Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1907-01-06 / 1. szám

1907. január 6.

KŐVÁRVIDEK

3

Áz igazmondás a szónoklatban.*)

Irta: Szitnyci! Elek.

Kisebb vagy nagyobb mértékben mindnyájan előadók vagyunk. Kiki referál a saját és mások ügyéről, a világ folyásáról, még pedig vagy övéinek a családban, vagy az ismerősöknek a társaságban; egyesek állásuknál fogva különböző fórumok előtt hivatalosan is mint előadók szerepelnek. Az élőszóbeli előadás az emberek egymással való érintkezésének közege és anyaga lévén, már e tekintben is nagy fontosságú.

Annak, amivé lettünk, amik vagyunk és ami reánk vár, igen jelentékeny részét az előadásnak köszönhetjük. Mig az ember felnövekedik, nagyobbára környezetének, a szülőknek, az iskolának, a társaságnak élőszóbeli előadásából tanulja a világot megismerni. Az élőszóbeli előadás az első oktatónk; megnyitja az értelem kapuit, érzelmeket támaszt és fejleszt, erkölcsi elvekkel látja el elménket és szerencsés halandó, aki ezt már idejekorán oly formában nyeri, amilyen a nevelés tekintetéből kívánatos.

Azonban egyoldalúan bírálnék meg a dolgokat, ha csak mások hatásának tulajdonítanék azt, amik vagyunk; sorsunk és állásunk, az emberektől való megitéltetésünk bizonyos részben attól is függ, hogy miképen tudunk és szoktunk az egymással való érintkezésben, vagy hivatalos állásunkban referálni a saját dolgainkról, mások ügyéről, a világ folyásáról. Mert, hogy a beszédnek gyümölcse is legyen, hogy az előadó a kívánt célt elérje épen nem elég, csak hogy beszéljen, mert mint Göthe találóan mondja: „Blasen ist nicht flöten!“

Nemcsak a tettek beszélnek, előadásunk maga is jellemez. A tett már végrehajtott gondolat, az igazi beszédben tehát a még végre nem hajtott gondolatot, vagy a lélek állapotját vizsgáljuk. Az előadónak azonban más céljai is vannak, minthogy az ő gondolatmenetét szemléltesse, lelkének állapotáról képet nyújtson.

Az előadó rendesen bennünk is azt a

— De hisz gz a fiú még nem is nagykorú - világosította fel a tiszttartó.

— Persze, hogy nem. Csak másfél év múlva lenne az esküvő.

— No addig — mondotta a tiszttartó — sok viz folyik le a Dunán.

Ebben tökéletesen igaza volt a tiszttartónak. Egyebekben azonban cserben hagyta a jóslélek. Buzsonkay másfél év után pontosan beállított, hogy ünnepiesen megtartsa az eljegyzést Ilonkával. Apja is vele jött.

Hát ez nem tréfa. A tiszttartó hirtelen frontot változtatott.

— Látom — mondotta — hogy nem kukoricára játszanak.

Mint legidősebb rokon egyenesen vezetőA tiszttartó nagyon komoly arcot vágott. Aztán kenetesen igy szólt:

— Miklós öcsém, sohasem tartottalak valami nagy lumennek, de hogy ekkora ökör légy, azt még sem hittem . . .

Aztán elmagyarázta, hogy milyen rettenetes naivság, ostobaság kell ahhoz, hogy ilyesmit valaki komolyan vegyen. Az a fickó be volt rúgva, sokat pezsgőzött stb.

Szavait igy fejezte be:

— Jobban tennéd, ha hazamennél és jól megmosnád a leányod fejét. Mert az, a mit tegnap tett, az igazán csúnya dolog. Tudtam, hogy valami skandalum keveredik belőle. Mondtam nektek, ugy-e?

A kántor igyekezett magát mentegetni. Es- küdözött, hogy neki esze-ágában se volt, hogy ilyen vöt csípjen magának. De hát mit tehet ő arról, hogy az a fiú bolond? O bizony odaígérte a leányát, akárhogy Ítélik is meg az emberek.

lelki pyocessust akarja megindítani, amely az ő lelkében megy végbe; azt akarja, hogy mi is úgy gondolkozzunk bizonyos tárgyak felől, mint ő; hogy ugyanoly érzelmek keletkezzenek bennünk, mint ő benne; hogy ugyanazt akarjuk, amit ő akar: szóval meg akar minket győzni valamiről. Beszélni és meggyőzőleg beszélni, ezek között igen nagy külömbség van.

E különbségről, illetve a meggyőző előadásról akarunk itt szólani. Be akarjuk bizonyítani, hogy a meggyőző előadás nemcsak ismereteink igazi voltától, nemcsak a megfelelő nyelvi formától, nemcsak ennek értelmes elmondásától, hanem személyiségünk értékétől is függ. Hogy ezen tulajdonoknak egyesilése egy személyben nem mindennapi dolog, az áll; de hogy épen születnie kellene a meggyőző előaódnak, a szónoknak, azt el nem ismerjük. Amint az igaz ismeret, világos stylus, értelmes elmondás, jellem, megfelelő nevelés, szorgalom és kitartás által külön-külön is megszerezhetők: úgy szerezhetők meg együttesen is.

Ha olyan szónokra gondolunk, aki egy személyben bölcsész, költő, festő, szobrász, zenész akar lenni, aki nemcsak igazságot akar j hirdetni, hanem mint költő a phantásia képei, | hasonlatai, plastikus nyelvezete, szépen csengő körmondatai által, mint színész a páthos által akarja a hallgatóságot nemcsak meggyőzni, hanem meg is indítani, az indulatokat felkorbácsolni: már az ilyennek, akit inkább bűvésznek neveznénk, megengedjük, hogy születnie kell.

Az igazság és érzelem útja azonban sokkal egyszerűbb, semhogy ily nagy apparátusra szorulna. Nem ilyen szónokra gondolunk, sőt nem is ismerjük el meggyőző szónoknak. Az élet szövevényes, nehéz és sötét utain igaz fényre s nem díszes lampionokra, vagy bengali tűzre van szükségünk.

Az élőszóbeli előadás a társadalmi élet legprimitívebb állapotától egészen napjainkig úgy az egyesek, mint testületek, városok, államok sorsára mindig nagy befolyást gyakorolt; minden ország története azt tanitja, hogy a nyilvános szónokok képesek voltak kritikus helyzeteket teremteni, a válságos helyzetekben az egész áramlatot egy bizonyos irányba te.

szerepet követelt magának. Ő intézkedett minden irányban.

— A két ieányom lesz a nyoszolyólány. Az eljegyzést nálam ünnepeljük meg. Nem a kántoriakban. Ne lássanak szegénységet. Majd megmutatjuk, hogy minket Káspárokat se a gólya költött.

A tiszttartói lakban megtörténtek a szükséges előkészületek. Mindenki talpon állott. A tisztartóné arca sugárzott az örömtől. Már tizenkét éve, hogy ajándékba kapott kanonok nagybátyától tizenkét remekmívű evőeszközt, nehéz ^vert ezüstből, gyönyörű cizelással.

Éppen tizenketten lesznek a vacsoránál. Tudniillik a vőlegény, a menyasszony, ő, a férje, a két leánya, az öreg Buzsonkay, a főszolgabíró, szolgabiró, a plébános, a számtartó és az Írnok.

Mindenkinek jut. Sokat Ígért magának abból a hatásból, a mit az evőeszközök kelteni, fognak. Maga gondoskodott az asztalteritéséről és elrendezéséről. Minden ragyogott, fénylett. A tiszttartóné büszkén tartott szemlét. Azután rendezkedett tovább: Ez itt fog ülni, az ott fog ülni.

A szobalány gondosan figyelt. Aztán jámbor arceal fölvetette a kérdést:

— Hát a kántor urnák hova terítünk ?

A tiszttartóné ajkába harapott. A kántorról, sógoráról, tisztára megfeledkezett. Szemeiből harag cikkázott. Siránkozva jajdult fel:

— Tessék nem lesz elég az eszeájg!

Aztán bosszúsan tette hozzá:

— Minek is jön ide az a vén szamár?

z. n.

relni, millióknak sorsán lendíteni, vagy milliókat a szerencsétlenségbe taszítani. Gondoljunk csak Kossuth Lajos szavainak bűvös erejére, előadásának hatalmára és hatására s meg fogjuk őt érteni, amidőn legválságosabb pillanatban, egyik parlamenti beszédét igy kezdi: „Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felriassza a halottakat.“ Minél magasabb fokon áll valamely testület vagy állam, annál nagyobb tért és hatást enged a szónok; áll ez különösen az alkotmányos, parlamentáris életre. Előny ez, de hátrány is, mert a szónok, az előadó nemcsak vezethet, de félre is vezethet. Tévedés volna azt hinni, hogy az úgynevezett nagy szónokok mind egyúttal felvilágosítok, helyes vezetők, az igaznak és jónak bajnokai is. Figyelemre és megfontolásra méltó, amit épen e tárgyat illetőleg a világhírű angol történetiró, Macaulay mond: „A parlamentáris kormány a szónok kormánya. Ilyen kormány alatt a szónoki tehetség a legbecsesebb mindazon tulajdonok között, melyeknek egy politikus birtokába lehet és ez legmagasabb fokban lehet meg valakiben, a nélkül, hogy itélőtehetség, akaraterő, az emberek jellemének, ez idők jelének felismerése anélkül, hogy, a törvényhozás a nemzetgazdaságtan alapelemeinek ismerete, vagy valami tehetség, a diplomaczia vagy hadviselés iránt, vele össze volna kapcsolva. „Ezt a különösen hangzó igazságot Macaulay a történelem ezer és ezer eseteiből extrahálta.

De kell-e nagy történetíróhoz vagy a világ történelemhez folyamodnunk, hogy e tekintetben felvilágosítást nyerhessünk? A magánélet ezer és ezer viszonya nem azt mutatja-e, hogy az ügyes fecsegők, a folyékonyan, simán és mindenről társalgók, a mindenhez nagy pát- hoszszal hozzászólók, az idézetek tárának phrá- sisaiból táplálkozók igen sok esetben értelem-, érzelem- és jellemhiányokat takargatnak. Amint Macaulay nem kegyelmez sok szónoknak, úgy nem kegyelmez Nisard, a kitűnő francia irodalom- történész sok költőnek és amit Nisard a költőkről általában mond, az áll viszont a szónokokra is. Nem oly szigorúan Ítél ugyan Nisard a költőről, mint a Dumas, aki kételkedik abban, hogy a lángész rnást is szerethessen, mint önmagát; de nem hiszi, hogy az egyéni költészetben minden az egyén hű kinyomata, semhogy mindazt, amit leírtak igazán át is érezték volna. Nem egy, úgymond, a költemények közül az iró helyett azt a hízelgő képet mutatja be, melyet magáról hátrahagyni akarna. Ebben áll az egyéni költészet csalékony volta; de ahol az arckép híven adja vissza az eredetit, a művészet nem bir ennél ineghatóbb szépségeket felmutatni.

A mi célunk az alábbiakban éppen azzal foglalkozni, hogy milyen legyen az arckép, hogy t. i. az eredetit, az igazságot és lelkünk állapotát híven adja vissza. Ehhez képest szólni fogunk általában a tartalomról, az alakról, az indulatról és az előadásról.

Az előadó, a felolvasó célja csak kétféle lehet: megimertetni valakivel valamit és akarati alhatározást kelteni valakiben. Bármi legyen is imertetésünk, előadásunk tárgya, világos, helyes gondolataink a tárgyról csak akkor lesznek, ha a tárgyat alaposan ismerjük. Alapos ismeret- szerzés tehát az első és legfontosabb lépés minden előadáshoz. Itt ismét az a kérdés támadhat, hogy jutunk alapos ismeretekhez ? Bárminek helyes felfogásához, megtanulásához az első lépés: a helyes megfigyelés. Csak aki jól ügyel meg valamely tárgyat, csak abban fog a tárgynak megfelelő képzet alakulni. A testi •zem itt csaknem oly fontos tényező, mint a lelki. Ha valamely tárgyra nézünk, arról első sorban csakis nagyon általános képet nyerünk.

*Ezen czikket szerzőnek szives engedelmével „Tanulmányok“ cimü művéből vettük át, melynek második kiadása jelent meg a Franklin-társulatnál.