Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-12-24 / 52. szám
KOVARVIDEK 1905. deczember 24 Én reárn nézve a társadalmi életben soha sem irányadó az, hogy ki minő vallás szerint dicséri Istenét, de azt megkövetelem mindenkitől, hogy azt a vallást, melyhez tartozónak vallja magát, gyakorolja is s e mellett legyen türelmes. A társadalmi élet kereteinek épségét, az ember megnyugvásának feltételét, a közjóiét alapjait nem a vallási differenciák rombolják le, de a vallási közömbösség, minden békétlenség és gyűlölet; minden elégedetlenség és boldogtalanság abból származik, mert nem adják meg Istennek az őt megillető dicsőséget s ezért nincs ' meg az embernek az annyira óhajtott békéje. Jól énekelték tehát az angyalok: »Dicsőség a magasságban Istennek! Békesség a földön az embernek!« 2________________________ ________________ R jerichói rózsa. Az egész világ jerichói rózsa néven ismeri, — a botanikusok műszótárában Anastatica hie- rochnitica a neve — holott sem nem rózsa az, sem Jerichó palesztinai város környékén nem honos, mivel pedig a karácsonyi ünnepeken mind tágabb elterjedést és alkalmazást lel, méltóbban nevezhetnék karácsonyi rózsának. Sajátszerü délvidéki növény, mely bár Európában szabadon seholsem tenyészik, mégis sokan ismerik és különleges volta miatt egész irodalmat fejlesztett magának. Ez a nagyon ág-bogas növényke, Egyp- toinban szórványosan, de Arábiában, Szorintan- ban, Palesztinában és Kis-Ázsia déli partjain kerül szemre. Homokos talajt kedvel; Emeri szerint régi kőfalakon és szírieken is megveti a lábát. Föllelhető dél-Ausztráliában is, hova valószínűleg csak átvihették. A XVIII. századA gyülekezés a keleti pályaudvarnál történt. Három órakor (délután) külön gyorsvonatunkra szálltunk s búcsút intve az itthon maradottaknak — mentünk tovább . . . Zágrábig, hol megvacsoráztunk. Vacsora után többen nyugalomra hajtották fejüket. Én nem tudtam aludni! Az ablakhoz támaszkodva, bámultam a sötét éjszakába . . . Egyszer csak belép a kalauz. Beszélgetni kezdtünk . . . — Ismeri-e ezt a vidéket? — kérdém. — Oh igen — feleié. — Itt nőttem fel! S kezdi beszélni, milyen terméketlen hely ez . . . itt csak tengeri és zab terem ! Milyen kevés termőföldje van itt egv-egy embernek . . . Milyen kicsi faluk vannak erre. S milyen messze egyik ház a másiktól . . . Beszélte, hogy ezek a horvátok milyen szegények. Minő gorombák. Mennyire haragudnak a magyarra, stb. . . . Szürkülni kezdett . . . Tizennégy alaguton keresztül menve, a „Kraszt“-hoz értünk. Hideg volt. A felöltőinket magunkra vettük. Sokáig mentünk mindig felfelé, többször félköralakban, sokszor igen meredek helyeken. Láttunk gyönyörű tölgy és fenyőerdőket. Oly szép havasokat, völgyeket és szorosokat, a minőket talán még festeni sem lehet. Mikor aztán szerdán reggel, úgy 6 óra felé megpillantottuk a tengert, meg volt mindnyájunk öröme. Nem győztük eléggé csodálni . , . ban történt eme réges-régi idők óta babonás módon tisztelt növény virágainak a tüzetesebb megvizsgálása; de fogy is azóta a felőle táplált csodás hiedelem, a vallásos kegyelet ellenben aligha lesz közömbös iránta. Külsejére nézve a nálunk általánosan ismert pásztor tarsolyhoz (Capsella bursa pastoris) hasonlít, illat nélkül való, keresztes, (crneifera) virágai 15 — 20 ctm. magas száron ülnek, a mely fiatal korában sörteszőrös és szétterült, vénségében megfásodik, simára kopik, ágai, különösen száraz időben rostélyos gömbbé zsugorodnak össze. Nedvesség felvételekor ellenben kiterjeszkednek, miért Amastatica nevét az amastatis (föltámadás) szótól nyerte. A középkori olaszok Araoraum Rosa sanctae Mariae, valamint Anastatatica néven ismerték. Jerichói rózsának a magyar nép a Lonicerát, eme szép virágú bokrot nevezi, (újabban Tatár- lone), holott nem keleti eredetű az és hozzá semmi természetfölötti vonatkozást sem tűr. Az Anasticának gombolyaggá való zsugorodott állapota az, melyben világszerte jerichói rózsának nevezik s ezen alakjában nemcsak a szent föld zarándokai hordják szerte, hanem szárnyaira kapja a subtropikus nyárnak száraz, forró szele és messze tájakra gördíti el, még könnyebben, mint nálunk a ballangót, (Saltola) vagy az iringót (Eryngium), a nép nyelvén ördögszekerét, a magyar nagy alföld mérhetetlen dűlőin; úgy, hogy nyugodalmat és üdülést a jerichói rózsa csak ott lel, a hol nedves talajra kaphat, vagy páragazdag légben füröd- het, mivel ott erősen vizszivó természete nem csupán oda képesíti, hogy ágait kibontsa, de olykor még arra is, hogy újra gyökeret verjen, mint Mexikóban a kaktuszok. Kis-Aszti partjairól besodorják a hegyi szelek a tengerbe s onnan halászszák ki a hajósok. Noha pohár vízben kinyílik is virága, de növekedni nálunk nem szokott, mit a mi tavi nefelejtsünk, (Alyosotis palustris) gyakorta megtesz, ha koszorúba fonják és egy tányér vízbe helyezik. Annyit azonban életműködése folytatásáKezdtünk lefelé menni. Nyolc órakor már Fiúméban voltunk. Itt egy közeli vendéglőbe jól megreggelizve, gyorsan hajóra szálltunk. Két hajót foglaltunk el. A „Hungáriát“ és a „Villám“-ot. Én a „Hungárián“ mentem. Mikor mind együtt voltunk, rákezdtük a „Hymnus“-t, a „Szózat“-ot és „Kossuth Lajos“-t énekelni. Induláskor pedig a „Nagyasszonyunk hazánk reménye“ cimü Mária éneket . . , Majd bágyadtan vettük elő zsebkendőinket s búcsút intve édes hazánknak, mondtuk a költővel : »Isten veled hazánk! Bátrak hazája, Isten veted! Te völgy — Ti zöld hegyek!“ Egy kicsit hűvös, de csendes idő volt. Igen szépen látszott a fedélzetről Fiume, később Abbázia. Szépek voltak azok az apró szigetek is, melyek közt jó darab ideig haladtunk . . . Tizenkét órakor -ahajón — megebédeltünk. Bár a tenger csendes volt, mégis erőt vett rajtunk a tengeri betegség. Rosszul lett a zarándokoknak körülbelül 1/3 része . . . Ebéd után egy kis esőt is kaptunk . . , Ép a 7 órát harangozták, (este) mikor Anconába érkeztünk. Levettük kalapunkat s elimádkoztuk az „Ur Angyalát.“ Az ima végeztével kiszállottunk . . . Csomagunkat magunk czipeltük a vámházhoz, ónban a karácsony szent rózsája is megtesz, hogy kihullatja a magvait, ha azok esetleg közel voltak a megérésükhöz. Sőt azt is mondják felőle, hogy vagy 10 napon keresztül üde marad és apró levélkéket sarjaszt, de ki is meríti magát teljesen; bármeddig hagyják vízben, onnan uj növekedésre táplálékot kiemelni nem bir. Azelőtt csak karácsonykor tették vízbe, mert az volt felőle a hiedelem, hogy csupán akkor éjjel nyílik föl. Ha nem féltek volna attól, hogy a tudásvágy megtöri a virág varázsát, rég rájöttek volna, hogy kinyílik az máskor is; mihelyt vízbe jut — s megszáradása után többször is megismételhető vele e műtétéi. Hanusz-nál olvastam, hogy az arabok 1873-ban a bécsi világkiállításon produkálták unos-untig; a kifeslési ideje tudtommal 45 perc. Mivelhogy e különleges magatartásu növény a kereszténység, a zsidóság és mohamedánizmus szemében megszentelt hirü helyeken otthonos, csakhamar különféle rendkívülien ható tulajdonságokkal ruházta fel őt a vallási rajongás, mely körülmény keresett árucikké avatta a jerichói rózsát. Kivált az a sajátsága, hogy vízben az ágai kibontakoznak, sőt mint nem egy zarándok erősítette, a vizet pirosra festi, arra az alaptalan hiedelemre nyújtott alkalmat, hogy a vajúdásban lévő nők, ha a jerichói rózsát vízbe teszik, könnyebben esnek túl a gyermekágyi fájdalmakon; sőt, ha egyébkor fürdetik meg, gyorsabb vagy késedelmesebb kinyílása korább vagy későbben bekövetkező szerencsés vagy nehéz állapotokat jelent meg előre. Kimagyarázza az álmok jelentőségét, bepillantást enged a jövőbe, a kinek pedig a birtokában ki nem nyílik, az rövidesen elhal. Ilyen hírre kivált a keresztes hadjáratok idején kapott, mikor az exaltáció bűvös hatást fűzött mindenhez, a mi a szentföldről származott. Aranynyal fizették a lovagok, mert a ki szert tehetett rá, mentes volt minden nyavalyától, sőt még azt is tartották felőle, hogy villámütéstől megóv emberi, házat (állatot nem). Az izraeliták mondája felőle a következő: nan a „Róma“ nevű vendéglőbe, mivel előre figyelmeztettek, hogy senkinek oda ne adjuk, mert ezekben a parton ácsorgó emberekben nem lehet bízni. Vacsora után a vasúti állomáshoz mentünk, mely bizony elég távol volt szállónktól. Ott voltunk éjjeli V2 11-ig, mikor is vonatunkra ülve, repültünk az örök város felé . . . Rómában nagycsütörtök reggel 8 órakor érkeztünk meg. Az állomásnál gróf Zichy Gyula szolgálat- tevő kamarás — most pécsi püspök — és dr. Caich G. magyar gyóntató vártak. Miután elrendezték, ki hol lesz szálláson, kocsira ülve, lakásunkra hajtattunk. Én a „Santa-Martha“-ban voltam. Ott voltunk valami 150-en . . . Mikor a Szent Péter templom előtt mentünk, jöttek ki a templomból — volt vége a nagycsütörtöki szertartásnak, melyet Rampolla bibornok végzett bizonyára fényes segédlettel... Lakásunkon mindnyájunk első dolga volt megmosakodni s tetőtől talpig tisztába öltözni. (Mivel itt meleg van egész nyáriasan.) Mindennap reggel fél hétkor keltünk, fél nyolckor misét hallgattunk. Utánna reggeliztünk. Reggeli után kisebb-nagyobb csoportokra oszolva, a város nevezetességeit néztük 12-ig. Tizenkét órakor volt az ebéd, mely után tovább folytattuk utunkat esti 7 óráig . . . Hét órakor vacsoráztunk s utána nemsokára nyugalomra is tértünk. Vacsora után kimenni - legalább nálunk — nem volt szabad. (Folytatjuk.) a legmagasabb árban vásárol és vetnivaló búzát konkolyozni . illetve kitisztítás végett elvállal az „Első Kövárvidéki lyiűgözmaiom és Olajgyár“ --------3NTAGYSOMK.UTON. "
