Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-01-13 / 2. szám
1907. január 13. KO VAR VIDÉK 3 mely tárgyra nézve jóval fontosabb és j érdekesebb is, még csak közönséges j fotográfiává sem lehet. Nagy ritkán meg- j esik bár. hogy egy-egy iró megtalálja azt a pontot a meginterjúvolt jellemében, a melyből elővarázsolja a teljes embert, ha itt ott ad is neki némi politikai színárnyalatot. De ez a ritkaságok ritkasága. És csak avatott szem találja meg benne l az élvezetet. Mert kurtán, csak éppen, j egy rövidke vonással világit. A széles ecsetkezelést nem engedné meg a politika. Talán egy mód volna arra is, hogy az interjúkat is művészetté tegyék. Az, ha volna egy minden politikai frakciótól független újság. Csak hogy ez ma még a jövő zenéje. Áz igazmondás a szónoklatban. Irta: Szitnyai Elek. (Folytatás.) Innen van, hogy ugyanazt a tárgyat a j különböző emberek különbözőképen látják. Az egyik olyan dolgokat lát rajta, amelyekre más csak rávezetés, megmutatás által jut. Amint festő és rajzoló csak az lehet, aki a tárgyak formáját, színét, térbeli viszonyait élesen tudja j megfigyelni, s amint zenész csak abból lesz, aki j a hangképek különféleségét jól megfigyeli: úgy okosan gondolkodó, gondolatait megfelelően előadó csak az lesz, ki a tárgyakról és azok ; viszonyairól magának helyes képeket szerez. A jó megfigyelés rendkívüli fontosságát i csak a legújabb időkben kezdik kellőleg méltányolni. Belátták különösen a német paeda- j gogusok, hogy a jó megfigyelés által származott tiszta kép az ember fejlődésére igen nagy befolyással van. Tudvalevő dolog, hogy a tárgynak viszonya, illetve ezen viszonynak felfogása alkotja Ítéleteinket. Ha a viszony felfogása helyes, helyes az ítélet; helyes Ítéletekből helyes következtetések származnak. Minthogy pedig egész gondolkodásunk csupa Ítélet és következtetés, minthogy minden cselekvésünk, gondolkodásunknak is eredménye: igen világos, hogy a jó megfigyelés az a fa, meiyen a jó gondolat terem. Az embernek az élet minden körülményei között csakis olyan gondolatokra van szüksége, melyek a tárgyak való viszonyát ábrázolják, tehát az igazságra. Az igazság keresése, kimondása az előadónak első rendszabálya. Minden egyéb tekintet csak másodrendű. Hogy ez aranyszabályt megtarthassuk, kettőre van szükségünk: az igazságra magára és annak nyílt, őszinte bevallására. Ez utóbbi egyenesen jellemünkkel van összefüggésben, s hogy a felismert igazat nyíltan kimondani nem könnyű feladat, azt a mindennapi élet eléggé bizonyítja. Az, amit Göthe a lángészre mondott, hogy: „Az első és utolsó, amit a lángésztől megkívánunk, hogy igazságos legyen“, még inkább áll a szónokra. Midőn a szónok az igazságot takargatja, hogy a nem igaz ügyet védelmezze, az bűn a társadalom ellen, melynek felvilágosítójául tolja fel magát; nem más ez mint a csalásnak egyik neme. A szónok mindig bizonyos többséghez szól s így a hiba is, melyet elkövet, sokszorozódik. Ha az előadó tudományos kérdést fejteget, támaszkodjék a tudomány megdönthetetlen igazságaira; ha történetet beszél el, a tiszta való..ág egymásutánja lebegjen szemei előtt; ha a szónok érdemet magasztal, vagy támad, legyen igazságos; ha jogot véd, sugalja szavait a jog szentsége. Hogy ez nem mindig így van, ez egyrészt gyarló emberi természetünkből, másrészt a traditiókból származik. Kibújni valamely kellemetlen ügy alól; elnyerni, avagy megtartani a hatalmat; hízelegni, hogy annak fejében nekünk is jusson valami: ezek és ezekhez hasonlók már sok embert tettek hamis szónokká; sok jót eredményeztek ugyan az egyeseknek, de annál több rosszat a társadalomnak. Hogy a traditió, a hagyomány hamis szónokokat nevel, és pedig rendszeresen még most is, azt az alábbiakban fogjuk beigazolni. A szónoklat kellékeit már legrégibb időkben háromba foglalták össze: bizonyítás, megindítás és rábírás. A bizonyítás a valóság megállapításán fárad s az értelemhez szól; a megindítás a szívre hat; a rábírás az akarati elhatározást célozza. Ezen három követelmény a Kr. előtti 5-ik századtól kezdve egész napjainkig mint lényeges kellék szerepel a szónoklattani könyvekben. Rhetorikáink külön fejezetekben akarnak arra megtanítani, miként kell a szívre hatni, miként az indulatokra. Megmondják, hogy hatni kell a phantásiára, hogy az élénk képek, a sententiósus, majd körmondatos előadás, a beszédben nyilatkozó páthos, az erős indulatok tárgyszerű festése igen fontos a megindításra. Kérdés, van-e minderre az igazságnak szüksége? Az igazságnak mindenekelőtt való tényekre van szüksége; a belátást az indulatok csak elhomályosítják. Kell-e megindítani ott, ahol valamit észokok, igaz tények alapján beláttunk? És amit igy be nem láttunk, helyes-e ott az ingadozó és még meg nem állapodott ítéletet, talán félrevezető elemek által elhomályosítani s a felkeltett phantásiára bízni azt, amihez belátásunk nem elegendő. De a traditio másra is megtanított; útmutatást adott arra, miként kell valamely ügy gyengéjét szép szavakkal takargatni. Kitűnő példáink vannak erre a görögöknél és rómaiaknál. A még most is bámult és mintaképül feltüntetett Ciceró beszédeinek olvasásánál inkább a phantásia képei, a szépcsengésü körmondatok, az ügyes eimefuttatás lepnek meg, mint az igazság meggyőző ereje. Könnyen enged minden benyomásnak, s azért Ítéleteiben nem következetes. Épen azért mondja róla Boissier: Az okos ember jól tudja, hogy az ily indulatos egyéneket nem szabad betű szerint fogni fel s nem szabad nagyon hinni azt, amit mondanak. Védni kell az ilyeneket maguk ellenében s nem szabad hallgatni rájok, midőn a szenvedély túl- csapongásba ragadja őket. Ez az oka, hogy különösen a német tudósok nagyon szigorúan bánnak el Ciceróval. Mommsen, a német nagy történetiró úgy beszél róla, mint egy önző, rövidlátó emberről; ez az állainférfiu, ez a nagy iró Mommsen-nél semmivel sem több, mint egy tárczairó és ügyvéd. A szónoklat ily irányú művészetét a hires bölcsész, Kant is a sophistika egy nemének tartja s nyíltan kimondja, hogy bármely szónoki beszédet olvasott, lett legyen az római, vagy korának parlamenti szónoklata, mindig a kellemetlenség érzése szállta meg, mert abban a cselvetés művészetét látta. Sietünk azonban megjegyezni, hogy ez csak egyéni nyilatkozat, melyet általánosítanunk nem szabad és nem lehet, mert általában nem is áll. Sőt ellenkezőleg vannak e tekintetben is oly remekeink, melyek olvasásánál lelkünk minden tehetsége, illetve iránya nemesül. művekben is éppen a korlát, a törvényszerűség, a forma az, ami e műveket hasznossá és széppé teszi. Nézzük csak a zsebünkben ketyegő kis órát. Minden kereke, rugója, mutatója bizonyos szabályszerűséggel kapcsolódik egymásba, valamennyi engedelmeskedik az órás gondolatának, aki ezt elkészítette. Vagy minő nagyszerű alkotása az emberi szellemnek pl. a gőzmozdony, mely 24 óra alatt országok területén röpíti át az óriási terheket és szállítja az utasokat. Az eléje lerakott sínpár az ő korlátja, de ugyanekkor irányitója is és oly szükséges feltétele, mely nélkül önmagát törné össze. Mi lenne az órából, ha annak alkatrészei egyszerre csak felmondanák a szabadság nevében az engedelmességet? vagy a mozdonyból, ha az kinyomná maga alól a sínpárt? Az előbbi megállana, ez utóbbi romhalmazzá válnék. Maguk az embeii törvények is, melyeket az országgyűlések hoznak, mi egyebek, mint az emberi szabadság szükséges és hasznos korlátozói. Mi volna a társadalomból, ha törvények nem volnának, melyek mig egyrészt a szabadság elfajulásait korlátozzák, másrészt a jogokat védelmezik. Ezek nélkül mi lenne a tulajdonjogból, a tisztességes munka gyümölcseiből? A rablók és gyilkosok kerülnének felszínre s az ököljog uralma hóditana tért. Ha tehát a világ mindenség, a nagy természet, a társadalom, az összes emberi jogok mind bizonyos törvényszerűségnek vannak alávetve s bizonyos korlátok szabályozzák, akkor az emberi lélek sem maradhat meg ezek nélkül ^ szabályszerű korlátok nélkül. Semmi sem oly kicsapongó, vágyaiban semmi sem oly korlátlan, mint a lélek. Semminek nincs tehát inkább szüksége szabályozóra, mérséklő korlátra, mint ennek a léleknek. De hát mi legyen ez a szabályozó? A törvények csak azt képesek ellenőrizni, ami szemmel látható. A tolvajt, a gyilkost a csendőr elfogja, a törvény elítéli. De ki tud a lélek gondolatába, szándékaiba beletekinteni? Ki tudja észrevenni abban a rosszakaratot, tervbe vett bosszuáliást, az izzó gyűlöletet, a becstelen szándékot? Senki. Itt tehát valami mélyebben fekvő, szivet és leiket átható, valami isteni eredetű, természet feletti tekintélyen alapuló korlátra van szükség; valami olyanra, ami az ő hatásaiban az emberi törvényeknél jelentékenyebb, eredményeiben megnyugtatóbb, ami már magával a szándékkal is viaskodásra kéj, hogy azt ha rósz, legyőzze, ha jó, biztassa. És ez az egyedüli korlát: a vallás! Ennek a fékező erejét pótolni sem valami bölcseleti rendszerrel, sem tudománynyal, sem semminemű elmélettel nem lehet. S ezért az emberiségnek vallásra mindig lesz szüksége, mert nélküle vadállattá válnék. Azt a megszokott nagyhangú szólamot gyakran hallani: a vallás butit, mert korlátozza a gondolatot s megbénítja az akaratot. Ez az állítás vagy rosszakarat, vagy ostobaság. Először, mert ha butitana, nem lettek volna minden időben lángeszű emberek, kik e mellett vallásosak is tudtak lenni. Másodszor, mert a vallás soha sem korlátozza a gondolatot, soha sem bénítja az akaratot, hanem csak fékez, csak irányit, sőt azt merem állítani, hogy egyedül a vallásos ember bírja a valódi hasznos szabadságot, mert a valódi szabadság , csakis a jóban, a nemesben érvényesülhet, a vallás pedig mindig a jó irányt szolgálja. Elismerem, hogy lehe l s/.abadon el is zülleni, tönkre menni, a családot szabadon nyomorba dönteni, a hazát elárulni, de a szabadságot ezekkel az eredményekkel kapcsolatba hozni vétek, mert ez nem fejlődés, nem élet, ez pusztulás, rothadás és halál. Az ilyen szabadságnak csak annyi köze van a valódi szabadsághoz, mint az árvíznek a májusi esőhöz. Viz mind a kettő, csakhogy mig egyiknek nyomában romlás és pusztulás lép, addig a másik életet fakaszt és termékenyít. Szabadság a jóban, a kötelességteljesi- i tésben, a család és hazaszeretetében, a fele- baráti szeretetben, a jótékonyságban, az egymás iránti türelemben, az önmérsékletben, a léleknek Isten felé való törtetésében: ez fejlődés és élet! De szabadság az elzülésben, a tönkremenésben, a gyűlöletben, a bosszuállás- ban, a lustaságban, az árulásban: az Istentagadásban ez visszaesés, ez pusztulás, ez halál! Ilyen szabadság nem kell nekünk! M. T. K.! Alig van jelszó, melylyel korunkban több visszaélést követnének el, mint a szabadság magasztos fogalmával. Gyógyszer ez, melyet az élet küzdelmei között megsebzett ember sebének enyhítésére adott a jóságos Ég, de csak addig, mig vissza nem élünk vele. Ha átcsapta a kellő korlátokat, árvízzé lesz, mely romból; maszlaggá lesz, mely bódit és bolon- dit; méreggé lesz, mely öl. Én olyannak képzelem ezt az egész teremtett világot, mint egy csodásán szép összhang-
