Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-07-14 / 28. szám
1907. julius 14. KŐVÁRVIDÉK 3 az eredményeket, a miket a gyár felmutatni tud, a kisiparosok is összesített tőkéjükkel és munkaerejükkel el ne bírnák érni s hogy a kisiparral is át ne lehetne a nagyban való tömeges termelés terére lépni. Ha tehát a kisiparosok ily szövetkezeti gyárba pénzüket befektetik, szaktudásukat egyesitik, okszerüleg következtethető, hogy a tőkés gyárával nemcsak a versenyt vehetik föl sikerrel, hanem jobb készítményeikkel, a gyárosnak közönséges munkásokkal előállított iparcikkeit le is verhetik, a fogyasztó piacot és közönséget maguknak hódíthatják meg. Ez a tiszta elmélet, melyet megvalósítani eddig sehol sem sikerült, bár megvalósítására számtalan kísérletet tettek. Arról mi nem is beszélünk, hogy a kézműves ipar versenyezzen a gyáriparral. E kettőnek készítményei annyira elütök, hogy versenytársakul nem is tekinthetők. Amint a gyáripar készítményeinek megvan a maguk területe, úgy a kézműves ipar is külön fogyasztó körök igényeinek kielégítésére szolgál. A kettőnek találkozási pontjai kevesek és nem lényegesek. Ily alap felfogással már most azt mondhatjuk, hogy a kézműves iparossegédek alakíthatnak és tarthatnak is fenn az előadott értelemben ipari termelő szövetkezetét vagy szövetkezeti gyárat. Ezekben azután a szövetkezeti tagok, mint munkások meghatározott és az üzleti viszonyoknak megfelelő munkabérért dolgoznak s ezenkívül az üzleti nyereségben is osztozkodnak. De ily szövetkezetnek vagy szövetkezeti gyárnak fennállása csak akkor van biztosítva ha oly vezetők állanak élén, akik a tagok közt katonai fegyelmet tudnak tartani; akik elsőrangú szakipari ismeretekkel bírnak s akik a szövetkezeti üzletet kereskedelmi szellemben vezetni is képesek. Olyan demokratikus szervezetben, minők a szövetkezetek, olyan vezetőket nem igen választanak a tagok, vagy ha ilyeneket meg is választanak, ezeket a tulajdonságukat a vezetők ritkán érvényesíthetik, mert a demokrácia hamar demagógiává fajul. A szövetkezeti tagok eltűrhetik a vezetők szaktudását és kereskedelmi ismereteiket maguk felett, de már a maguk által választott vezetők fegyelmi hatalmát nem igen szeretik és csak kivételes esetben tűrik el. De mert megteszik, ha a vezetők fegyelmi hatalmát elismerik s ez előtt meghajolnak, fényes eredményeket érhetnek el, a mire vannak nemcsak a külföldön, nálunk is szép és megragadó példák. Ha ekként az iparossegédek termelő szövetkezetei követendő példákat képesek felmutatni, az a kérdés, minő eredményeket tapasztalunk a kisiparos mesterek, a kézművesek termelő szövetkezeteiben? Nem a legjobbakat, még pedig azért, mert a leirt ipari termelő szövetkezetek nem felelnek a kisipar, a kézműves ipar természetének jellegének és a kisiparos a kézműves mester jellemének; de nem felelnek meg az ipari szövetkezetek eszméjének és az ily szövetkezetek megvalósítási módjának. a kézműves iparnak, a kisiparnak nem az a célja, hogy egyforma sablonos ipari és kereskedelmi árucikket nagy tömegben állítson elő, hanem az, hogy készítményein az egyéni ízlés, kézügyesség, csin és tartósság jelentkezzék, vagyis ezek oly követelmények, melyek az iparos eszétől és kezétől függenek s nem gyári telepeken, hanem a mühelyi munkában érvényesülnek. De annak, aki az ipari munkát igazán megtanulja, nem is az a vágya és célja, hogy gyári munkássá váljék, hanem az, hogy mint önálló mester állja meg a helyét. A magyar iparosságnak önállóságra való törekvése mellett ily szövetkezeti tervek keresztülvihetetlenek; de ily irányú mozgalom eredményre sem vezethet, mert ellenkezik az ipari szövetkezetek eszméjével. A szövetkezeteknek ugyanis nem az a céljuk, hogy tagjaik gazdasági és üzleti önállóságát megsemmisítsék, hanem ellenkezőleg arra vannak hivatva, hogy tagjaikat minél önállóbbakká és függetlenebbekké neveljék s üzleti és gazdasági önállóságukat biztosítsák. De hogyan is lelkesülhetne az önálló kisiparos oly szövetkezeti tervért, mely szerint ő nemcsak önállóságát vesztené el, hanem gyári munkássá fokozódnék, le- degrálódnék. Mindamellett az iparosok mégis azzal szoktak előállani, hogy ők szívesen bemennek a szövetkezeti műhelybe vagy gyárba munkásoknak is. Erre azt szoktuk felelni, hogy eddig majdnem minden ily iparos munkásokkal dolgozó szövetkezeti gyár vagy termelő szövetkezet megbukott, mert a munkásokká vált iparos tagok nem tudnak engedelmeskedni, rendet és fegyelmet tartani; minélfogva önmagától szétzüllik az ily termelő szövetkezet. Abban az esetben, ha ily termelő szövetkezet vagy gyárszerü szövetkezet mégis megalakítható és fenntartható lenne, akkor is kétségtelen, hogy az önálló kisiparosok vele semmit sem nyernének, mert ily módon a szövetkezet azt a célját, hogy iparos tagjait munkával lássa el s ezzel üzleti önállóságukat és gazdasági függetlenségüket biztosítsa és fejlessze, egyáltalán el nem érné, hanem ily termelő szövetkezetben vagy gyárszerü szövetkezetben inkább önmaguknak támasztanának az iparosok jly módon versenytársakat saját tömeges termésükkel. De hogyan állanánk azután az egységes vezetéssel? Társadalmi fonákságok. Beteg a mai társadalom, nagyon beteg. A hova tekintünk a merre nézünk, mindenütt és mindenféle súlyos kórságot, nehéz nyavalyát láthatunk. Semmi szép, szemernyi nemes vonás nem található, ellenben vadul burjánzik és hatalmas hajtásokat hajt a tömérdek modern rákfene. Ott van a kapzsiság, az irigység, a meggazdagodási vágy; feltalálható a gőg, a fenhéjázás, a kevélység; vígan tobzódik az erkölcstelenség; élvezetvágy hevíti az emberek keblét és minden gondolatuk összpontosul egy szóban és ez a pénz. Pénz, sok pénz, könnyen élni, jól élni, élvezni, mulatni. Mindenképen pénzhez jutni, ha tisztességes utón nem lehet. Fájdalom, egész külön osztályok alakultak ki; a buta gőgben elzárkóznak egymástól az emberek, kik különben nagyon, de nagyon egyformák. A felsőbb tízezrek elzárkóznak a közép osztály százezreitől; ezek meg el- sáncolják magukat az alsóbb néprétegek milliói elől. Mindenki ur akar lenni és annak is tartja magát. Parancsolni, uralkodni, dikmonoton dobbanását, a hintó gördülését s a felszerszámozott paripák csengetyüinek átható zenéjét. Néhány perc múlva a hintó lámpájának fénye törte meg az éjszaka szürkeségét ........... Mo st már tisztán láttam a négylovas hintót, amint veszettül vágtatott végig a pusztai országúton. Tíz perc se telt bele s talpon volt az egész Kenéz ház. A cselédség rejtélyes sugdosásából belevegyült a megrémült Felicitás szakadozott feljajdulása s az úrnő szigorú parancsa, aki természetesnek találta, hogy én talpon vagyok az esetleges szolgálatok teljesítésére. Kenéz a szigorú tekintetű papucshős némán szemlélte Ma- tildot s arca a ráerőszakolt szigor ellenére is elárulta, hogy az egész dologból mit sem ért. Matild sápadt volt. Révetegen bámult környezetére s halk hangon kért bocsánatot a furcsa látogatásért. (Kenéz szigorát e pillanatban konvencionális mosoly enyhítette.) Elmondta, hogy egész éjjel lázas álmok gyötörték. Időnkint felfel riadt. . . . Aztán heves vihar követte a nyári rekkedő hőséget. A tarcagáti nádas zúgni kezdett. S ebben a zúgásban valami borzalmas erő nyilatkozott meg. Félni kezdett a kegyetlen nádastól. Be fogta fülét s mégis hallotta.. . Igen, most is hallja.............A nádas a szerencsétlen Gen csyről susogott rémes történeteket. Mindenki megdöbbent. Felicitás azt mondta, hogy a francia rémregényekben szoktak ilyen dolgok előfordulni. Kenézné aludni küldte a kíméletlen nevelőnőt, mire én is távoztam. De előbb megcsókoltam Matild reszkető kezét. Kenéz szigorúan mért végig, az úri asszony pedig idegesen kiáltott rám. Hogy azután mi történt, azt nem tudom. III. Gencsyről nem beszélt senki, az özvegy sem. Felicitás, a vöröshaju nevelőnő diszkrétebb lett. Matild lelki diszharmóniája is tűnőiéiben volt. Negyednap, amaz éjszakai történet után, mely lázba hozta a Kenéz házat, este megint ott kóborogtam a tó parton. A sötétlő, nyugodt vizet bámultam. Hirtelen szelíd karikák siklottak tova a tó tükrén. A nádas susogni kezdett. Nemsokára nagy lótás futás keletkezett. Felicitás sikoltozott, még a lusta Lurkó is fölébredt s gyertyával kezében megjelent a folyóson. A szigorú tekintetű Kenéz egészen elvesztette fejét s szinte siránkozva hebegett, szegény Matild hirtelen rosszul lett. Ágyba fektették s gyors kocsit küldtek a túri orvosért. Lázas lelke újra meghallotta a pusztai nádas kíméletlen meséit, hogy a korhely férje valami pesti színésznőbe lett szerelmes s emiatt ölte meg magát.- Vigyetek haza Tarcagátra, nem akarom a nádast hallani. ... A nádas bolond s engem beteggé tesz. ... De én is kifogok rajta. . . . A nádas susoghat itt, vagy Tarcagáton, én nem hallom többé, mert meghalok. így beszélt az özvegy, miközben a túri doktor megérkezett. Mit ajánlt orvoságnak, nem kérdeztem tőle, de attól a pillanattól kezdve, ahogy a szegény Matild a nádasra panaszkodott, halálos gyűlölet fogta el a lelkemet. Ellenségei kiirtották a tarcagáti nádast. így gyógyult meg Matild, a gyászos özvegy. IV. A Kerekes pusztán nem susog a nádas, az is eltűnt a tó közepéről, az én hibámból. Nyári éjszakákon egyedül bolyongok a pusztán, keresem a bizalmas barátot mindenhol. Nem beszélhetek senkivel se örömről, se szomorúságról. De talán jobb igy. A nagy fájdalmakat a szívbe kell eltemetni. . . . A Kenéz ház egyhangúságát nemsokára örömhír verte föl. Matild menyasszony lett. . . . Azt mondják, hogy a fájdalmakon úgy lehet könnyiteni, ha bizalmasunk előtt feltárjuk szivünket. De a Kerekes pusztán nem susog a nádas s nem jár boszorkány táncot a bolygó tűz.. . . Berkes Imre. i
