Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-02-05 / 6. szám
T^TTg-psLTT HETILAP EHőfizetósi ár MEdJELEN Egész évre .................8 K Negyed évre .... 2 K Fél évre......................4 „ Egy szám ára . 20 fillér MI NDEN VASÁRNAP Szerkesztőség: Nagysomkut, Teleki-tér 388. szám. Kiadóhivatal: Nagysomkut, FS-utcza 322. szám. Katonákat kérünk. Lezajlott a képviselőválasztás. Napirendre térhetünk felette. Tagadhatlan azonban, hogy óriási változásokat idézett elő. Nem a politikát gondolom; arról e lap hasábjain nem szólhatok. Más téren. Különösen az egyes embereket értem. Mert úgy van az, ahogy a nagy költő megírta, hogy az embert „vágyai vezérlik.“ 0, — ha jól emlékszem, — csak az ifjakra mondotta. Én kiterjesztem az „emberekre“ általában. Mert van-e ember, akiben valamely nagyobb újdonsággal szemben uj vágyak ne keletkeznének? Vegyük példának azt fel, hogy egy kerület megbuktatja régi képviselőjét és újat választ. Nemde a mandátummal együtt kelnek életre a vágyak is? Az egyik, — mondjuk az ellenpárt főkortese, — ha nem többre, legalább pótválasztásra vágyik. A megválasztottnak emberei? Azoknak vágya, óhaja az, hogy minél hosszabb ideig képviselő maradjon. Ha tovább nem is, legalább, mig egy kis előléptetést, zsírosabb állást, kinevezést stb. stb. kieszközöl számukra. s Es — mi tűrés, tagadás ? — a lefolyt képviselőválasztásunkon elmélkedve, bennem is egy vágy, egy gondolat tört utat, mígnem tollhegyre kerülve teljesülést kér. Nem uj már Nagysomkuton ez a gondolat. Volt ez már szóbeszéd tárgya. Es épen, mert nem uj, mert beszéltek már róla, biztosabbnak hiszem teljesülését. Es még biztosabban hiszem, hogy teljesülni fog azért, mert amikor megválasztott képviselőnk a neki ünnepélyesen átnyújtott mandátumot átvette, határozottan ígérte, hogy Somkut és az egész kerület minden érdekének előbbrevitelén fáradozni soha sem szűnik meg. Ez a gondolat, ez az eszme pedig, hogy megvalósuljon; úgy Nagysomkut, mint kiterjedett vidékének fontos érdeke. Mint említve volt, sokat beszéltek itt már arról, hogy Nagysomkut katonaságot kapjon. Beszéljünk most ismét. Annál is inkább, mert, — habár .n: ak előnyös voltát eddig is belátta mindenki, most kézzelfogható bizonyítékokat tudunk felhozni. A választásokra — köztudomás tárgyát képezte, — 210 katona és 12 tiszt volt községünkbe rendelve. Két század katona; csak két század — és az előttem fekvő számadás — óriási összeget mutat. Pedig csak három ebédet ettek; és azok az ebédek sem voltak öt fogásból állók. És mégis az élelmezők 466 koronáról szóló számlát terjesztett a községeié.* Gondoljuk I csak el : 210 katona — 3 ebéd és — 466 | korona! Napi 122 korona kiadás. Hátha még egy zászlóalj katonát kapna Nagysomkut! Egy zászlóaljban — tudomásom szerint 320—330 ember van — a tiszteken kívül. Mennyi hús, mennyi kenyér fogyna akkor! Mennyivel élénkebb voina a piaczi i forgalma Nagysomkutnak! És aztán a társadalmi élet mennyivel emelkednék ! Egyszerre annyi sok, művelt | úri embert kapnánk. Nagysomkut piacza meggyőz egy | zászlóalj katonaságot. Helyük is volna. Ott a megyeháza! Mire sem alkalmasabb, 1 mint katonák elhelyezésére. | x Ismerek Biharban egy kisközséget: Álmosa a neve, fele annyi a lakossága, j mint Nagysomkutnak. És katonasága van. I És virágzik a község minden tekintetben. Nagysomkut pedig nagyközség; múltja i fényesebb, mint sok városé. Központja egy hatalmas vidéknek. Köröskörül meszsze- fekvő helyeken sincs katonaság. Azt hiszem, hogy a katonai hatóság nem tagadja meg a község ebbeli kérelmét, ha annak megfelelő alakban adand kifejezést. * Ezt a terhet a megválasztott képviselő levette a község vállairól. Szerkesztő. A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Csak kenyér . . » Gyermekkor boldog évei! írják a költők szépen, Es visszasírják meghatón Mi elrepült oly régen. Igaz, igaz; van sok olyan, Ki boldog gyermekkorban: Virágot tép, lepkéket űz S vigan játszik a porban. Kit aggódó beczézgetés Vesz éjjel-nap körül, Kinek szaván, a mosolyán Két szív, óh, mint örül, De nézd a kunyhók ezreit: A nyomor palotáit . . . Oh! Menny i sápadt, koravén Bus gyermeket találsz itt! Kinek keserve, bánata Sok aggéval felér, , Kinek reménye, vágya: csak Egy kis darab kenyér . . . Komor. ¥ Farkas Gábor. Irta: Alpári Lajos. Másként van ugyan feljegyezve az eset egyik-másik régi históriában, mégis úgy igaz az az utolsó betűig, a hogy én elmondom. Az urnák 1509. esztendejébeu történt, hogy Ulászló király fényes, nagy kísérettel megindult messze Csehországba, Prága városába, fiának, Lajosnak koronázására. Vele ment ide is hűséges embere, Báthory István, a vitéz, hatalmas palotinus ünneplő diszben, számos paripával, még több csatlósával. A ki nem ismerte, bízvást őt tarthatta a magyar királynak. Csak úgy tündöklőit a napban aranyos himzetü, bogiáros, bársonyos mentéje, drága kövektől súlyos kardhüvelye, ellenség vérétől foltosra vált jó aczél pengéje. Hej ! nem bántotta még akkor a podagra . . . Tánczolt is alatta a büszke, nemes mén, mintha tudta volna, kit hordoz a hátán, — alig tudta tartani hosszú kantárszárát szegény Farkas Gábor, a legjobb csatlósa, a kinek bizony jobb ! lett volna otthon maradnia a dévényi várban j Illuskája mellett. A prágai fő utczát ellepte a sok kiváncsi néző. Volt nagy riadalom, üdvözlő kiáltás, kalaplebegtetés. Ki is hitte volna, hogy mire leborul az alkony, átkozódás, szitok, haldoklók nyögése, véreskezü népek harczi üvöltése váltja fel a vidám köszöntést s öröm dalokat? Minek is állt ki a kapu ajtajában az a rózsásképü, kedves fitos orrú, cseh leányzó, az a boszorkányzó kis Marianka ? vagy ha már kiállott, miért nézett be oly mélyen a szemébe annak a délczegen lépkedő, hetyke fekete bajuszu, legyűrt csizmáju csatlósnak, a szegény Farkas Gábornak? Miért nem nézte inkább ő is a királyt, vagy a palatinusot, beh sok vér maradt volna benn az ifjú szivekben? De hát nem nézte ő sem a királyt sem az országnádort, fényesebb volt néki minden drága kőnél az a fekete, tűzzel égő csillagpár, a mely ott ragyogott Gábor két szemében. Nem is tudta levenni róla vágyó pillantását. Az volt aztán a láng, a mikor a két szempár sugarai összeértek ! Mintha lobogó tűzzel égett volna az egész diszkiséret, meg a nézőközönségnek egész hosszú sorfala. Igaz, hogy azért senki se szaladt szét, mert senki se látta, azaz hogy mégis észrevette valaki, bár ne látta volna! Nem is látott többé semmit a nagy parádéból Kuhár Venczel, sötét lett egyszerre előtte a világ, mert hát a mátkája volt neki a szép Marianka. Az esteli áldomáson úgy lelógatta a bozontos szőke fejét, mintha a hideg lelné. Kínálták ropogós pogácsával, forró pecsenyével, nem kellett egyik sem, csak a jó tüzes bort hajtogatta
