Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-12 / 11. szám
II. évfolyam. 1:1. szám. Nagysomkut, 1905. márczius 12. 3Ejlőflzetésl ár : Egész évre .................8 K Negyed évre . . . . 2 K Fé l évre......................4 „ Egy szám ára . 20 fillér Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut,‘Teleki-tér 38«. *i. MEQJELEN MINDEN VASÁRNAP. Márczius 15. Valahányszor beköszöntenek a természet várva várt ébredésének előhírnökei, a márcziusi napok, egy nagy nemzeti ébredés emléke élénkül meg minden magyar szivében és a tavaszi szél szárnyain egy szózat járja be hazánk vidékeit, melynek hallatára erősebben ég az öröm tüze szemünkben, hevesebben dobog a szív mellünkben, gyorsabban lüktet a vér ereinkben: a szabadná;/ szent szózata ez. Szabadság! Ki ne lelkesednék ezért a magasztos eszméért? Bilincsek hullása, börtönajtók felpattanása, jégpanczélok olvadása, tavaszi szellők lengése, zöld mezők illata, virágfakadás, napsugár, madárdal, szóval minden, mi megifjodást, ébredést, reményt, föltámadást, uj életet jelent: mintegy varázsütésre jelenik meg lelkünk előtt, mikor ennek a szent szózatnak hangjai ütik meg füleinket. Minden ember ajkán hordja, minden ember szivében ápolja, minden ember féltékenyen őrzi, minden ember elszántan védi, mert érzi, hogy joga veleszületett, el nem évülhető joga van ehhez a minden földi javaknak drágább, édesebb kincshez. A szabadság haboritatlan élvezete a legnagyobb boldogság; a szabadság elvesztése a legnagyobb boldog! alanság kutforrása. So- várgó remény, ujjongó öröm, szivszaggató fájdalom, könnyek és vér árjai jelölik e szent eszme fejlődésének útját. A történelem borzasztó harczokról emlékezik meg, melyek a szabadság ellen és a szabadság védelmében tomboltak. Európában sehol oly nemesen, olyan komoly méltósággal nem valósították volna meg a szabagság dicső eszméjét, mint nálunk 1848. márczius 15-én, ha az elbizakodott, de mégis félénk bécsi kama- rilla esztelenül össze nem kuszálja az események szálait. Mert tulajdonképpen mi történt nálunk e napon? Csak annyi, hogy az akkor még nagyon is falusias Pest utczáin vagy tiz helyen elszavalták Petőfi alkalmi versét, a „Talpra magyar'1 -t, poétás ifjak s jurátus diákok beszédeket tartva, lelkesen magyarázván az esernyők alatt állongáló ezernyi ezer polgártársnak, hogy mit Jáván a magyar nemzet? « Mire lemegy a nap: már a pontokba foglalt kívánalmak a tanács által jóváhagyást is nyernek. Hogy pedig rendes, országos törvény legyen belőlük, átveszi a pozsonyi országgyűlés s a jó öreg király V-ik Ferdinand annak rendje és módja szerint szentesíti is. És ezzel be volna fejezve mind az „a mit kirántunk“ s be a nagynapnak dicsőséges története. Ámde közben a bécsi udvari párt az u. n. kamarilla részéről megindult aknamunkákkal az ellenforradalom, abból a czélból, hogy a szabad-eszmék áramlatát rosta alá borítsák. Ellenünk bujtogatták saját testvéreinket, más nyelvű honfitársainkat. Jólfizetett ágenseik által azt hitették el a nemzetiségekkel, hogy mi őket ki akarjuk játszani; elnyomni és rabszolgákká akarjuk őket tenni. Ilyen vádak akkor, mikor ott állt a szentesített törvények homlokán legelői, hogy legyen egyenlőség, testvériség, közösteherviselés és egyenlőség a törvény előtt. Csakis igy történhetett aztán, hogy alig telik el néhány hét e szent nap: márczius 15-ike után, melyen éppen ősi A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRGZÁJA. Márczius idusán. Jövel jövel, te Mrírezius Örökdieső nagy napja! Hozz fényt, derűt, vigasztalót, A töprengő magyarra; Emléktűzet, mely mámorba Ringatja el a lelkűnk És tettre hi, her it, tanít: Jogunkból ne engedjünk ! Jogunk: hogy itt, e szép hazán, Ur legyen a magyar. Miénk, miénk e drága föld, „Mely ápol s eltakar.“ Kiáltsuk fennen, harsog ön — Míg dobog a, szír bennünk — Hogy érte élűnk é halunk S jogunkból 'them engedünk! Km mar. t ]uczi, én, meg a színdarabom. — Irta: Lajhárka. — A Szidi mama akadémiája előtt zsongott zümmögött a cseperedő „művész“ nemzedék. Mert valamiképen nekem a „rendkívüli“ egyetemi félévemhez a „doctor“ titulus, viszont én meg „művész urak“-nak neveztem a rojtos gamásnik és szertelen ábrándok tulajdonosait. Különféle széptani kérdéseket bonczolgat- tunk Varga Imre művésszel, így például: kivetni valókat kerestünk Fedákba, Küryről szólván, gúnyosan, de határozottan mosolyogtunk és úgy találtuk, hogy amit Beregi véghez visz, az röviden, de velősen: botrány . . . . . . Egy kis ököl emelkedett a levegőbe, Olyan megennivaló kis öklöcske és olyan fehéren rózsás, hogy majd azt találtam mondani: — Ni ni ... A Kerepesi-uton rózsa nyílik .. . Vajha! micsoda tőből fakadhatott az ilyen mesébe való csöppség? . . . Nahát ott ringott előttem az egész rózsabokor l . . . És megszólalt . . . ... De már csakugyan alighanem e mesébe vagyunk, hogy a rózsabokor ilyen dur- czásan csilingel:- Rosszak! . . . Miért bántják a tanáromat ? . . . Hipp . . . hopp . . . megszűrt a rózsa hegyes kis tövisével, aztán szállt vissza Meseor: szágba tünde illanással, biztos, hogy valami kóbor felhő hátán . . . — Ki ez a gyerek? művész ur . . . A művész ur pedig, mintha az volna a világon a legtermészetesebb, a fantom után pislogott és szólt: — A Juczi. Egyébként egy tehetséges kollegám . . . Szeret, tanulni és Beregi véletlenül a professora. És megint csak véletlenül meghallotta, hogy mi mit beszélünk. Nem esett neki jól, hogy Beregiről . . . Akarja, hogy bemutassam ? . . . Azt hiszem, hogy a művész ur, lejtvén az élet rögös utjain, nem sok olyan pillantást kaphatott, mint akkor tőlem. Volt egy gallérvédőm. A Vértes és Sebestyén kirakatának büszkesége, a garderobom koronája ... A párja is megvolt, az öcsémnek szántam és amikor megvettem, abban a hónapban nyolczszor ebédeltem vajas krumplit . . . De ha történetesen nem volnék olyan csiklandós, kiömlő piros véremmel pecsételtem volna meg azt az esküt, amit most tettem . . . — Izidor . . . — Imre . . . Imre . . . kérem . . . — Imre ! A maga nyakára simuland puha entestével, eme kendő annyiszor megbámult párja azon a napon, amelyiken maga engem neki bemutat . . . Amen! — Értve . . . Ellenben most két Tieza- szivart akarok élvezni. Előlegképen természetesen . . . Szerkesztő: Ha ma Henő. Főmunkatárs: Hort/ida József.
