Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-09-09 / 36. szám

1906. szeptember 9.

5

lisunk, késéssel érkeztek hozzánk. Nem csak a divatos eszmék, hanem a divatos szalmakalapok is.

Mi azonban elég jól éreztük magunkat maradiságunk mellett. Kényelmet, nyugalmat csak a maradiság ad.

A haladás fárasztóan, izgatóan hat az idegekre. Szép dolog, de felesleges gondot, fejtörést szerez. Minek az, ha enélkül is megtudunk lenni?

így vélekedtünk egyenként és általánosan. Jól kitaposott formulák között morzsoltuk le napjainkat. A leányok férjhezmentek, anyák lettek, s ha valami közbe nem jött, nagyanyák. - Szóval becsületesen betöltötték azt a hivatást, melyet a fajfentartás jelölt ki számukra.

Egyébre — úgy véltük — kár gondolni. Időnk feleslegét pletykákkal értékesitettük. A pletyka olyan, mint a szerelem, régi, de mindig uj marad. A legrégibb pletyka is uj, ha a feltalálásban elég ötletet tudunk elhelyezni.

A legtöbbet erre jól emlékezem, Kis Eszterről pletykáztunk. Ez az érdemes hajadon szinte involválta a megszólást. Merészen, kihívóan eltért a szentesített társadalmi sablonoktól. Pontos számítás szerint már harminc éves volt, anélkül, hogy férjhez ment volna. Sőt a férjhez menésre való hajlandóság is hiányozni látszott belőle.

Alacsony, jól megtermett leány volt. Barna arca szokatlan energiát fejezett ki. Nem volt szép arc, de nem is közönséges. Vékony, finom metszésű ajka valami gúnyos kifejezést mutatott. Sötét, tömött hajfonatai női körökben egyebek közt irigységet is támasztott.

Teljesen egyedül élt s noha nem volt rászorulva, szülei után elég csinos vagyon maradt, zongoraleckét adott. Esernyővel a hóna alatt, naponta többször láttuk a kaszinó ablakából, amint kemény, határozott léptekkel járta utait mindig magánosán, változatlan sötét ruhában, a kakastollas gömbölyű kalappal.

Igazat kellett adnunk a nőknek, kik nem győzték ismételni, hogy ez a leány borzasztóan öltözködik. Egy-egy ruhában a figyelmesebb szemlélők felismerték az elhunyt anya régi ruháját.

Ezen méltán meglehetett botránkozni.

Egy leány, aki annyira nem tart magára, az nem társas lény.

így vélekedtek Kis Eszterről, aki azonban egyáltalában nem törődött a felőle való véleménynyel. Valamikor egyik idősebb asszonyság, ki^a házasságközvetitést ellenálhatatlan ösztönből űzte, kérdést tett nála, hogy nem volna-e hajlandó hímen láncait, stb.

Kiss Eszter sértően kategorikus választ adott: Nem tudnám kihez? Akiket ismerek, az csupa hencegő, pöffeszkedő fráter.

Meg kell jegyeznem, hogy mindenkit név- szerint ismert a városban s igy volt okunk felháborodni a válasz fölött.

Ami a moliciót illeti, abban mi sem maradtunk adósak. Valami furcsa, egyenetlen, aljas küzdelem volt ez.

Ötvenen, hatvanan s hozzá csupa férfi egy nő ellen. S ebben a küzdelemben mégis folyton azt éreztük, hogy mi vagyunk alól.

Az a lány megközelithetetlennek bizonyult. Egy csöpp Achilessarka sem volt.

Emlékszem, egy esetre. Egy téli este, kora alkonyaikor egyedül ment haza. Egy pa- rasztsuhanc nyilvánvaló tévedésből, mint később megvallotta, szobalánynak nézte, szemte- lenkedni kezdett vele. Kiss Eszter röviden, egyszerűen végzett vele. Hátrafordult és jobbról, balról pofon ütötte. Azzal nyugodtan hazament.

Ezt a pof históriát napokig tárgyaltuk széles alapon. A legszemtelenebb megjegyzéseket füztük hozzá. Tudatosan voltunk komiszak. - Hja, - mondotta az agglegény főlevéltáros, azt a fickót ismerjük, akit pofon ütött, de hol vannak azok, akiket nem ütött pofon. — Akiknek a szemtelenségét nem pofonnal honorálta.

Szóval, oda igyekeztünk kilyukadni, hogy kétségeink vannak Kiss Eszter tisztessége felől. Pedig nem voltak. Mindegyik külön-külön a tüzbe merte volna tenni a kezét. Mert komiszok csak együtt tudtak lenni: viribusz unitisz.

Az utolsó esztendőben, amit otthon töltöttem fordulat következett be ennek az erős

KO VARVIDEK

szűznek az életében. Kalandos történet volt' mely izgalomban tartotta az egész várost.

A csaposi jegyző, egy jómódú özvegyember, éjszaka, kocsin hajtatott a városba s bezörgetett a csendbiztoshoz. Pihegve, színéből kikelve előadta, hogy egyik besúgó azt jelentette neki, hogy azon az éjszakán néhány notórius gazember, a neveket is tudta, betörni készült Kiss Eszterhez. A jegyző igy fejezte be szavait:

— Ahogy azokat az embereket ismerem, az élete se biztos annak a leánynak. Kérlek, intézkedj azonnal.

— Barátom — mondotta — mozdulni se tudok. Hanem eredj te, rendelkezésedre adom a pandúrokat; vehetsz magadhoz, ahányat akarsz.

Úgy is történt. A jegyzőt Székely Lajosnak hívták, három pandúrral megjelent Kiss Eszternél. Már csaknem éjfélre járt az idő, mikor a jegyző előadta jövetele célját. Kiss Eszter nem vette tréfára a dolgot, szépen megköszönte a gondoskodást. Aztán elhelyezte a padurokat a pitvarban. - Ön jöjjön a szobába, majd befütök.

Úgy is történt. A jegyző hajnalig ott maradt s a pandúrok hajnaltájt észrevették, hogy a deszkakerítés ropogni kezd. A három gazember mászott be rajta. Kettőt közülök elfogtak az udvaron, a harmadik megszökött.

Kiss Eszter, mint a jegyző beszélte, nem erősködött egy cseppet sem. Sőt könnyes szemekkel köszönte meg a jegyzőnek, hogy megmentette a borzalmas következményektől.

A jegyző másnnap ismét megjelent Kiss Eszternél.

— Csak éppen átöltözködtem — mondotta.

— Miért? — kérdezte az erős szűz.

— Mert ez igy dukál. Mert most nem hatósági személy vagyok, hanem kérő. —

Kiss Eszter meglepődést mutatott s nem válaszolt semmit. A jegyző folytatta:

— Ezzel tartozom becsületemnek.

— A becsületnek? — kérdezte Eszter cso- csodálkozva.

— Igen, a tisztességnek. Én önnel töltöttem egy éjszakát. Igaz, hogy muszájból, de mégis kompromitáltam. Mint úriember tehát. ..

— Hagyja, - vágott közbe Kiss Eszter, engem nem kompromitálhat senki, hacsak magam nem. Amiatt nem érdemes, köszönöm a jóindulatát. Isten áldja meg.

Szóval, mint a városban nagy megbotránkozással beszélték, még az élete megmen- tőjét is kikosarazta. Micsoda leány az?

Emiatt erősen leszólták. De nem sokáig, mert két hét múlva hire járt, hogy mégis férjhez megy a csaposi jegyzőhöz ... A hir való volt.

* *

*

Tíz esztendeig nem láttam Kiss Esztert. A vasúti váróteremben találkoztam vele újra. Három gyereket vezetett a karján s egy kövér urinővel beszélgetett. Kicsinyes, házsártos panasz volt minden szava. A cselédekre panaszkodott.

— Nem lehet kijönni velük, tessék elhinni. Annyi mérget nyelek. Jaj Istenem!

És igy tovább az ismert formák, szerint Megvallom illuzióvesztetten hallgattam. Tessék, mondottam magamban, mivé lesznek az erős szüzek . . . Sopánkodó asszonykká ... És ez a metomorfozis örök, mint az elvolució . . . Kiss Eszter sem kerülhette el.

z. n.

NEVETŐ KŐVÁR.

Borzasztó bűn.

— Rebelében, olyan bűnt khüvettem el, mit nem khüvetett el se zsidó, se keresztény.

— ? ? ?

— Disznóhust ettem maceszval.

Nem fél tőle.

Rókaházi úr gazdag ember volt, hát vett magának egy uradalmat és hogy megmutassa a szolganépségnek, miszerint igazi úr, hát elment vadászni. Az erdész egyszerre csak figyelmezteti:

— Nagyságos úr vigyázzon a kutya nyulat hajtott fel.

— Rókaházi: No csak gyüjön, nem félek

thűle.

Az új nyelv.

— Tátelében! bon jour!

— Micsoda nyelv beszélsz te itt?

— Megleptelek, tanultam franciávul.

— Jobb ha nem tanulsz! Minek thodjanak a franciák is milejen marha vagyolsz!

A tolakodó.

— Naucsága! Az a tolakodó ember kint van

— Az a khi nekem irt?

— Ugyan az.-- Küldjél be a szemtelent.

Berszomentő.

KÖZGAZDASÁG.

Útmutatás

a peronospora elleni védekezésre.

(Folytatás.)

Tudnivalók a védekezésről.

Miután a peronospora újabban, mint a tavaly (1905.) s az idén is legelőbb a virágfürtöket tizedeli meg, s igy tönkre teszi a gazda legszebb reménységét, leküzdésére mind több gondot s szakértelmet, munkát kell fordítani.

A virágzó fürtök bántalma révén a peronospora elleni küzdelem fáradságosabb lett. De ha valami, úgy ép ez a munka az, mely leginkább kifizeti a ráfordított fáradságot s költséget.

A védekezés veleje minden oly élősdi penész okozta betegséggel szemben, mely a szőlő egész tenyészeti ideje alatt pusztíthat, abban rejlik, hogy a szőlő mindig védve legyen, vagyis hogy a lehetőségig összes szabad részei védekező szerrel legyenek bevonva.

Ez természetesen nehéz feladat, mert az eső lemossa (a leveket), a szél elfujja a védekező szereket (a porokat), a szőlő növése folytán uj hajtások, levelek keletkeznek s ezek védtelenek egyelőre s hozzá a legérzékenyebbek, zsengeségük miatt.

Tehát a gondos szőlősgazdának figyelemmel kell kisérnie a szőlő fejlődését, az időjárást, s az okos, előrelátó gazda azután ehhez szabja a védekezést. Ha beáll a száraz idő, akkor amúgy is könnyebb a dolga.

A peronospora elleni küzdelemben a betegség megelőzésére törekszünk, lehetőségig azt kell elérni, hogy a szőlő felületén legalább a legkényesebb időszakokban a peronospora csirái ne fészkelhessék meg magukat.

Ezért már korán kezdjük a védekezést, ismételjük jól kipróbált időszakokban a szőlő növekedése szerint, megújítjuk alkalomadtán a szükséghez képest (pl. jégesők után), számot vetünk a peronospora s a szőlő fejlődésével, az időjárással, s felváltva alkalmazzuk a leveket s porokat mindig a körülményekhez hozzásimulva.

Első feladat a virágzás istápolása, második a lombozat megvédése, harmadik a gyümöics meg vesszőtermés biztosítása.

Hogy a szőlőt a peronosporától lehetőségig tisztán tartsuk, azt a védekezések ismétlésével érhetjük el.

A permetezés ismétlésekor az időközben, az előbbi permetezés óta fejlődött uj levelekre, hajtásokra kell leginkább ügyelni, ezeket szükséges leginkább permetezni. De a régibb leveleknek, hajtásoknak is használ a permetezés ismétlése, mert megújítja a védő bevonást.

Igaz, hogy ennek ellenére is kitör sokszor a peronospora még a többször, 1 -2-szer permetezett leveleken, de ennek az a magyarázata, hogy a védekezés mindig a csirák befuródása után történt, vagy pedig hogy nagyon hiányos volt.

A szőlősgazda sokszor azt hiszi, hogy nagyon korán védekezett, pedig már akkor a csirák befuródtak; vagy pedig igen nagy időközt hagyott az egymásutáni permetezés közt s akkor az uj fiatal levelek fertőztettek időközben.

Ha a peronospora már kitört a szőlőn, akkor még esőben is szükséges védekezni, mindig a legérzékenyebb fajtákon kezdve a munkát (főleg a nedves fekvésű szőlőkben). A tapasztalás azt mutatja, hogy még a nagyon felhíguló levek is megölik a csirákat, s ezért esőben sem vész kárba egészen a munka, mert a mint az eső lemossa a csirákat, azok a híguló lé által pusztítatnak.