Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-18 / 46. szám
2 __________________________________________________KŐVÁRVIDÉK 1906. november 18. so mkuti főszolgabíró 2465/906. sz jelentésével beterjesztett Nagysorakut község képviselőtestületének 1906. évi julius hó 15-én tartott képviselőtestületi ülésben 33/906. sz. alatt hozott, szabályszerűen közhírré tett s felebbezéssel meg nem támadott azon határozatát, melylyel a nagysomkuti régi kővárvidéki vármegye- házának Szatmárvármegye tulajdonát képező részét minden ellenszolgáltatás nélkül, de az arra telekkönyvileg bekebelezett szolgalmi és egyébb rajta levő bármely terhekkel együtt a község tulajdonába átveszi. Az állandó választmány véleményével egyezőleg a törvényhatósági bizottság Nagysomkut község ajánlatát el nem fogadja, hanem utasítja a vármegye alispánját, miszerint a m. kir. kormánynál járjon közbe arra, hogy ezen régi székház épület, akár valamely ipartelep létesítésének céljaira, akár egy m. kir. honvédzászlóalj elhelyezésével katonai laktanyául átvétessék, és eljárása eredményéről annak idején tegyen jelentést. Miről 1) vármegyei alispán; 2) a nagysomkuti főszolgabíró értesittetni rendeltetnek. Kmft. Jegyzetté: Mangu Béla s. k. vármegyei főjegyző. nincs más orvosság, mint a panaszkodás, rombolás és ezen vérrel szerzett szép hazánknak hűtlen elhagyása ? Hiszen hazánk és nemzetünk története azt bizonyítja, hogy láttunk mi már a mostaniaknál sokkal nehezebb napokat is, de azért mégsem csüggedtünk, mégsem vesztünk el, sót — mint a pálma — saját terhűnk alatt erősödtünk. Hiszen ma sem szül gyáva nyulat Nubia párduca, ma is áldással árasztja el gyermekeit a tejjel és mézzel folyó drága föld. Miért hát a panasz ajkunkon, miért a keserűség szivünkben ? Miért várjuk mástól, valami csudától helyzetünk javítását, mikor az egészen a mi hatalmunkban, a mi kezünkben van ? És még sem állunk ott, ahol állhatnánk és ahol állanunk kellene. Nem, mert a magyar ősi bűne a széthúzás, a közönyösség és a könnyű élet után való erőszakos törekvés átokként nehezedik minden intézményünkre, összetartani a jóban; a haza védelmében és fölvirá- goztatásában; és pedig önzetlenül, nemcsak magunkért, hanem a közért az emberiség bol- dogitásáért; kevesebbet élvezni és sokkal többet dolgozni, aki ezekre megtanítaná a magyart, az lenne e honnak második megalapítója. És mivel hazánk mezőgazdasággal foglalkozó állam lévén, legnagyobb részben földművelő elemmel bir: nagyon természetes, hogy leginkább ennek a népnek sorsa érdekli mindazokat, kiket hazánk és nemzetünk jövője érdekel. Ez az osztály, mint egy hires nemzet- gazdász mondja, a nemzet fájának a gyökere. A korona virágai, levelei és ágai, sőt maga a törzs is elhalhat, de ha a gyökérzet egészséges, ezek ismét megifjuhodhatnak. Ám, hol a gyökér nem sokat ér, ott az egész fa is tönkre megy. Örömünkre szolgálhat azonban, hogy hazánk néhány kiváló embere — megértve az idők jelét — áldásos mozgalmat indított meg annak a népnek megmentésére, melyet eddig tanítottak ugyan a népiskolában, az életben szükséges tudományokra, adtak ugyan neki egyéni szabadságot és jogokat, de mindezekkel mindmegannyi éles késsel csak önmagát pusztította, mert arra nem nevelte senki, hogy ezen kincseket miként értékesítse nemcsak a maga, hanem a hazája javára is. Bizonyára sokféle üdvös hatása van ennek, de csak azt említjük fel, hogy rendre, takarékosságra szoktatja a népet. Rend a lelke mindennek ! Ezt tartja a közmondás. És nagyon helyesen. Mert ahol rend nincs, ott nincs előmenetel, nincs megelégedés, a rend ellenben a boldoguláshoz és megelégedéshez vezet. Csakhogy a rendszeretet nem születik ám az emberrel, mint a költői tehetség, erre őt nevelni kell. Nevelnünk kell a népet is, ha azt akarjuk, hogy időben és munkában rendhez szokjék és ezáltal előre haladjon. Mert mi az oka a köznép hátramaradásának, különösen az anyatéren ? Az, hogy nem akkor és nem úgy teljesiti kötelességeit, amikor és ahogyan kellene. A renden kívül takarékosságra is kell szoktatni a népet. Erre ugyan nem kellene nevelni a népet, ha az önzésben, a fösvénységben állana a takarékosság Idealizmust nem igen találunk nála. Mindent ebből a szempontból néz is ítél meg : van-e belőle anyagi haszon? Erre vezethető vissza még a gyermek hiány is. Ez azonban ép oly beteges állapot, mint a tékozlás. E két szélsőség között van az arany középút: a józan takarékosság, melyre népünket szintén nevelnünk kell. Ha ezeket beolthatjuk a nép lelkületébe, akkor elősegítjük egyúttal a társadalmi osztályok között való betegséget, a mi az emberiség legdrágább kincse. Ahol a békesség állandó, ott a nép munkáján áldás van ; ott boldog a nemzet. Mi az élet? Vajmi sokszor hasonlították össze már az életet a géppel. Az oly elnevezések, mint erőgép, emberi gép, élőgép, nagyon kedveltek, nagyon szokásosak. Amennyiben a gép meka- nikus berendezés, az emberi testet összehasonlítani nem lehet. Az ember születik és meghal, mig a gép mechanikailag összeállittatik, sem nem él, sem meg nem hal. A jegecz feloldható s isét tömörülhet, mig az élő lénynek előbb kell pusztulnia s csak azután oszolhatik fel. A másik fogalom: erőgép, szintén nem helytálló, mert élő lényt Ahol a béke, ott az áldás. Felette kevés azoknak a száma édes hazánkban, kik sorsukkal teljesen megelégedve volnának. Mindenki többet akarna a földi javakból, örömökből s minél kevesebbet a munkából. Ezért hangzik aztán a panasz a fennálló jogrend, a különböző intézmények, a művelődési, gazdasági, ipari és kereskedelmi viszonyok mostoha- sága ellen. Vájjon jogos-e a panasz? Annyira rosszak-e nálunk a közállapotok, hogy ezekkel szemben És hiába minden inkvizíció. Egyik kezében égő gyertyával, a másikban revolverrel, gyakran órákig kutat az ódon kastélyban. Bezáratja az ajtókat lesbe állítja a cselédséget, megvizsgál minden zugot, betekint még az ágyak alá is, sehol semmi gyanús. A szomszéd szobában egy vénülő mis és egyetlen fiacskája alszik. Az utolsó a négy közül. Szemefénye, üdvössége; a három elhunytat is szereti benne. Itt még nem kutatott. Nem akarta fölverni a kicsikét édes álmából. Most ide is behatolt. Mint a tolvaj, lassan, lábujhegyen. A mis is a gyermek is aludtak nyugodtan. Itt nem dolgozhatott tehát az átkozott kőműves. De hát hol van ? Itt kell lennie, hacsak szárnyai nincsenek és még sem találta meg sehol. Másnap újra ismétlődött minden. Harmadnap negyednap megint. A reális gondolkozásu, felvilágosodott fejű ur kénytelen volt magához hivatni az öreg papot. Beszenteltette megfüs- töltette szobáit. Nem volt többé a régi. Belekapaszkodott a hitbe, mint a vizbefuló a szalmaszálba. De azért a zaj megint csak ismétlődött s a mi a legborzasztóbb, nem hallotta kívüle soha senki. Már egészen kimerül a szakadatlan virrasztásban. Az sem ért semmit, hogy a kastély másik szárnyában rendezték be hálószobáját. Uj volt benne minden bútordarab. De azok az istentelen, lelketlen kőművesek mindjárt rátaláltak itt is. Most is a feje felett vakoltak egész éjjel. Lassan-lassan valamenynyi cselédje ott hagyta. A miss tartott ki legtovább. Mikor ő is megunta a dolgot, a kőszívű őrnagy még a fiacskáját is elvitte. Úgy kellett tőle elvenni erőszakkal, sehogysem akarta odaadni. Hanem őt már sehogysem lehetett kimozdítani odújából. Hiába kérték, hiába fenyegették, nem megy ő innen egy tapodtat sem, mig a nyomorult gazembert meg nem fojtja, a ki annyira elgyötörte. Mikor semmi képpen sem boldogulhattak vele, jámbor csaláshoz folyamodtak. Elhitették vele hogy valaki be van a kastélyba falazva, bizonyosan az a szerencsétlen ember iparkodik kiszabadulni onnan. Annyira volt már, hogy azt is elhitte. Lebontatta a hálószobája falait, csakhogy akkor meg másutt kezdett dolgozni az a gonosz szellem. Mindig ott, ja hol ő aludni akart, így aztán minden nap más-más szobára került a sor. Mikor már nem volt mit rombolni, fel- ásatta a fundamentumot, mert meg onnan hallotta a vakolást . . . Az őrnagy régen tisztában volt már ezekkel a kísérletekkel. Nem akarta, hogy az öcscse falu bolondja legyen. Kiszemelt hát a házbontó kőművesek közül egy hosszú szál, bátor tekin- tetü legényt, kit aztán jó pénzért rábirt, hogy maradjon ott az éjjelre szerszámaival együtt, majd ő felkeresi rejtekhelyén és elmondja a többi teendőit. Hubert egy kis bolthajtás zugában szokott most hálni, mely éppen, hogy az eső ellen védte s éppen, hogy eltakarta az őrnagyot a kőmüves- legénynyel, kik moccanás nélkül figyelték a szerencsétlen ember nehéz lélegzését. Várták mikor riad fel álmából. Rémes látvány lehetett ez annak, a ki véletlenül haladt el arra az országúton. A régen várt pillanat megérkezett. A legényt hatalmas oldalbalökés figyelmeztette munkája megkezdésére. El is kezdődött rögtön a malterkeverés, a csapkodás, a simítás. Az őrnagy pedig a zajt felhasználva, mint a macska iramodott át arra az oldalra, ahol az öcscse feküdt. Az összezsugorodott ember egy szem- pillantás alatt talpon volt. Szinte megnyúlt az alakja, mikor vérben forgó szemekkel, tajtékzó szájjal és velőtrázó ordítással vetette rá magát a kisértetnek hitt legényre. Isszonyu küzdelem fejlődött ki egy pillanatra. A szellemnek össze kellett szednie minden erejét, mig legyűrhette támadóját, kinek hihetetlen erőt adott a pokoli dühe. E pillanatban lövés dördült s utánna isszo- nyuan felbődülve zuhant a bolthajtás párkányán keresztül a legény. — Nem fog többé háborgatni az átkozott! — hangzott fel egyidejűleg Egy a jegyzői teendőkben teljesen jártas, szorgalmas, jó irásu megbízható írnokot keresek. Az állás azonnal elfoglalható. Fizetése liavl Utólagos részletelióen évi 800 BL. Ajánlatok okmányolandók. Barna Benő, községi jegyző Nagysomkuton.
