Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-06-30 / 26. szám
1907. junius 30. Sággal tova rohanjanak, mert minden perc már közelebb visz bennünket a megöregedés felé. Inkább szeretnénk újból ifjak lenni, örökké fiatalok. Tíz esztendő után valóban szépnek tűnik fel a múlt. Nem látjuk oly mogorváknak, szigorúaknak a professzorok ábrázatát; nem találjuk oly rettenetesnek a „biflázást“, a „drukkolást“. Sőt minden szépnek, elbájolónak tetszik. Valóban szép is volt a diákélet és ezt annál inkább el kell ismernünk, mert most, tiz év után, megállapodottabb fejjel gondoljuk el. És összekerültek egy évtized után a volt iskolatársak, kik az ország, talán a világ egyes részeibe elszéledtek annak idején. Az arcvonások jórészt nem változtak, csak némileg komolyabb kifejezést öltöttek. Azonban az ajkak fölött néminemű elváltozások észlelhetők; a gyerekek megbajuszosodtak, sőt némelyek meg- szakállasodtak. És sajátságos. A köröttünk ülő tanárok, az igazgatóval az élükön, mintha, megfiatalodtak volna a tiz esztendő alatt. Ok, az öregek megifjodnak, mi a fiatalok elöregszünk. Pláne sokan már másodmagukkal is eljönnek. Elhozzák a hitvertársukat, a mely körülmény még inkább vénségük mellett bizonykodik. Hát bizony a fiuk jól csinálták a dolgot. Mintegy harmadrészük sietett megházasodni, azt tartván, hogy jobb előbb, mint soha. Aztán az „agglegények“ restelkednek, hogy erre még csak idejük sem volt, sőt nem is gondoltak eddig ilyesmire. Sokan azonban megígérik, hogy a legközelebbi találkozókor — öt év múltán — lehetőleg ők is párosával vesznek részt az öröm- lakomán. Addig a régi házasemberek már több rendbeli családtagjaikkal felszerelve, mennek el a találkozóra. így aztán egyre népesebb és tarkább lesz a találkozás. A létfentartásért folyó nehéz küzdelemben még csak az emlékezésre sem marad ideje az embernek. De ilyenkor, tiz esztendő után, egy pillanatra megállhatunk és meggyujthatjuk agyunkban az emlékezés mécsesét. Emlékezzünk a régiekről. Emlékezzünk a letűnt szép időkre, melyek már csak a fiainknál, unokáinknál térnek vissza. Amikor édes volt az, ami tiltva volt. A midőn ketten egy cigarettet (drbja 2 fillér) szíttunk, testvériesen megfelezve, de vidáman pöfékelve, mert jól esett és mert főleg tiltva volt. Azután délután billiárdoztunk, természetesen azért, hogy testünk edződjék. Ez is tiltva volt. De hát, ^édes Istenem, mi nem volt tiltva diákoknak. Épen a tanulás. És ezt legszívesebben — nem tettük, de azért mégis emberek lettünk. Amit az iskolában elmulasztottunk, arra akarva, nem akarva megtanított az élet, ez a legkitűnőbb tanintézet. * Meg volt jelölve a találkozó hely; egy hatalmas kerti helyiség. A volt iskolatársak egyenkint szállingóztak; többen, mint már jeleztem - másodmagukkal. Volt öröm. — Szervusz! Hogy vagy? Egy szemernyit sem változtál! Hozott Isten! Az ifjak aztán a tanárokat üdvözölték. Ezek meg a volt növendékeket. Megindult a beszéd; szó folyta jelenről, szó esett a múltról. A már jelenlevők valahányszor egy-egy fiatal embert feltűnni láttak, azonnal rákezdték: Jön a Fehér! Ott jön a Kelemen! Amott áll és keres bennünket a Boros! Emitt jön a feleségével a Vértes! (És igy tovább). Csakhamar a hosszú nagy asztal benépesült. Élénkség, zajos társalgás volt. Beszéd folyt, bor folyt. Tanárok a tanítványokkal koccintgattak. Egymás egészségére ürültek a poharak. Közben újabb ifjak érkeztek. Voltak olyanok egy-kettő, kiket abszolúte felismerni nem tudtunk. Kivált egy volt kollégánkat, ki annyira megszakállasodott, hogy mégegyszer olyan idősnek véltük. Vele szemben egy volt tanárunk, ki mindannyiunknál legalább is 15 esztendővel idősebb volt, egészen fiatalnak tetszett. Ismét érkezett egy volt iskolatársunk, ki annyira át volt hatva a viszontlátás örömétől, hogy sorba ölelgetett és csókolgatott bennünket. így jutott el igen fiatalnak látszó tanárunkhoz, ki tiz év előtt szakáit viselt. Szervusz pajtás — szólt az ifjú a tanárhoz — hát te ki vagy ? Igazán nem jut az eszembe a neved. KOVÁRVIDÉK A tanár feltalálta magát. Mi valamennyien visszafojtott nevetéssel lestük a fejleményeket. — Én Budai Ignác vagyok, mondá a tanár. Az ifjúnak szöget ütött a fejébe e név. Azt tudta, hogy ily nevű egyén nem járt vele. De azt hitte, hogy a tanár hamis nevet mond be, hát igy folytatta: — Az lehetetlen. Budai Ignáccal tegnap találkoztam. Téged máskép hívnak, pajtás. Ekkor már harsogó kacagásba tört ki valamennyi jelen volt, a mikor aztán a megszeppent ifjú agyában kezdett valami derengeni, így tudta meg, hogy egy volt tanárunkat szintén iskolatársnak nézte. Nem tesz semmit. Azért a tanárokkal a legbizalmasabb pajtáskodásban töltöttük az estét. Négiusz. Az imakönyv titka. Van nekem, türelmes olvasóm! egy öreg nagynéném — Lujza néni, — aki úgy maradt ránk a múlt század közepéről, mint egy érintetlen, kapcsos imádságos könyv, amelyet sohasem nyitott ki senki, holott ki tudja, minő szép imákat talált volna benne? De hát az embereket, úgy látszik, már a múlt században is jobban érdekelték a regények és a frivol olvasmányok, mint az imák, s szegény Lujza néni az oka, ha nem Bocaccio dekameronjának született. Noha már nyolcvan- éves, a haja még ma is fekete, ami azonban nem gátolja meg abban, hogy úgyszólván egész nap ne aludjék. A világért nem merném fölkelteni: ki tudja, nem a múltakról álmodik-e? s ez oly terület, ahova avatatlan kézzel nyúlni szentségtörés. Nos, huszonnyolc esztendeje még nem aludt oly sokat a néni s én akkor ötéves, szőkefürtü fiúcska voltam (bocsánat, hogy ily gyöngéden irok magamról, de rendkívül nagy bennem az önszeretet), megátalkodott fejemet nem egyszer, oh sokszor, hajtottam ölébe Lujza néninek, aki ilyenkor mindig cukorkát dugott a számba („Hunyd be a szemed, nyisd ki a szád!“ - ez a már nem ösmeretlen mondás előzte meg a cukrot.) Aztán, mialatt én az édességet szopogattam, lassan, mint ahogy csurran a méz, mesélni kezdett. — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajas baba. Milyen haja volt? — szóltam közbe mindjárt kíváncsian. - Barna, nem: fekete, - felelte ő habozva) és ő is ott volt a boltban, a kirakatban, ahol a többi babát csinálták. Csinos baba volt, úri baba, de tudod, azért nem volt olyan cifra, mint a többi babák, mert nem akart olyan cifra lenni. Azt hitte, szebb, hogyha egyszerűbb. (Jé! csodálkoztam én, minthogy akkoriban nem nagy barátja voltam az egyszerűségnek.) Mit csodálkozol, kis csacsi, hiszen a babában nem a cifraság a fő, hanem az, hogy jó baba legyen. Látod, ez a narancs-cukor is ugy-e, jó volt! Pedig mikor megetted s jól esett, már semmiféle cifra selyem papir sem volt rajta? . . . Hát ez a baba is ilyen jó baba volt. Még csak el sem lehetett törni, mert gummiból készült. Ha pedig megnyomták: sirt. (— Miért sirt? - Mert fájt neki, ha bántották.) Nos tehát, ezt a gummi babát egyszer meglátta a kirakatban egy inci-pinci kis gróf; egy kis huszár — mert a mamája huszárruhában járatta, ha sétálni ment vele - és úgy megtetszett neki, hogy mindjárt megkérte a mamáját, hogy vegye meg neki a babát. A baba — „Hogy hívták?“ Nem volt neve? — De, de volt neki neve. Juliska; mondjuk, hogy Juliska belülről a kirakatból tüstént észrevette, hogy megtetszett a fiúcskának s egyszeribe úgy megkedvelte a kis huszárt, hogy ha lehetett volna, szeretett volna kiugrani a kirakatból, hogy nyakába boruljon a vőlegényének. Mert most már a vőlegénye volt; igen a vőlegénye. Hisz meg akarta venni, hogy hazavigye. „Hát az a vőlegény?“ — Az csa- csikám. Nos, a kis gróf — „Hát azt, hogy hívták?“ — Azt, azt! — mondta akadozva. — Azt Gyurinak hívták fiam; Gyurinak! vagyis a Gyuri nagy örömmel bejött a mamájával a boltba, hogy megvásárolják a Juliskát. Mamája, már mint a grófné, szeme elé illesztette a lorgnonját és megmondta a kereskedőnek, hogy adják elő a kirakatból a Juliskát s mikor ez megtörtént, akkor kezébe vette és nézegetni kezdte. 5. — Jaj, beh gyönyörű! — kiáltott a gró- focska. A grófné azonban az ajkát biggyesztette. — Nem elegáns baba. Nem neked való, Georges. A kirakatból azt hittem, hogy porcel- lánból van. A toilettje sem szép. Mutasson másikat! A kis huszárnak elgörbült a szája: — De nekem nem kell más baba! Ich brauch nicht, ich will nicht! — s kis kezével a gummibaba után kapott. * A grófné szigorúan ránézett: — Georges, nem veszek babát, ha mak- rancoskodol! Adjon egy porcellán babát! Szépet! A huszárocska dacosan félre fordult, mialatt szeméből a méltatlankodás könnyei peregtek. Mamája pedig odatartott eléje egy selyemruhás, szőke porcellán babát: — Kell ez a szép baba? vagy — toldta utána — semmit sem kapsz! Gyuri gróf rásanditott a selyemruhásra és valamit dünnyögött. A grófné erre becsomagol- tatta a babát és hazaküldette. A gummibaba pedig, már mint Juliska — „igen, mi történt Juliskával, néni?“ Juliska ott maradt hoppon a boltban. De nem ment vissza többé a kirakatba, hanem azt mondta, hogy inkább dobják ki az utcára, de ő nem engedi mással megvétetni magát. Az egy gróíocska volt, akihez hozzá ment volna az elhagyta és ő nem lesz másé. S ahogy a kereskedő a kezébe vette, hogy eltegye valahova, szegény gummibaba keservesen sirt. Amire aztán megszánták és nem tették vissza a kirakatba, hanem belé fektették az üres skatulyába, ahol ma is ott van, ha meg nem halt. Itt Lujza néni rendesen - mivelhogy több ízben is elmondta volt nekem ezt a mesét — sóhajtott egyet s megcirógatván az arcomat, szelíden remegő hangon szólott: — Mert kicsikém a játékszernek is van néha szive. Ezt én természetesen nem igen értettem, hanem azért készségesen elhittem. Ötödik éve azonban már értem is. Azóta tudniillik, hogy - ez az, aminek most ötödik esztendeje van — Lujza nénit egy alkalommal uj imakönyvvel akartam meglepni a régi kapcsos imádságos könyve helyett s mivel lehetőleg ugyanolyat szerettem volna vásárolni, mint a másik, emezt titokban kivettem a fiókjából, hogy megnézzem, ki a szerzője? Ahogy kinyitom a könyvet, a kezembe csúszik egy régi módi, vékony fényezett névjegy, rajta franciául — ezzel a névvel: — Gróf N . . . György huszárfőhadnagy. Szó nélkül tettem vissza a névjegyet s a kapcsos imakönyvet, mert egyszeribe eszembe jutott az inci-pinci Gyuri huszár s a Juliska (világos, hogy Lujza volt az igazi neve) szomorú kis meséje. — Szegény gummibaba! Zs. L. KÖZGAZDASÁGAz alma és körte alakfák nyári kezelése. Az alma- és körtefák nyári metszésének célja egyrészt ugyanaz, mint a téli metszésé, t. i. minden felesleges hajtásnak eltávolítása és a fa alakjának továbbképzése, másrészt azonban célja még a termőképesség fokozása és a gyümölcs jobb kifejlesztése. A nyári metszés segélyével szabályozzuk a fa növekedését, a világosság és levegő egyenletes elosztását. Ez any- nyira fontos tényezője a fanevelésnek, hogy mellőzésével kockáztatjuk az összes egyéb munkálatoknak, különösen a téli metszésnek a sikerét. Mindamellett, ha még oly nagy előnyöket biztosit is a helyesen keresztül vitt nyári metszés, mégis okosabb nem bántani a fát akkor, ha a nyári metszéssel nem vagyunk tel-
