Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-02-26 / 9. szám
2 KOVARVIDÉK 1905. február hó 26. R hazaszeretet nevében. Egy gyűjtőivel küldöttek be lapunkhoz, amelylyel kapcsolatos felhívásban a hazaszeretet szent nevében kérnek adakozásra mindenkit. Közöljük e felhívást és kérjük minden egyes olvasónkat, hogy az abban megnevezett szent czélra gyűjteni, a begyült összegeket pedig lapunk szerkesztőségére megküldeni szíveskedjenek. Mi aztán nyilvános nyugtázás mellett juttatjuk rendeltetési helyére. A felhívás ez: „A történelem tanúságaiból merített s az élet minden irányában igazolt meggyőződés, hogy a nemes ösztönök között, melyek anyatejjel e nberi kebelbe szivárognak, legszentebb és legtermékenyebb a — hazaszeretet. A világtörténelem minden bámulatos nagy eseménye, a múltnak népekre áradt minden dicsősége, sőt minden boldogság, mely valaha országot, nemzetet ért; a munkás hazaszeretet, tevékeny nemzeti önérzet műve volt. Viszont minden átok, gyalázat, minden nyomor és feledés, melyre nemzetek kárhoztak, a hazaíiatlanság, nemzeti elkorcsosulásnak volt szüleménye. Homér dicső hazája, az ókori görög birodalom utói nem ért klasszikus műveltsége, hős fiainak hősiessége daczára is elmúlt, megsemmisült; mert az uralkodási vágy s telhetetlen önzés megosztotta a nemzet fiait s ezek egymás ellen a haza közös ellenségével barátkoztak . . . Róma nagynevű polgárainak daczára is ledült s rabigába görnyedt, mihelyt a hazaszeretet, közérdek helyébe a hatalomvágy, polgári villongás lépett . . . Árpád nemzete is, amit múltjából érdemül és dicsőségül felmutatni képes, mindenha a honszerelem műve volt. S vájjon az ezredév után emelkedni vagy alábbszállni fog-e? — ennek eldöntő méi- lege ismét honszerelme lesz. Ez hirdette a múltban, csak ez hirdetheti a jövőben is a magyarnak nagyságát! Jól mondja hát a múltnak tapasztalatain okult s a jövőnek sejtelmeiben ihletett költő: Hazádnak rendületlenül légy hive, óh magyar! Bölcsőd ez, majdan sirod is, mely ápol s eltakar. A kutyák nagy ugatással szaladtak Péternek s mikor mellé értek, elkezdtek szaglászni. Ismerősnek tetszett nekik az ember. Az arca a hosszú, fehér bajusszal teljesen idegen volt előttük, de a szaga, az nagyon gyanús. Mikor azonban Péter ingerkedve csapott feléjük botjával, a komondorok sem gondolkoztak sokáig, hanem mérges fogcsattogtatással támadtak az idegenre. A ruháját letépték s csakhamar lekapták tiz körméről is. Itt-ott a húsába is beleharaptak. Úgy meg hempergették a porban, hogy csak úgy nyögött bele. A gazda meg az emberek hasukat fogták, úgy nevettek a szép mulatságon. Péter sírni szeretett volna, de azért nevetett. Kapott is dicséretet eleget, hogy milyen derék ember. Máskor tél közepén mezítláb állatták féllábon egy órahosszáig a hóban. Nyáron meg a csutkatüz közepén eljáratták vele a toborzót. A vadonatúj íejeléscsizma vargát rántott bele, de a gazda megígérte, hogy ád ki a bérből pár forintot s vehet rajta másikat. Hogy a piritósát petróleummal zsírozták meg vagy alatta a szalmát meggyujtották, az ilyen apróságok minden nap megestek vele. És ő mulatott legjobban. Pedig Péter nem volt bolond. Csak kétéltű. Mikor lefeküdt este, egészen más emberré vált. Nem csak a maga, de a világ sorjáról is elgondolkozott. A tudományok minden ágában elkalandozott. Mindég a szerint, a mint lefeküdt. Télen mikor benn az istállóban kellett feküdnie, leginkább társadalom-tudományokkal foglalkozott. Azaz: Szeresd azt nagyságában, szeresd azt bánatában; sírj vele a balsorsban, örvendj jólétében ; szeresd életedben, szeresd halálodban ! Hazaszeretet! A te nevedben szólunk! Hazaszeretet! A te nevedben kérünk! Ezer évet itt élt nemzetünknek gyásza vagy dicsősége szülte majd minden emlékezetes helye hirdeti már emlékkővel a hálás utókor fiainak kegyeletét ősei iránt. Csatái és nagyíjainak emléke nemcsak a a szivekben él; város, határ, tér, út meg- örökité történetünk sok viharral beirt lapjainak kimagasló alakjait. Jelesen a Vereczkei-szoros egyik magaslatán emléke áll az ezredévnek, jelezvén, hol vezette egykor Árpád őseinket mai honunkba. De jeltelen még mindig a Sajónak jobb partján elterülő Muhi-puszta, nemzetünknek első nagy temetője, hol — ugyancsak a Vereczkei-szoroson negyedfélszázadra a magyarok bejövetele után hazánkba tóduló tatár, az akkor belviszályáiban megingott, felforgatott ország rendezési munkájára a legsúlyosabban sújtó csapást mérte az úgynevezett „tatárpusztitás“-ban. Hol az elesettek közt az ország főpapjai és főurai nagyszámban voltak képviselve; hol az esztergomi s kalocsai érsekek, győri, erdélyi, nyitrai püspökök hősi halált haltak; s hol a magasabb és alsórendü világiak számát — kik kard és tűz által vesztek el, vagy kétségbeesetten menekülve, a folyóban és mocsarakban lelték sirjokat — meghatározni sem lehet. Körülbelül húszezer honvéd-ősmagyar alussza itt álmát; de az általmenő vándor nem látja sirjokat megjelölve sehol. Oh hányán vannak, kik csatájuk napján, melyet talán nem is ismernek, szivök szent imájában megemlékeznének itt pihenő őseikről, kik hét századdal előbb e szomorúan nevezetes helyen a hazáért, nemzetért elvéreztenek? Hogy szomorú emlékű a Muhi-puszta? Igaz. De melyik temető nem az? Hová kell több emlék, mint ide? Hová kell több szobor, mint a temetőbe, hová a nemzet szünetlenül hordja pihenőre az ő nagy fiait!? Csak itt tanuságos gondolni, elmélkedni történetünk fölött — a múltnak, az A maga dolgát meghányta-vetette, általánosította s eljutott egész a szélsőségig, kimerte mondani, azaz, hogy gondolni, hogy nem jól van ez igy, ahogy van. Ilyenformán filozofált: — A gazda igaz, hogy fizet, de az is igaz, hogy én dolgozom érte. Hogy csúfot is űzzön belőlem, azért már nem fizet. Mégis mmdég igyekszik, habár tréfából is engemet megalázni. Ha ő teheti ezt velem azon jogon, hogy fizet: én is tehetném vele azon jogon, hogy dolgozom neki. De ha megtenném, bizonyos, hogy megharagudna, sőt talán el is kergetne. így van az a többi cseléddel is. Ezért nem tréfálhatunk mi. Elkergetnének. Aztán pedig hogyan élénk meg ? Bölcs gondolatok és nagyon igazak. Nyáron, mikor künn a mezőben, a csillagos ég alatt szokott hálni, mindig a természet- tudományokra adta magát. Vizsgálgatta a csillagokat, hogy melyik milyen. Hogy a nagyobb miért nagyobb, mint a kisebb ? Miért fényesebb az egyik, mint a másik? S miért fényesek egyáltalán? Hogyan tudnak ragyogni a koromsötétben ? Mert bizonyos, hogy tulajdonképen azért nincsen sötét, mert a csillagok ragyognak. De hová lesz ilyenkor a sötétség és hová lesznek nappal a csillagok? Hiszen, ha éjjel, a sötétben tudnak ragyogni, nappal a világosan még sokkalta jobban ragyoghatnának. Ezekre a kérdésekre sohasem tudott feleletet találni. Ezt a Pétert azonban nem ismerte senki, mert a nappali Péter másik Péter volt. Nyár közepe táján járt az idő. A gabona mind be volt hordva, az asztagból még csak j ősöknek sírjain! Mert itt feléled újra szivünkben a hit, feltámad lelkűnkben a i világosság, betekintjük a történet titkait. És múltak bűne okulásra, erénye hódo- ! lásra készt. Ha a történelem azt tanítja, hogy az olygarchiának a bűne lett okozója a mohácsi vésznek, nemzeti nagylétünk második gyásztemetőjének, melyben Má- ! tyás fényes uralkodása után a haza ozmán düh martaléka lett, megtanuljuk a történelemből azt is, mint volt már három századdal előbb ugyancsak a fejetlenség annak oka, hogy IV. Béla nem birt a tatárral s országa, nemzete végső pusztulásra. jutott. Csakis a király lelkiéberségének, bölcs és szilárd intézkedéseinek köszönheti, hogy magmaradt maroknyi népét másodszor nemzetté, üres országát másodszor Magyarországgá alkothatá. Ezt hirdetné és ezt fogja is hirdetni a muhi-pusztai emlékoszlop, melynek mielőbbi felállítását parancsolja a honfiúi kegyelet, sürgeti a hazaszeretet! Ennek nevében hívjuk fel nemcsak megyénk, de az egész ország honfiait és honleányait, hogy a kegyeletnek még itt üresen hagyott oltárára tehetségükhöz mérten hozzák meg a hazafias áldozat nem sajnált adományait. Mert minden hazafias érzelmű magyarra lélekemelő lehet épülni és áldozni ama nagy események sorozatán, amelyek emlékezete az ország legnevezetesebb viszontagságaihoz, a magyar nemzetnek nemcsak dicső, de gyászlapjaival is csatolva van.' Minden adományukat, akár magán utón, akár a lapok, egyletek és iskolák gyűjtésével a Muhi-emlékoszlop végrehajtóbizottságának Ónodra hüldjék. A Muhi- emlékoszlop végrehajtó-bizottsága. Rüattenyésztésiink veszedelme. A mi vidékünk gazdálkodásának egyik igen reutabilis faktora: az állattenyésztés. Búzatermelő vidék kevés; csupán máiéval gazdálkodni lehetetlen; a nagy kiterjedésű rétek pedig mintegy kényszerítik az állattenyésztésre vidékünk gazdaközönségét. néhány kéve hiányzott, hogy be legyen tetőzve s aztán bátran nézzen szembe akármilyen idővel. Az emberek ott sürögtek körülötte. Adogatták egymásnak a nyers, nehéz kévéket. Olyan nagyok voltak a kévék, hogyha valamelyik lecsúszott a villáról és ráesett az adogatóra, majd leütötte az állásról: vagyha a rakott kocsik előtt álló lovak fejére zuhant, majd összeroskadtak a szegény párák; azt sem tudták mi találta őket. A reggeli órákban kelet felé gyülemleni kezdtek a fellegek. Majd egybeolvadtak és mint valami borzalmas feketeség meredtek rá a rónára. Olyanforma volt a íelhőtömeg szele, mintha egész tenger vize hömpölyögne előre. A nyári nap csakhamar áldozata lett a barna ellenségnek. Belesülyedt és eltűnt benne. Az emberek azt mondták egymásnak: '- ítéletidő lesz. A reggeli zivatar mindig nagyon nagy szokott lenni. A zivatar mindig közelebb jött. Nem is jött már, hanem rohanva száguldott. A hová elért, maga alá temette a tanyákat, mintha elnyelte volna őket. Piszkos, szürke sötétség támadt a nyomában. Lett az asztag körül kapkodás.- Hozzátok ki a nagy kötelet! Rudas fát a végére! . . . Siessetek oda- fönn! Csak a közepit, a közepit! Sikerült is berakni a közepét, hogy bele ne vágjon az eső. Az emberek már másztak is lefelé sietve, mert a vihar teljes erővel kirört. Nagyobb volt a szele mint maga. Péter már majdnem leért egészen, mikor a gazda oda- kiálltotta neki:
