iskolai ifjúságnál lelkesebb és fogékonyabb ünneplő nincs a világon. Gondoskodjunk tehát akárhogyan is arról, hogy maga az ifjúság országszerte és testületileg rendezzen ünnepélyeket ezen a napon. Az, hogy szünidő van, nem lehet komoly akadály, sőt úgy véljük, hogy a fiatalság örömmel fogja venni a szakadatlan pihenésnek egy napi megszakítását. Ezeket véltük megemlitendőnek István király ünnepén; és reméljük, hogy szavunk nem pusztában elhintett mag marad. A gyógypaedagógiai oktatásügy állapota hazánkban az 1906-1907. tanévben. Hazánkban a gyógypaedagógiai oktatásügy, nevezetesen a siketnémák, a vakok és a gyengeelméjüek oktatása az utolsó tiz év alatt örvendetes lendületet vett. A gyógypaedagógiai intézeteknek és növendékeinek tiz évi szaporodásáról és az 1906-1907. tanévi számszerű adataiból látjuk, hogy a siketnémák oktatására és nevelésére irányult intézmények száma 16-ra emelkedett; a vakok 2 nevelő-intézetben oktattatnak, a kéréseire képes vakok számára 6 foglalkoztató intézet áll fenn; a szellemileg fogyatékosok pedig 3 állami és 1 magánjellegű intézetben nyerik kiképzésüket. A táblázatos kimutatásban foglalt s végeredményében 1877. fogyatékos nevelésoktatás és foglalkoztatás révén a társadalomnak egy- egy hasznos tagja, az épérzékü és épeszüekhez hasonlóan keresetre képes munkása lesz; mig ha oktatás nélkül nőnének fel, a társadalom terhére esnének s nem ritkán a környezetre is veszélyesekké válnának. Ezek oktatása tehát nemcsak közművelődési kérdés, hanem nemzetgazdasági szempontból is kiválóan fontos ügy. A fogyatékosok oktatása terén ez ideig elért eredményekkel az 1900. évi statisztikai adatokat l a összevetjük, sajnosán kell arról meggyőződnünk, hogy e téren még igen sok a tennivaló. Hazánkban az 1900. évi népszámlálás 65266 érzéki és értelmi fogyatkozásban szenvedőt mutatott ki. Ezek között 6 — 14 éves, tehát tanköteles korban levő 12344 találtatott. Ez összegből az 1906-1907. évben oktatásban részesülő 1877 fogyatékost leszámítva, megállapíthatjuk, hogy 10467 fogyatékos még oktatás nélkül nő fel s részint a munkaképtelen, részint a közveszélyes emberek számát gyarapítja. A fennálló intézetek egy része pedig anyagi zavarokkal küzd. Az állam a legmesszebbmenő áldozatkészséggel a gyógypaedagógiai intézetek összes tanerőinek fizetését magára vállalta s ezenkívül 6 intézetet kizárólag maga tart fenn. A fogyatékosok oktatása azonban nem lehet tisztán állami feladat, de tisztán közjótékonysági kérdés sem, hanem községi, felekezeti és társadalmi feladat is egyszersmind. Épen azért a többi intézet a növendékek eltartási költségeit különböző hatósági és társadalmi tényezőktől maga gyűjti össze. Kétségtelen az, hogy a társadalom szívesen áldoz e fogyatékosok oktatás ügyének. Mindazonáltal az intézetek szaporodásával, fejlődésével évenként kevesebb és kevesebb ösz- szeg áll rendelkezésre, a kiadások pedig az oktatásban részesülők szaporodásával arányosan növekednek, és ez az állapot egyik-másik intézet létkérdését veszélyezteti. Újabb intézetek felállítása sem a jóakaraton, hanem az anyagi eszközök elégtelenségén múlik. A fogyatékosok iskoláztatási költségeinek előteremtéséhez tehát az állam, a törvényhatóságok, egyházi hatóságok, valamint az összes társadalmi tényezők együttes és hathatós közreműködése szükséges. Az anyagi eszközök elégtelenségén kívül még egy másik dolog is akadályozza e téren a fejlődést. Nevezetesen az, hogy a társadalom minden rétegét, de főképen az ily szerencsétlen gyermekekkel sújtott szülők nagy részét még nem hatotta át az a tudat, hogy gyermekeik megfelelő oktatás által a társadalomnak megmenthetők s azért őket oktatásban részesíteni a szülői kötelesség parancsolja. Siketnéma gyermekekkel sújtott több szülő gyermekének iskoláztatása érdekében mit sem tesz, vagy ha iskoláztatni kezdi is siketnéma gyermekét, 3-4 évi képzés után már kiveszi az iskolából s miután a siketnémák teljes kiképeztetéséhez 8 év szükséges: az ily 3 — 4 év alatt csak félig-meddig kiképzett siketnémán nincs segítve és más ily szerencsétlentől veszi el a tanítás lehetőségét. A vakok nevelő-intézetei pedig alig kapnak növendékeket, pedig hazánk 16482 vak egyéne közül 1163 a tanköteles korban levő. Ha e jelenség okát kutatjuk, arra a szomorú tapasztalatra jutunk, hogy a vakság szembeötlő és igy részvétre indító fogyatékosság lévén, a vagyontalan szülők rendszerint az emberi méltóságot lealacsonyító koldulásra használják fel vak gyermekeiket, ahelyett, hogy kenyerüket tisztességes utón és módon megkereső munkásokká nevelnék. Közös és a társadalom minden rétegét átható mozgalom segíthet csak e bajokon. Hazánk fogyatékosainak érdekében tehát bizalommal fordulunk minden rendű és rangú tényezőhöz, abban a reményben, hogy azoknak keresetképesekké való nevelését emberbaráti, közművelődési és nemzetgazdasági szempontból ki-ki a rendelkezésére álló eszközök keretében anyagilag és erkölcsileg lelkesen támogatni siet. Közös konyha. — Háziasszonyaink figyelmébe. A piacz drágasága, a folytonos cseléd- mizeriák, a megélhetésnek napról-napra súlyosbodó terhei időszerűvé teszik Nagysomkuton azt a kérdést, hogy vájjon nem volna-e czélszerü itt is az egyjövedelmü családoknak megalkot- niok az úgynevezett kollektiv konyhát ? Hogy az ily irányú közös háztartás mily előnyökkel jár, arra nézve rövid tájékozódásul álljanak itt az alábbiak: Nagybecskereken, ahol az első kollektiv konyha megalakult, ezidőszerint 70 család étkezik annak a főztéből. A 70 család nagy része az állami tisztviselők köréből került ki, de rajtuk kívül több tehetős, sőt gazdag család is tagja a szövetkezetszerü egyesülésnek, még pedig nem annyira takarékossági szempontból, mint azért, hogy az állandó cselédmizeriát elkerülje. A közös konyháról étkezők egy hat szobás lakást béreltek. A lakásban két konyha van, a szobákban pedig a szakácsnő, mosogató-lányok és a konyha személyzet lakik. A konyhaintéző, aki a szabad lakáson és étkezésen kívül rendes évi fizetéssel dotált hivatalnoka a közös konyhának, egyike a legfontosabb személyeknek. Ő gondoskodik a bevásárlásról, az ő felügyelete alatt megy ki a szakácsnő a piaczra, ő vezeti a kiadásokról és bevételekről szóló könyveket, 5 állítja össze a közös konyháról étkező háziasszonyok útmutatása szerint a heti étlapot, amely különben olyan, hogy az inyencz- ségekhez szokott családok is megelégedhetnek vele. Itt közöljük például julius 1-ső, 2-ik és 7-ik napjának étlapját. íme: Julius 1. Hétfő. Ebéd: Húsleves májas haluskával. Marhahús, burgonya-körzet és kapormártás. Zöldborsó kirántott borjuszelettel. Meggylepény. Vacsora: Rostélyos hagymával és burgonyával. Töltött metélt csipkelekvárral. Julius 2. Kedd. Ebéd: Zöld bableves apró haluskával. Töltött kalarábé. Borjuvesés és szegye vegyes salátával. Piskótatészta baraczk- lekvárral. Vacsora: Sertéstokány burgonyával. Tojásos haluska. Julius 7. Vasárnap. Ebéd: Kalarábéleves aprólékkal. Zöldborsó, kirántott sertésczomb. Kacsapecsenye, meggykompot. Pozsonyi patkóstészta dióval. Vacsora: Hideg sertéskaraj, burgonyasaláta. Pozsonyi patkóstészta dióval. Amint látható, ez az étlap olyan, aminőt egy szerényebb fizetésű hivatalnok nem igen engedhet meg magának, ha csak az egész fizetését nem akarja az étkezésre fordítani. Egy négy fogásból álló ebédet és két fogásból álló vacsorát hasonló összeállításban két forinton alul nem is lehet a mai piaczi viszonyok közt egy háromtagú család részére megszerezni. Nagybecskereken egy háromtagú család mindezt megkapja 30 forintért, azaz hatvan koronáért egy hónapra. A tiszta megtakarítás 50-60 forint. De feltételezve, hogy az illető család sokkal szerényebb étkekkel is beéri, 30 forintból teljes lehetetlenség ma háztartást vezetni. Maga a főzéshez szükséges élelmiszerek számlája fölemészti ezt az összeget. Most még ehez hozzájön a cseléd bére és a horribilis drága fűtőanyag : mindenki kiszámíthatja, hogy a közös konyha mily jelentős megtakarítást eredményez minden háztartásban. Az adagok nagyságára vonatkozólag azt a felvilágosítást kaptuk, hogy három ember nemcsak jól lakik a közös konyhából kikerülő adagokkal, de átlagos étvágyat véve alapul, nem is fogyasztja azt el. Négy, öt vagy több
