Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-12-03 / 49. szám
2 1905. deczember 3. KOVARVIDEK az egyik ma, a másik holnap költözik el Rántalva vagyunk az egymás létére és az utolsó utcaseprő is csak olyan nélkülözhetetlen szerve a mi társadalmi berendezkedésünknek, a mi életünk köny- nyebbülésének és lendületének, mint akár a fiskális. Miért hát kell majd annak dideregnie a hidegtől, neki feleségestül és gyermekestől, holott eleget gondolt ő is arra, hogy becsülettel keresi meg a mindennapi kenyeret, dolgozván érte körme szakadtáig? Ezek a kérdések foglalkoztatták időtlen idők óta minden nemzetnek fiait, a humoristákat és ennek a felfogásnak köszönhetik jóformán az európai civilizált népek felszabadulásukat. Ma, midőn kétszeresen izgatóbb a probléma, mint valaha; ma, a mikor a szegénysorsu nép nem veszi Isteni rendelkezésnek azt, hogy neki koplalni kell, mig más henyélő a javakban dúskál; ma, a mikor a tudás és nem a hit jegyében élünk, bizony most jóval kiáltóbban és félelmesebben hangzik a kenyeret követelő tömeg kívánsága. Ehhez járul még az idei és tavalyi drágaság és a jövőért aggódó humoristák feladata, hogy a sopánkodás politikája helyett a tettek színterére lépjenek és adjanak olyan egészséges gondolatnak indítékot, a melynek gyakorlati kivitele ha egészen nem is, de legalább részben szüntesse meg a kenyérkérdést, mely egy nagyszabású társadalmi akció hijján ki tudja milyen veszedelmes méretet ölthet majd. A kiben egy embertársai élete és jólétéért igazán hevülő szív lakozik, a ki átérzi a nyomor és nélkülözés minden fázisát, az tudni fogja azt is, hogy humánus kötelezettségen nem lehet érteni egyes- egyedül a tények felismerését és a tények feletti okoskodást, hanem igenis módot kell nyújtani arra, hogy enyhüljenek az embertársak gondjai és kétségbeesett vergődései. Ezt az enyhülést pedig létrehozhatja egy hatalmas és a nemzet minden rétegét átjáró akció. Olyan humánus mozgalom, a mely magába öleli elsősorban a közép- osztályt. Mert tétlenül nem nézhetjük testvéreink, magyar véreink kínlódását. Itt tenni kell és nem jajveszékelni. A kinek a gondviselés adott annyit, hogy abból búsásan félretehet, az járuljon nagyobb összeggel, a kinek gyöngébben jutott, az szerényebben, de okvetlenül tegyen a szegény sorsuak érdekeben. Ezt követeli a humánizmus az emberi jog és a gyomor. Ha mi magunk nem teszünk felebarátunk érdekében lépéseket, ha mi magunk hagyjuk vagy elcsenevészedni vagy elpusztulni azt a népelemet, a mely kérges tenyerével szükséges, bár alantas munkát is végez, akkor milyen véleménynyel legyen a szegény sorsú magyar nép a saját gazdaságaival szemben. Kell-e csodálkozni, hogy oly könnyen hitelt ad a magyar lelketlen szociálista izgatóknak, j a mikor az a munkaadót vérszivó piócának nevezi? Itt tenni kell, ha nem is az alamizsna érdekében, a mely gőgössé teszi azt, a ki ad és önérzetlenné azt, a ki veszi; hanem tenni kell igenis a magunk érdekében, a nemzeti fajfentartás és a humánizmus érdekében. Reflexió. E lap hasábjain többször találkozunk Szűcs Gyula úr cikkeivel, ismertetve a társadalmi élet kisebb-nagyobb mozzanatait hatásaiban, előnyeiben, utóbb a gyermekmenhelyek létesítése iránt szólítja fel a társadalmat életadó elemeit. Fejtegette a humanitárius intézmények mélyreható erkölcsi és közérdekű hasznát. Valóban szükséges is nekünk, tanítóknak, kiknek a sors e pályán való munkálkodást szabta ki és oda állított a társadalmi élet mozgató elemei közé, hogy mi is kiragadjunk egy-egy jelenetet az élet mozgalmas változásaiból, és azoknak munkásaivá szegődve a tanítói munkálkodás erkölcsi érzéket ezekben is emelni és a köz- becsülés általános részeseivé tenni igyekezzünk. Tanítók vagyunk. Társadalmi munkálkodásnak célja oda irányul, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel egy egészséges, alkotó elemeiben erős, munkás, tisztességes, magát és másokat megbecsülni tudó néposztályt teremtsünk. Maga a társadalom talán meg is elégelte a jótékonyság gyakorlását azon irányban, hol a segítség a mindennapi kenyér megszerzése, az özvegyi élet megkönnyebbítése, az árvák, szegények könnyeinek letörlésére irányult. Jogosult e társadalmi akció akkor, ha csonka, béna, vak, siketnéma munkaképtelen szülők gyermekeivel, vagy népes család árváival találkozunk, de egyéb tekintetben — nézetem szerint legyen határa a jótékonyságnak. Legyen határa a jótékonyságnak akkor, midőn az apa, anya erős, szívós, munkabíró, de gyermekét megbocsáthatlan vétke, bűne miatt elhagyja esni, utcán csavarogni éjjel és nappal, és részeseivé engedni lenni a tolvajlásnak, erkölcsi züllésnek. Természetesen, mert hisz ő maga is napi keresményét nem a családi élet szükségleteinek kielégítésére használja fel, hanem ott találjuk a pálinkamérés asztalánál búba merülve este, reggel, délbe, vagy délelőtt^ és élvez, dőzsől, szitkozódik; ajkáról nem száll el szó, mely nem volna szitok, nem voina átok s agyának sejtjei között mámoros öntudatai csak bűnt rejteget és vadindulattól nem hallgat a könyörgő asszony esdeklő szavára nem bir a szesz a daemoni erejével az elesett ember s a könyörgő asszony sem kap most egyebet mint ütleget. Ily család apának gyermekét ingyenes népoktatásban, ingyen ruhával ellátni nem segély akció, hanem biztosítás, nosza rajta, hiszen az emberek lelke még nem fásult el, nem fagynak meg, nem éheznek az én porontyaim, ték a földet s csak azután mertek tisztelegve a pasa szemeibe nézni. A nagyur megállott. Erősen, szigorúan szemébe nézett a gyaurnak, majd igy szóit: „Hozzám vezettettél, röviden akarom tudni, hogy mertél színem elé kerülni?“ „Rövid leszek, uram vedde dobozt vitéz vezér, ellenséged egész csataterve van leírva benne!“ Az áruló szavai leírhatatlan hatást keltettek. A vezér arca kipirult, talán haragjában, vagy lehet, hogy inkább szégyenében, mert ily nyomorult lélek lakik Allah dicső képmásában. „Szolga, hitvány gyaur, kutya! Mi vezetett erre téged, hogy hazádat eláruljad? . . . Mi a célod ezzel ? . . . felelj rögtön, különben karóba huzatlak!“ „Elmondom hát vezér, ha meghallgatod életem történetének egy részét s azután ítélj magad, tégy úgy, a mint jónak látod.“ „Szüleim akarata folytán most két éve (akkor 24 éves voltam) tanulmány útra mentem, sok országot, népet láttam, sok idegen nép szokásait, műveltségét tanultam megismerni. Hogy mi mindent láttam, tapasztaltam, elmondani nem akarom . . . A basa közbevág: „Nem is ajánlom, mert türelmem máris fogytán van.“ Rövid leszek, uram, csak nehány percet szbntelj nekem: Mikor visszafelé haza indultam, hogy régen nem látott szüleim keblére boruljak, egy falun j kellett keresztülmennem. Csak a sors attól kiméit volna meg, hogy ide ne kerüljek, soha oly nyomorult ember nem vált volna belőlem ... hogy egy hazát eláruljak . . . Ezen helységben egy gyönyörű kastély uralkodott az egész vidéken . . . Egy hadvezér volt e kastély tulajdonosa . . . Nem akartam addig e helységből eltávozni, mig a kastély házigazdájától hihallgatást nem nyerek . . . Ez sikerült nekem, de vesztemre, a kihallgatásnál leánya is jelen volt . . . szépsége lebilnicselt . . . Megszerettem . . . nem volt erőm, hogy a falut elhagyjam . . . Hogy, hogy nem . . . találkoztam a hadvezér leányával, bevallottam neki titkaimat . . . s boldog voltam, szerelmemet ő is viszonozta . . . Nehezen búcsút vettem, de azzal váltunk el . . . hogy a jövő tavasszal ismét meglátogatom őket, a mely alkalommal kezét is megkérem . . . Hat hét múlva otthon voltam. A viszontlátás édes örömeit nem akarom ecsetelni. Elbeszéltem jó szüleimnek úti tapasztalataimat, sorba mindent . . . mikor azután többek között a hadvezér leányával való titkos eljegyzésemet tudattam velük, szegények egyszerre elsápadtak . . . Atyám igy szólt: „Fiu,tuddmeg, ebből nem lesz semmi!“ . . . Minden további felvilágosítást megtagadott. S anyám sem akart semmit mondani, bár tudtam, hogy szüleimnek valami közös titka van . . . Megkezdődtek azután a családi csapások ... Hét hó múlva jó atyám sírba szállott. Anyámat ez ágyba döntötte . . . Nem is kelt fel többé . . . Halálos ágyán bevallotta a titkot nekem : „Az a hadvezér, a kinek leányát megszeretted, a mi családunk halálos ellensége . . . Valamikor kezemet kérte, de mert atyádhoz mentem nőül, megbosszulta magát rajtunk. Elrabolta bátyádat, máig sem tudjuk hová vitte . . .“ S átadott egy kis érmet, a melyhez hasonlót bátyám is visel . . . Ezt az egy nyomot adta kezembn és végső akarata az volt, hogy boszuljam meg magamat halálos ellenségünkön s bátyámat keressem meg. En tehát ezt a végső akaratot teljesítem akkor, a mikor ezt a vezért e doboz titka segítségével kezedbe adom. A többi uram a te dolgod . . . így akarom szüleim végrendeletét végrehajtani s ha a vezér elesik, szivem sugallatát követve, leányát nőül veszem!“ A hatalmas . ur mindent figyelemmel halla legmagasabb árban vásárol és vetnivaló búzát konkolyozni . . illetve kitisztítás végett elvállal az ■ ■ ..■-..... „E lső Kővárvidéki Műgőzmalom és Olajgyár“ ---------- NAGYSOMKUTON. "
