Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-07-09 / 28. szám
2 1905. julius hó. 9 kodáshoz ép úgy van szükség napszámosra, mint levegőre. A napszámosok tudják ezt. És csúnyán kihasználják az alkalmat. De nemcsak ők a hibásak. Hibásak a gazdák maguk is. Egyrészt, mert tehetetlenül, minden gondolkodás nélkül dobják oda magukat a telhetetlenek kizsákmányolásának. Másrészt pedig, mert tulajdonképen ők maguk verik fel a napszám árát; túllicitálván egymást. Az ilyen meggondolatlan és semmiesetre sem tisztességes tullicitálás ellen már rendelkezett a járási főszolgabíró. A járás érdeke, hogy törvényadta jogánál fogva az egész bajt gyökeresen orvosolja. Védje meg ő a munkaadókat, ha azok nem tudják érdekeiket megvédeni. Mód van rá. Példa reá Nagybánya. Ott már megtette a hatóság erre vonatkozólag az intézkedést. Megszabta részletesen a napszámok diját. És megtiltotta a munkaadóknak, hogy a megszabottnál magasabb dijakat fizessen.' A meghatározott napszám — bér — természetesen — úgy a napszámos, mint a munkaadó érdekeinek szemelőtt tartásával lett megállapítva. Kielégíti a napszámost és megkíméli a munkaadót a túlfizetéstől. Felette üdvös ez intézkedés. És igen helyes volna, ha ilyes alapon rendeznék nálunk is ez ügyet. De mielőbb. Mert itt az aratás. És ha nem lesz segítve a dolgon, úgy lehet, szomorú aratás lesz. A gazdának legalább az. Szobrot Jókainak! Amily igaz és általános volt az a minden magyar ember szivét átható fájdalom Jókai Mór halálával: ép oly egyöntetűen szükségesnek és illőnek tartja róluk. Talán íáj az embereknek a halottakról emlékezni . . . Én nem ismertem senkit sem a Nyárádyak közül. Mondják, hogy a legfiatalabb hajtása a tekintélyes famíliának Pesten jogászkodik. Ez az Iván. De él még Pál is. Ó ez hires gavallér volt, az utolsó gavallér példány a famíliából. Hanem hát ez meg elzüllött valamerre. II. — Látja nagyságos ur azt a fiatal embert ? — Igen. Hát aztán? — Az, tetszik tudni, Nyárády Iván. — A csudába! Az a kopott, ványadt alak? Maga téved Ferenc. A Sas kávéház íőpincére tiltakozott. — Nem, nem nagyságos ur, ismerem, földim. Tűnődve néztem a körúton tova cammagó, elárult alak után. Hát ez volna a hires família utolsó hajtása? Ez a sápadt, öreges arcú, beesett mellű, roskadozva járó gyerek? Ez a húsz esztendős öreg ember? Bizony-bizony csenevész egy hajtás! . . . Ferenc megtoldta a gondolataimat. — Úgy van nagyságos ur — sokat éjcakázik a szerencsétlen . . . Egyre iszik és hozzá koplal. Aztán kölcsönökből él. Nekem is tartozik már sokkal, hanem én nem bánom. Hiszen úgy sem viszi sokáig . . . — Szegény nyomorult! — A múlt héten itt volt, kérem nálunk. Reggel botorkált csak haza. Sokat ivott és odáig volt szegény. Ahogy kilépett tőlünk az utcára, valami bolond nótát kezdett dünnyögni. Ó, alig is lehetett hallani a nótázását a szeren- j KO V ARVIDÉK ma minden a bérces Kárpátok és kéklő Adria között lakó magyar, hogy Jókainak a kegyelet és hála jeléül szobor emeltessék. Bizottság alakult e szobor és síremlék létesítésére. Országosan megindult e célra a gyűjtési actio. Jelenleg arról akarunk beszámolni, hogy mily eredményt mutatott fel három gyermek ifjú lelkesedése ez actio szolgálatában. Szatmárvármegye tanfelügyelősége j felhívást intézett e tárgyban községünk állami iskolájának igazgatójához. O az ügy, a nagy költő iránti lelkesedés szent hevét öntvén három ifjú leikébe, nekik adta át a gyüjtőivet. Ifj. Veress József, ifj. Szappanyos József és Ábrái Elemér indultak el az ívvel. Bekopogtak sok helyre és gyermek- lelkűk határtalan lelkesedésével — gyűjtöttek. ürömtől csillogott a szemük, ha az összeg 1 — 1 koronával nőtt. Végül ezt az eredményt érték el: Szappanyos József 5 K; Mois Győző, Hosszú nővérek, Eötvös Róbert, Mán Lajos, Sándor Vilmosné 2 - 2 K; Medgyesy Géza, Lugossy Károly, Ábrái János, Szende Sándor, Pályi Béla, Bottlik Géza, B. M., Dr. Olsavszky Gyula, Szerafin Elemér, Dr. Goldstein Ármin, özv. Dj. Takács Sándorné, özv. Sommer Edéné, özv. Hirsch Hermanné, Luka Ferenc és j Frankovits Móritz 1—1 K; Kovács Dániel és Feldmann Samu 60 — 60 f; N. N. és Frankovits Herman 50 — 50 fillért. Összesen tehát 32 korona és 20 fillért gyűjtöttek össze a lelkes ifjak. Ha sok ily lelkes gyűjtő és még több lelkes adakozó akadna, nem telne sok idő belé s gyönyörködhetnénk Jókai szobrában! A fenti összeget Veress József áll. isk. igazgató a tanfelügyelőség értesítése mellett a Magyar Általános Takarékpénztárhoz megküldötte. Községünkben a nagy iró, a halhatatlan Jókai szobrára sokan meghozták az áldozatot. De hozhatják még nagyon csétlennek, hiszen már hangja sincs. De egy rendőr meghallotta. Uj rendőr volt, kérem, én még addig nem láttam erre. Éppen ki akartam menni, hogy megkérjem, ne bántsa a szegényt, de nem tudtam mozdulni. Mintha lekötöttek volna egy álló helyembe. Csak álltam és kibámultam ... De hát furcsa is volt! — Na, na! Mi? - Kérdeztem türelmetlenül. Ferenc megállóit, mintha tanakodnék, hogy vájjon folytassa-e tovább. — Bolond dolog. Ha nem én látom, el se hittem volna. Iván ur, már mint ez a sápadt, fiatalember, aki az imént erre ment, odaborult a rendőr nyakába. Az meg vissza ölelte. Nekem, az egész olyan furcsának tetszett ! — Talán mind a ketten részegek voltak. — Dehogy! a rendőr, tetszik tudni, Pál ur volt. Az a hires gavallér. Az alispánnak a fia. — És persze ráismert az unokaöcscsére. — Úgy látszik. Valamit beszéltek aztán. A rendőrnek, már mint Pál urnák az arcán egy köny pergett le lassan. Jól láttam. Megfogta az unokaöcscse kezét és szomorúan, hosszasan nézett a szemébe. Iván ur végül lesütötte a fejét és hallgatott. Mint egy bűnös, úgy állott ott. Pál ur pedig fölsóhajtott és aztán rámutatott a mellére, arra a réztáblára, melyen a száma volt. Talán azt mondta ezzel: — Látod, idejutottam! ... Az a szegény fiú motyogott valamit. Olyan keserves volt nézni, nagyságos ur, hogyan szepegett. Én úgy megsajnáltam. De Pál ur arcán egyszerre meg- keményültek a vonások, a szemében [valami hideg, kegyetlen láng gyűlt ki s durván ragadta meg az Iván ur karját. Igen megragadta sokan. Ha pár fillérrel is járul hozzá, előbbre viszi az ügyet s közelebb hozza a megvalósulás stádiumához. Járuljon hozzá hát mindenki, aki csak teheti. Jókai megérdemli. Jókaiért kötelessége minden- | kinek. E lap szerkesztősége is elfogadja és nyilvánosan nyugtázza az e célra szánt nemes adományokat. Községünk intelligens elemei soha l sem vonták ki magukat ily nemes eszme megvalósulását célzó mozgalomból. Ne tagadják meg ez esetben sem önmagukat! Ismét a térzenéről. — Levél a szerkesztőhöz. — Nagysomkut, julius 7. lyen tisztelt Szerkesztő Uram! Hogy mikép kerültem belé, magam sem tudom, de tény, hogy én a térzene-ügynek pénztárnoka vagyok. Nagy bizalom ez, kérem. Különösen, hogy nincs senki, akinek elszámolással tartoznék. Nem azért mondom, hogy panaszkép vegyék. Megtiszteltetésnek veszem és igyekezni fogok e bizalomnak minden tekintetben megfelelni. Minden tekintetben. Azért hangsúlyozom, mert épen ez indit arra, hogy most, (amikor egyébbként oly nagy a meleg, hogy az uszoda hűsítő vizében ülnék inkább, ha — volna) tollat ragadok és elmondom szerkesztő uramnak azt, amit mindenki tud. Hogy tudnillik én sem vagyok a mi térzenénkkel megelégedve. Azt is tudom, hogy nagyon sokan ugyanily véleménynyel vannak felőle. Minthogy pedig minden tekintetben megakarnék felelni a belém helyezett bizalomnak, kötelességemnek tartottam, gondolkozni az ügy felett; illetve a mód felett, melylyel az ügyön javíthatnánk. És kigondoltam a következőket: a közönség csak úgy fogja látogatni a népkertet zene idején, ha élvezetes zenét hallhat. Ezt a Kardos Géza nagyon is nem első rendű zenekara nem tudja szolgáltatni. Lacit hallgatja szívesebben a közönség; hát Lacival léptem érintkezésbe. Sokkal többe kerül igy a térzene eszméjének megvalósítása. De bizonyosabb, hogy azt a célt, melyet szerkesztő ur is érintett b. lapjában, — elérjük vele. Inkább legyen egyszer hetenként zene, de legyen olyan, hogy az alatt a pár óra alatt élvezzünk és ne kelljen gúnyosan mosolyognunk. Ezek lebegtek a szemem előtt, amikor már szombaton a Laci bandáját állítottam ki. Ezért intézkedtem úgy, hogy ezután minden kedden és eltaszitotta magától. Aztán ércesen csengett meg a hangja, amint rádörgött Iván urra: — Most pedig takarodj haza! Egy-kettő ! Ha még egyszer az, utcán éjszaka talállak részegen, bekísérlek! Érted? Nincs kivétel! Egy- kettő ! Iván ur egészen összezsugorodott és alat- tamosan, sunyin támolygott végig a falak mellett, Pál ur elkísérte a sarokig. Még ott is utána kiáltott a szerencsétlennek, hogy csendesen viselkedjék. Aztán visszaindult. Ügy bánt az unokaöccsével, mintha idegen volna. Hanem, ahogy visszajött, megint megváltozott Pál úr. Lassan, roskadozva lépkedett, mintha nagy, szöges csizmái mázsányi sulylyal nehezednének a lábára s ott a túlsó oldalon neki támaszkodott a hirdetési oszlopnak. Az arca olyan szomorú, levert volt s a fejét neki fektette a hideg oszlopnak. Sokáig nézett igy mereven maga elé s végül — jól láttam, — a szeméből egy köny omlott ki, mely lassan perget végig a mellén levő réztábla számozott, sárga lapján . . . Ferenc elhallgatott itt és kérdő tekintettel, várakozóan nézett rám. Nem értette egészen Nyárády Pál viselkedését és mintha magyarázatot várt volna tőlem. — Vájjon utoljára mért volt olyan kegyetlen az Iván úrhoz? kérdezte aztán elgondolkozva. Ezen tűnődtem én is és aztán elvonultak előttem a Nyárádyak komor, rideg, legendás alakjai, amint átdorbézolt éjszakák után rendezik aktáikat és ime magam előtt láttam a Nyárady- familia hagyományos kötelességérzetének szomorú, gyászos — utolsó legendáját.
