Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-22 / 29. szám
1906. julius 22. KO VARVIDEK 5. deux“-t. A vallási tánc már Kr. e. 23 századdal „en vogue“ volt, hogy az előadó szavait használjuk. Ezt a táncot állítólag a zsidók „ropták,“ mikor a Vörös-tengeren átmentek. Még Szókratész, a komoly bölcs is táncolt s mikor megkérdezték, hogy miért teszi ezt, igy felelt : Mert az egészségemet erősíteni, ebédemet izlete- sebbé tenni s álmomat mélyebbé tenni akarom. „Mert nem akarok hasonlítani sem a versenyfutókhoz, kiknek vastag combjaik és keskeny vállaik vannak, sem a birkózókhoz, kiknek hatalmasan fejlett vállaik, de csenevész alsó lábszáraik vannak. Akármit mondtok is, ősszel födött csarnokban, nyáron pedig árnyas lombok alatt fogok táncolni.“ Plátó és Szimonidesz szintén nagyon szépen nyilatkoznak a táncról. De ugorjunk át a modern korba. „XIV. Lajos mondá Giraudet - nemcsak nagy király, hanem a táncnak is fejedelme volt.“ Ő mondta azokat a históriai nevezetességű szavakat, hogy aki jól táncol, az jobban meghódítja az imá- dottját. Minden híresebb táncmestertől órákat vett, leginkább azonban Beauchampstól, aki legelőször szerepeltetett nőket a balletben. I. Napoleon is szívesen szakított magának egy-egy negyedórát, hogy a táncnak áldozzon. Lopás. Lázár Antal sárosmagyarberkeszi lakos pincéjét törték fel és abból petróleumot, udvarából pedig 2 libát, 5 csirkét loptak el összesen 40 kor. és 40 fillér az ellopott tárgyak értéke. A csendőrség káros feljelentésére a nyomozást megejtette és mint gyanúsítottakat Rápolti János és Rápolti Trézsit lopásért a helybeli kir járásbírósághoz kisérte. Nagyobb szabású aranylelet. Felsőbányái levelezőnk értesítése szerint Laczíaluban nagyobb szabású aranyleletre bukkantak. Ugyanis a Lövi Áron-féle ház udvarán földásás közben az ott dolgozó felsőbányái mánkások mintegy tizenhét darab szerecsendió nagyságú aranygolyót találtak. Az aranygolyók külön vászon lapocskákba voltak göngyölve, Ki és mikor ásta el ezen aranygolyókat, még csak nem is sejthető. Az értékes lelet súlya másfél kilogramm. Tulipánkert-szövetség. Szerkesztőségünkhöz a Tulipárkert-szövetség központi elnöke : Batthányi Lajosné grófné a következő sorokat intézte: Mélyen Tisztelt Szerkesztőség! Teljes tudatában vagyunk annak, hogy a mélyen tisztelt Szerkesztőséget is áthatja a „Tulipánkert- Szövetség“ fontos hivatása és célja. Amit a „Tulipánkert-Szövetség“ zászlajára irt — a magyar közgazdaság és kultúra fejlesztése - nem hajtható végre egy pillanatnyi lelkesedés eredményéből, mert ahhoz a magyar társadalom szívós kitartása és buzgalma szükséges. A „Túli- J pánkert-Szövetség“ munkája eredményes csak úgy lehet, ha mögötte az egész magyar társadalom szervezetten, áldozatrakészen áll. Annak I a nagy felbuzdulásnak, amely a Tulipánkert elnevezés alatt az egész világot csodálatba ejtette, ! nem szabad pusztán szalmalángnak lennie, nehogy elleneinknek, akik nem hisznek a magyarok kitartásában — ez esetben is - igazuk legyen. A „Tulipánkert-Szövetség“ elnevezéshez oly nagy nemzeti erő fűződik, amelynek hasznosítását elmulasztani, igazán nagy bűn volna. A nemzet áldozott eddig is, de áldozatkészségére a jövőben is szükség lesz. A „Tulipánkert- -Szövetség“ közgazdasági és kulturális prog- rammját maga a nemzet fogja megszabni, s módot is fog keresni a vezetőség, hogy a közel jövőben arra a nemzet fel is hivassák, igy akarván elfojtani azon gyanúsító hangokat, amelyek a nemzettel elhitetni akarják, hogy a „Tulipánkert-Szövetség“-hez begyült összegek egyéb célokra használtatnának fel mint amire -programmja alapján - a nemzet akarata reá szentelni óhajtja. A magyar sajtó a legnagyobb faktor a nemzet cselekvésének irányításában, szószólója a hazafias érzelmeknek. Azt hisszük, nem tévedünk abban, hogy a mélyen tisztelt Szerkesztőség osztozik ezen sorainkban nyilvánított véleményeinkben s ez indít bennünket arra, hogy felkérjük a mélyen tisztelt Szerkesztőséget, méltóztassék fiókjaink megalakulását és azok hazafias működését támogatni, s nekünk segédkezni abban, hogy egy hatalmas szervezettel kezdhessük meg fontos hazafias feladataink végrehajtását. Hazafias üdvözlettel a „Tulipán- kert-Szövetség“ elnöksége: Batthányi Lajosné grófné. CSARNOK. Xis testvéremnek. Ákom-bákom betűk, kis testvérem irta. Ahogy az ő ártatlan, kis szive súgta, Gyermekdeden, bár van, őszinte érzéssel, Gyermeki szivének gyönge verésével, Irta tele nékem. Gyermeki szivének gyönge verésével, Azt Írja szegényke nem aludt az éjjel, Hanem mindig ott volt édes apánk mellett, Leste a többivel az apai szívnek Csendes dobogását. Azt írja szegényke, hogy nem is volt bágyadt, Ó máskor, hogy kívánta kis teste az álmot, Nézte, midig nézte az apai arcot, Nézte, mindig nézte az örökös harcot, A mit a lélek viv. Édes kis testvérem, gyönyörű gyermek, te, Mért is Írtál annyit abba a levélbe, Hiszen bele markoltál a bátyád szivébe, Hogy én minden reggel, minden csendes este, Sirattalak téged, a beteg apánkkal, Három testvérünkkel és édes anyánkkal. Sirattam magam is! Simon József, A tanitóné, Diacrené mikor meghalt, végrendeletében Ovidé öcscsére hagyta az egész vagyonát meg a szakácsnéját is. Egy nagy normandi leányt aki még elég fiatal volt s akit Virginienak hívtak. Virginie hűségesen gondozta úrnőjét egész haláláig. Ovidé nagyon szerette a nénjét s kijelentette Virginienek, hogy megtartja a szolgálatában mindaddig, mig csak valami nagy hibát nem követ el. Aztán lemondott a tanári állásáról s elhatározta, hogy ezentúl a tőkéje kamatjaiból fog élni. Mikor kedve szerint berendezkedet uj lakásába, már csak arra ügyelt, hogy Virginie jól főzzön és rendben tartsa a lakást. Ezt az életet azonban csakhamar megunta, arról ábrándozott, hogy valami változatosságra is lesz neki szüksége. Mint mindenki, úgy ő is arra gondolt, hogy talán a nő hiányzik neki. Hiszen a nő szórakozást és örömet jelent. Igen, ha jól választja meg az ember a feleségét, — de az ellenkező esetben meg a nő pokollá változtatja az életét. Hát megnősüljek ? — gondolta magában... És ha majd nagyon szeretem a feleségemet? Akkor nagyon féltékeny leszek, nyugtalan és házsártos... Ha pedig nem szeretem? Akkor j megborzadok tőle ... De hátha az asszony majd uralkodni is akar rajtam ? Megkeserítené éltem utolsó napjait. S az újságok is elijesztették a házasodás- tól. Annyi szerelmi drámáról olvasott, hogy egészen elment a kedve attól, hogy a nőkkel foglalkozzék. És az idő egyre múlt. Egy reggel a lakásában sétálgatott s véletlenül bement a könyvtárba is. Virginie lekuporodva Valami rézedényt fényesített. Karja egész a váláig meztelen volt s egy kissé a blúzzá is ki volt gonbolva. Ovidé rátekintett, kissé zavarba jött s aztán kiment anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna. De ettől fogva folyton motoszkált valami a fejében. Ebéd után behívta a cselédet és igy szólt hozzá: — Nézze Virginie, maga tudja, hogy én egyszerű és őszinte ember vagyok. Azt hiszem, hogy a mi jellemeink nagyon megegyeznek s én nem mondom, hogy magából sohasem lesz Diacrené. Ki tudja, ha nem gondolt-e erre a maga régi úrnője, az én szeretett néném is ? A nagy leány elpirult és igy szólt: — Hát én ... én nem bánnám . . . A dolog tehát rendben van. Virginie ettől fogva félig feleségnek, félig cselédnek érezte magát a házban. Csak éppen egy baj' volt. Ovidé egyre jobban rászánta ugyan magát, hogy feleségül veszi ezt a leányt, de azért az ő tanári füleit mégis borzasztóan sértette az a pórias, triviális beszéd, amelyről Virginie sehogyan sem tudott leszokni. Eleintén mindig kijavította Virgine beszéd-hibáit, de hiába. Végre, hogy ne kelljen a tanitgatással vesződnie, elhatározta, hogy tanítót fogad Virginie mellé. Én nem bánom — szólt Virginie, de azt hiszem, hogy hiába dobja ki a pénzt . . . Két nap múlva már megérkezett a tanitóné. Azonnal meglátszott rajta, hogy nagyvilági hölgy. Julie Tinoch volt ugyan a neve, de azért azt kívánta, hogy missnek szólítsák. Mikor ezt az előkelő hölgyet meglátta Ovidé, bízott benne, hogy Virginie tőle csak tanulhat valamit. Mindazonáltal némi szégyenkezéssel vallotta meg neki, hogy milyen nagy tanítványa lesz. A miss kegyes elnézéssel hallgatta végig Ovidé szavait. Ha bár még fiatal volt, már jól ismerte az életet. És most bemutatom a tanítványát . . . A szakácsné úgy meg volt rémülve, mint valami iskolás leány, aki szörnyű nagy büntetést vár. A miss azonban barátságos volt iránta s kijelentette, hogy bizonyosan szép siker fogja munkájukat koronázni. Másnaptói kezdve a ház régi rendje tökéletesen megváltozott. Virginie már korán reggel fent volt s a konyhában mindent rendbe hozott, mikorra a miss fölkelt. Aztán félegyig tanultak, félegykor pedig szaladnia kellett Virginienak a konyhába, hogy a reggeli el ne késsen. Az asztalnál hárman ültek; s mig Ovidé és a miss beszélgetett, addig Virginie a tányérjára bámult; nem mert egy szót se szólni, mert attól félt, hogy valami ügyetlenséget követ el. Ha pedig megszólalt, vagy a miss, vagy Ovidé úgy elfintorította az arcát, hogy jobbnak látta hallgatni. Délután Diacre ur én Tinoch kisasszony a kertben sétált s folytatta a már megkezdett beszélgetést. Kezdetben a paedagógiáról értekeztek, amelyben mindaketten nagyon jártasak voltak s végezetül oly bizalmasan beszélgettek egymással, mintha már régi jó barátok volnának. miss egyszer csak igy szólt:-- Ugyan, hogy jutott az eszébe, hogy ezt a cselédet veszi nőül? Ovidé elpirult. — Bocsánat, bocsánat . . . Még nem vettem nőül. A miss kacéran, mintha csak véletlenül történnék, kissé felemelte a ruháját, úgy hogy látni lehetett formás kis lábait. Majd ábrándozva az égre nézett, sőt sóhajtott is és finom ujjaival időnként megsimogatta gyönyörű szőke haját. Ovidé szinte meredt szemekkel bámult reá. Virginie mint valami jó igavonó állat, keserűség és harag nélkül látta, hogy a tanítónő uralkodni fog a házban. Meghajolt a felsőbb- sége előtt és átengedte neki az első helyet, mert érezte, hogy ő maga ezen a helyen megállani úgy se bírna. Csak akkor szenvedett egy kissé, mikor megint visszaküldték a cselédszobába. Le kellett tehát mondania arról a reményről, hogy Diacrené lesz belőle. S vissza vonult, mint a hogyan az ember lemond a hivataláról, amelyben nem jól érzi magát. Meg
