Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-07-21 / 29. szám
IV. évfolyam. Nagysomkut, 1907. julius 21. 29-ik szám. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUT! JÁRÁS! JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Községünk haladása és világítása. Alig van ilyenszerii község nemcsak vármegyénkben, de a szomszédos vármegyében is, amely ily rohamosan haladna, mint Nagysomkut község. Tény az, hogy a kereskedelem és az ipar nem fejlődik, nem halad párhuzamosan a rohamos építkezéssel, amely nálunk különösen a folyó évben észlelhető. Ha visszatekintünk az elmúlt 10—15 esztendőre, szintén hihetetlennek látszik, hogy községünk ezen rövid évtized alatt mennyire fejlődött, épült és szépült. Különösen észlelhető a rohamos fejlődése községünknek építkezés tekintetében a folyó évben, amikor nem kevesebb, mint körülbelül 20—22 kisebb-nagyobb épület áll épitkezés alatt, ezek között egy ' néhány olyan épület épül, amely bármelyik nagyobb vidéki városnak is díszére válna. Ezen rohamos épitkezés csak arra enged bennünket következtetni, hogy az , újonnan épülő épületekre szükség van és annak hiányát is érezte ez ideig lakosságunk. Hogy meghozzák-e az újabban emelt épületek a tisztességes polgári hasznot és hogy beválik-e tervük, az a jövő titka. Mi mindenesetre óhajtanok, hogy egyik építtető se csalódjon tervébe, teljesüljön mindegyiknek óhaja, hogy az által az építkezési kedv a jövőre nézve csak fokozódjon. Sajnosán kell konstatálnunk, hogy más irányban községünk éppenséggel, vagyis legalább nagyot-kicsit, úgyszólván semmit sem fejlődik. Már pedig arra kell törekednünk, hogy az épitkezés által való fejlődéssel, párhuzamosan fejlődjön a kereskedelem és az ipar is. Tény az, hogy ezen körülmény sokkal nehezebben mozdítható elő, nagyobb erőmegfeszitéssel és áldozattal lehet csak elérni. Ezért tehát nem kell tétlenül várnunk, hanem tennünk, működnünk kell ennek érdekében is, mert csak akkor számíthatnak a község fejlődését, szépítését előmozdító építtetők, hogy befektetett tőkéjük nem lesz holt tőke. Mindezeken kívül arra kell törekednünk, hogy községünk modernebb világi- ! tással, a lapunkban már oly sokszor hangoztatott járdával, közegészségi szempontból nélkülözhetlen ártézi kuttal látas- sék el. Belátjuk azt, hogy a járda készitésé- ! nek kérdése talán a legnehezebben oldható meg, amennyiben községünk fekvése és a régebbi építkezések ezt nagyon megnehezítik és gátolják. Mindazonáltal nem mondható kivihetlennek ez sem. Az ártézi kút kérdése pedig, amelynek feltétlen szükséges voltát dr. Olsavszky Viktor járási orvos — még többször hanEgész évre........................8 Fél évre .............................4 El őfizetési ár: K Negyed évre Egy szám ára 2 K 20 fillér Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. sí. MEGJELEN fllNDEN VASARNAP. A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCÁJA. A költő és a rózsabokor. — Szorítsd a mellemhez könnyes arcodat, én édes fekete szemű Erzsikém és hallgasd meg az én szomorú mesémet. Engedd azonban, hogy reszkető kezemmel simogassam sötét hajadat, mely lágy, mint az erdei moha és fekete, mint a felhő, mely a téli éjszakákon a csillagokat takarja. így tán könnyebben folyik ajkamról a szavak árja, mint a sziklák mögé rejtett forrásból a patak. Édes álma bánatos életemnek, illatos mezőre vezetlek ez úttal tégedet. Csupa illat, csupa virág a mező. Virágok nyílnak, pirosak, mint a szerelmes lány kicsókolt ajka, mely még harmatos a biborszinű borcsepjétől. Virágok nyílnak, fehérek, mint a frissen fejt habzó tej és sárgák, mint a leveli béka, amely szinte elvész a fűszálak zöld tengerében. S e virág illatos tájon egy magános alak sétálgat. Magas, karcsú ifjú, hosszú hullámos fekete hajjal, nagy sötét szemekkel és a fehér virágoknál fehérebb, lágyabb arccal. A nap aranyszínű glóriát fon szép feje köré, mert ez a magános ifjú: poéta. A virágok rámosolyognak, a szellők szerelmes féltékenységgel hajolnak hozzá s édes vallomásokat súgnak a fülébe. A csillingelő csermely neki bókot, a fák mohó vágygyal tárják ki feléje karjaikat. A magános ifjú ám nem törődik se a virággal, se a csillingelő csermelylyel. Fásult unottan fordul félre s haragosan felkiált: — Hiába hízelegtek, ostoba virágok, nincs dalom többé a számotokra. Nem fáj többé a hervadástok, szilaj örömre nem vidít már enge- met, ha újra kinyílik bimbótok. Belefásult a szivem ebbe az egyformaságba. A virulástokon nem tudok már örülni, mert tudom, hogy ösz- szel elhervadtok, a hervadástok se tud már nagy fájdalmat okozni nekem, mert tudom, hogy tavasszal kinyiltok újra. így szólt haraggal az ifjú, mire a virágok szomorúan lehajtották a fejeiket.- Te se enyelegy velem - fordult most a poéta a szellőhöz, — untat a te örökösen egyhangú suttogásod. Utállak, mert álnok, csa- j podár vagy. Tudom én jól, hogy enyelegve j jársz végig a mezőkön s ostoba bókjaiddal el- ! | csavarod a virágok fejét. Szenvedelemmel csókolod a magas hárs ezüstös leveleit s mikor megrészegedik az csókjaid mámorától, leszállsz a völgybe, ahol ölelésed alatt meggörnyednek a gyönge fűszálak. Tudom, hogy még a karcsú liliomnak szemérmes vallomást mondasz, addig buja táncra perdülsz a csillogó porszemekkel. Tudom ......... De a szellő be sem várva a beszéd végét, szégyenkezve elillant. — Szép, szép a csillingelésed, csacsogó csermely — szólt a költő az átlátszó viz fölé hajolva, — de mit ér, ha nem hiszek neked. Hazug vagy, csalfa, álnok. Azt hiszed, nem látom, hogy bársonyos ágyadban csillogó kavicsokat rejtegetsz, melyeket lágyan simogatsz, csókolgatsz fehér habjaiddal. En tisztán látok, nem úgy, mint azok a balga, elfonyadt levelek, melyek hisznek szerelmes szavaidnak s ráhullanak ezüstös hátadra, melyen őket szelíden ringatod. Nem dalolok rólad sem ! A csermely szomorú csobogása volt erre a válasz. A bánatos költő pedig odafordult a fához:- Reszkető karodat felém hiába tárod, eget ostromló, koronás fa. A keserűség bánt, midőn látom, mint engeded át derekadat az Egy jó házból való fiú tanulóul ................... felvétetik C5EH KÁROLY fűszerkereskedésében.
