Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-14 / 41. szám
III. évfolyam. Nagysomkut, 1906. október 14. 41-ik szám. közérdekű társadalmi hetilap, a „nagysomkuti járási jegyzői egylet“ hivatalos közlönye. Slóflzetési ár : Egész évre ...................8 K Negyed évre . . . . 2 K Fé l évre........................4 „ Egy szám ára . . 20 fillér Fő szerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MECIJELEN HINDEN VAASRNAP. Neveljünk komoly gazdákat. Tekintve, hogy mind nagyobb lesz azok száma, kik a földre éhesek és ennek megszerzésében a legelkeseredettebb versengés és licitálás folyik, nem csoda, ha napról-napra emelkedik a föld ára. Megnyilvánul ebben a törekvésben, ebben a versengésben a népnek a hazai földhöz való nagy ragaszkodása, buzdításul szolgál a kölcsönöknek könnyebb megszerzése és a pénznek általános olcsóbbodása. Ha a föld gazdasági értékének helyes meghatározására az elérhető haszonbéreket érték-mérőül elfogadjuk és a forgalmi árakat a szokásos földhaszonbérekkel szembeállítjuk, az eredmény az, hogy figyelmen kívül hagyva a földtulajdonos által viselt közterheket - a haszonbér forgalmi ár 4%-nál alig nagyobb, de 5%-ot nem halad meg, — földmiveseink panaszkodnak, hogy a föld jövedelme szűkén fizeti meg a munkát s a földekért mindemellett oly magas árakat fizetnek, oda vezet vissza, hogy népünk nem ismervén a befektetés helyes módját a gazdaság jövedelmének okszerű gazdálkodás által elérhető fokozását; a könynyebb megélhetés feltételeit, az anyagi boldogulást, egyedül a nagyobb területen való gazdálkodásban keresi. Nem lehet elvitatni, hogy egyes községekben, különösen okszerűen kezelt uradalmak közeiében fejlődött egyes kisgazdák gazdálkodása, értékben emelkedett a gazdasági állatok minősége, de nagy általánosságban hiányos a gazdaságok felszerelése. Általában a kisgazda az emelkedő közterhek és igényeik aránytalan fokozása által nem is úgy gazdálkodik, mint apáitól látta. Már pedig megfelelő gazdasági eszközök nélkül silány igavonókkal a földet jól megmunkálni nem lehet, a gondosan meg nem tisztított vetőmag gázát terem, csekély számú marhaállomány után a földekből kivont táperő nem pótolható. Nem vádként hozzuk fel ezeket a kisgazdák ellen, csupán rámutatunk ezen jelenségekre s hozzátesszük, miszerint természetesnek találjuk, hogy a kis birtokon való gazdálkodás belterjesebb irányban nem fejlődött. Természetesnek találjuk, mert a kisgazda nem olvas szaklapokat, szakkönyveket, melyekből a gazdálkodás fejlődéséről tudomást szerezhetne, nem látogat kiállításokat, nem hallgat felolvasásokat, melyekből ismereteit gyarapit- hatná s nem tagja egyesületeknek, melyek a kisgazda gazdálkodásának fejlesztésével foglalkoznak és végül, nincs olyan szervezet, mely a kisgazda irányításával foglalkozik s a tőkének a gazdaságban való jövedelmező befektetésére megtanítaná. Maga a íöidmivelési kormány sokat tett a kisgazda érdekében. Földmives- iskolákat, baromfi-tenyésztési képző-iskolákat állított fel, minta-parasztgazdaságokat szervez és az állattenyésztési, tej-gazdasági, szőíőszeti felügyelőségek, mind olyan intézmények, melyeknek hivatása, rendeltetése a kisgazda gazdálkodásának fejlesztése. De a íöldmives-isko- lákból kikerülők nagyrésze a nagyobb gazdaságokban igyeknznek szolgálatot keresni és ismereteit nem hasznosítja a saját gazdaságában a köz javára, az okszerű baromfitenyésztésre népünk nem helyez súlyt, a minta-parasztgazdaságok átalakító hatása az illető községre s legfeljebb a legközelebbi környék gazdáira terjed ki. A különböző felügyelőségek munkálkodása minden iparkodásuk mellett sem mutat fel kellő eredményt, mert A „KŐYÁRYIDÉK" TÁRCÁJA. Őszi dalok. i. Hull a fáról a levél, Ősz fuvalma sir — Elhagytak mind álmaim, Hívogat a sir . . . Letarolva a határ, Busák a hegyek Isten veled nagy világ Már megyek, megyek . . . II. A fecske, gólya elszállt sorra mind, A nyugvó nap pihenőre int, Hideg szél fuj a rengeteg felől — Ah, ez az ősz megöl . . . A nyári emlék vissza-vissza száll, Felém nevet a lengő rózsa szál, Leborulok a földre csöndesen, S álmomat keresem . . . Fölöttem a szellő sir, felsóhajt; Visszatér egyszer fecske, gólya majd, Kivirulnak a rétek, a hegyek, De már én nem leszek . . . III. Valamikor a szivem égett, Fiatal voltam, fiatal . . . Azóta ősz lett, hervadás jött És elnémult a régi dal. Ma nem beszélek szerelemről, Kendvenc thémám lett a halál, Amely egy havas téli estén. Kihűlt, halott szivemre száll. Lantos. Az özvegy. Egy főszolgabíró barátomat látogattam meg a vidéken. Két napig mászkáltam vele a nagy vidéki városban. Már a második napon úgy kifogytunk a látni valókból, hogy a vendéglátó barátom végső kétségbeesésében a temetőt proponálta megnézni. Csaknem két óra hosszat töltöttünk a nagy kálomista temetőben, s betüzgettük a fejfák siriratait a szelíd ákáczok és szomorufüzek alatt. Mindenki tapasztalhatta, hogy a temetőben a sablon is leköti a figyelmet. Az enyészet misztikuma különös izgalmat csihol ki a lélekből. Minden jelentéktelenség szembeötlik, s leköti a figyelmet. Az ember olvassa például: „Mihályi Sárika meghalt huszonkétéves korában.“ Egyszerre mély őszinte sajnálkozás fogja el a lelket. Szegény Mihályi Sárika, miért kellett neki a hajadoni virágjában meghalni? Szépnek viruló- nak képzeljük, kit a halál alattomosan, orozva ragadott el . . . Pedig soha hírét se hallottuk Mihályi Sárikának, még kevésbbé vőlegényének. Viszont nyomban megnyugvást érezünk, mihelyt olvassuk, hogy egyik másik néhai polgártársunk nyolcv<anöt-nyolcvanhat évet élt. Mintha az a magas évszám az ócska sirkövön tőlünk távolabbra tolná a véget. A főszolgabíró elmondott néhány szomorú családi történetet, melyeknek emlékét a sírkövek felirata elevenítette meg emlékében. Elvégre minden tragédia ott van elkönyvelve. Körülbelül a legszebb helyen, a temető közepén (mert a temetőben épp úgy grasszál a rang, mint az életben) magas ragyogóan fehér márvány obeliszk emelkedett. Kérkedően követelte a figyelmet. Mintha csak azt mondta volna: tőlem ilyen is telik . . .
