Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-06-18 / 25. szám
1905. junius hó 18. KŐ VAR VIDÉK 3 Kár, hogy az idő az elmúlt héten olyan szeszélyes volt, hogy még az ünnep kezdetén sem lehettünk biztonságba afelöl, nem ér-e egy kis hirtelen zápor. Különben bizonyára még többen rótták volna le adójukat az egyházaknak — az ex-lex állapot daczára is. A rendezőség ugyanis az egyházak javára szánta a tiszta bevételt. Nem mondhatnók, hogy nagyon sok pénz jutott egy-egyre, hiszen ez az ünnep — mint ilyen — első volt a maga nemében. Kezdetnek pedig ez az összeg sem megvetendő. Az ünnepély lefolyása a következő volt : A megjelentek együttesen elénekelték a himnuszt. Ezután Darai Rózsika szavalta el Katona Árpádtól a „Rongyos koldus“-t. Szavalata minden tekintetben kifogástalan volt. Szinte csodáltuk azt a biztosságot és természetességet, amely az előadásán végig uralkodott. Kapott is érette jutalmul sok-sok tapsot, Most „A hipnotizmus“ czimü párbeszéd következett Vojsza Katicza k. a. és Hőgye János ur előadásában. Azt hisszük, nem csalatkozunk, ha azt állítjuk, hogy hasonló jó — műkedvelőktől való — előadást Somkuton még ezideig nem volt alkalmunk élvezhetni. Igazán meglepő volt az a közvetlenség és természetesség, a melylyel a szereplők a közönségnek szolgáltak. Természetesen, lelkes tapsok jutalmazták gyönyörű előadásukat. Majd Reich Károly ur „Hogy nyertem szerepet az európai konczertben“ czimü humoreszkjét olvasta föl. Előadásának elején — meg kell vallanunk — lámpalázzal küzdött, de a vége felé már meglehetősen le tudta kötni a hallgatóság figyelmét. Ezt bevégezve Haáz Lajos ur szavalta el Petőfitől az „Ivás közben“ czimü költeményt. Hogy minél hűebb képet adjon tárgyáról, előbb egyszer-kétszer koczintott, ami a közönség körében élénk derültséget keltett. Törekvését és szives készségét méltányoljuk, de még sem hallgathatjuk el azt, hogy tőle más alkalommal sokkal jobb szavalatot hallottunk. Ezután Szűcs Gyula ur adta elő Endrődi Sándor bájos költeményét, a „Visszavárlak“ czimüt. Előadásának jellemzésére csak annyit mondhatunk, hogy azt meg kellett ismételnie. De hivatott. Megdöbbentem, lábam reszketett midőn felkeltem székemről s támolygó léptekkel mentem atyám szobája felé. Valami bántó érzés vett erőt rajtam, valami kétségbeejtő félelem; szerettem volna menekülni arról a helyről. Beléptem. Atyám asztalánál ült, fejét kezébe hajtva. Köszöntem felütötte fejét, ránk nézett s alig hallható hangon parancsolta:- Ülj le! Gépiesen engedelmeskedtem. Egy, a szoba bal sarkában levő divánra ültem. Kinos csönd következett. A levegőben röpködő légy dongása mitha vájta volna agyvelőmet. Nem tudtam gondolkodni, csak bámultam magam elé, nem láttam semmit, mintha szemem hályogba borult volna. Végre megszólalt atyám.- Hivattalak, hogy tudtodra adjak olyat, ami, — ha irántam jó szívvel viseltetsz — érdekel. Izzadtam szavai után, féltem, hátha tud valamit, hátha meglátott, meglesett s most kérdőre von. Nyugalmat erőszakolva magamra vártam további szavait.- Megcsaltak, félrevezettek, folytatta s kezét ökölbe szorítva emelte a levegőbe. El- állott lélekzetem, torkomat szorította valami, sírni szerettem volna, de köny nem jött szemeimre.- Itt volt 5, az asszony s mindent elmondott, hogy gyűlöli öregségemet s megcsalt. Rám nézett, arczomon a verejték gyöngyözött alá . . . meg is érdemelte a megismételtetést, mert hiszen minden kimondott szavával növekedett a hallgatókban a gyönyörködés; oly szabatos és mesterkéletlenü! közvetlen volt az előadása. Poétikásabbá tette ezt a szavalás alatt folytonosan lágyan hangzó zene. Ezzel az ünnep első része be is fejeződött. Következett a népies rész: a versenyek. Első szám a póznamászás. Érdekes volt azt az önbizalmat nézni, amelylyel minden egyes kísérletező a pózna alá állt. Pedig a csúcsáig egyik sem tudott eijutni. A pózna ugyanis be volt szappanozva és ez nehezítette meg a mászást. Legmagasabbra Kecskés János jutott, aki a dijul kitűzött egy koronát meg is kapta. Második számul a zsákfutás következett Hogy minő kaczagtató volt ezt végig nézni, tán mondanunk sem kell. Hogy is ne kaczagna az ember, mikor azokat a bakugrásokat látja, amiket a zsákbakötött fiuk véghez vittek. Mikor már egyik-másik azt hitte, hogy övé a korona, épen akkor esett el és ezzel vége volt az elsőségnek. Elsőnek Szilágyi Béla ért a czélhoz. Majd a lepényevésre került a sor. Ezt is meglehetős derült hangulatban nézte végig a közönség. Győztes Loy Klaudiusz lett. A történeti hűség kedvéért megjegyezzük, hogy arczát a lepényben volt lekvár a fölismerhetetlenségig bekente. De baj is volt az ! Fő, hogy a korona az övé lett. Fazekat törtek ezután a gyerekek. A kioszk előtti gyep közepén egy fazék volt elhelyezve, ezt kellett bekötött szemmel eltörni. A gyermeket odaállították bekötött szemmel a fazékhoz, majd elvezették vagy 10 lépésnyire ott 2 - 3-szor megforgatták és úgy ment vissza eltörni a fazekat. Jutalom az alatta levő „valami“ volt. Hogy mi, azt az eltörésig senki sem tudta. Természetesen, ez roppantul izgatta a gyerekek fantáziáját. Módfölött kaczagtató volt nézni, amint a fiuk egyike-másika bekötött szemmel elindit- tatván, számolta a lépéseket és ugyanannyit lépett vissza, mint előre, csakhogy más irányban. Megáll és nagyot üt — a földre. Végre 6 kísérletező után Herskovits Sándornak sikerült eltörnie. Alatta egy csirke volt. Szegényt az ütés halálra sújtotta. Ezután futás volt a verseny programm — Nem szégyenlette magát előttem, szemérmetlenül kijátszott s bűnét aljas arczátlan- sággal mondotta el. Végig hallgattam, nem szólottám semmit, mert nagyon szeretem azt az asszonyt, de akivel megcsalt! . . . . s e szavaknál szeme vadul forgott, kezét felemelte, arczát a harag pirja lepte el és én úgy féltem a hatalmas embertől. — Gyermekem! Fiam! Felneveltelek, házamat nem érte gyalázat. Erről sem fog a világ tudomást szerezni. De te, te kikutatod s elégtételt veszel a csábitón, akire átkomat küldöm. Könnyei végig peregtek redős arczán. Szivem elfacsarodott földre vetettem magamat s úgy sírtam. * Tíz év múlt el azóta. Tiz év hosszú idő! Atyám is neje is rég elköltöztek az élők világából. Előbbi, nem tudva nejével egy fedél alatt lakni, elhagyta házát, ivásnak adta magát; utóbbi a gazdátlanul maradt vagyon korlátlan úrnője a tivornyákban és dőzsölésben kimerülve halt meg. Rajtam fogott atyám átka tehetetlen, szerencsétlen ember voltam egész életemben, soha sem tudtam akaratom teljes nagyságával dolgozni, mindenkor előttem lebegett ez esemény. Ma senki, semmi vagyok . . . utolsó számául. A kert kapujától a kioszkig terjedt a pálya. Elsőnek Hartstein Lajos ért be. Ezután még játszottak a gyerekek, a felnőttek pedig Laczi zenéje mellett tánezra perdültek, ami este hét óráig tartott. Befejeződött ezzel az ünnep második része is. Este 9 órakor még a nagyvendéglő dísztermében tánczoltak, részint olyanok, akik már a kertben is jelen voltak, részint mások, akik csak tánczolni óhajtottak. Emelkedett hangulatban tartott a mulatság hajnali 2 óráig, amikor is a Rákóczi hangjai mellett eloszlott a társaság. Az ünnep statisztikája a következő: Bevétel: 134 korona. Kiadás: 61 korona 44 fillér. Tiszta jövedelem: 72 korona 56 fillér. Ebből az egyházaknak egyenkint 18 korona és 14 fillér jutott. Felülfizettek: Szappanyos József ur 1 koronát, Drágos Gusztáv ur 60 fillért, Medgyesi Géza ur 40 fillért, Szende Sándor ur 20 fillért. Jegyeiket megváltották, de az ünnepre el nem mentek: Frankovics Mór ur 2 koronával, Veszprémy Sándor ur 1 koronával. A szives adakozóknak ezúton mond köszönetét a rendezőség. Hasonlóan köszönetét mond a rendezőség mindazoknak, akik az ünnep sikeréhez részint mint pénztárosok (Gámenczy János és Véber Ignácz urak) részint mint szereplők (neveik előbb) hozzá járultak. Mielőtt tudósításunkat bezárnék, külön ki kell emelnünk Szűcs Gyula urnák az érdemeit, amelyeket a rendezés körül szerzett. Hisz az egész ünnep az ő fáradságot nem ismerő buz- góságának az eredménye. O gondoskodott mindenféle szórakoztatásáról a közönségnek, szóval ő volt az egész ünnep lelke. Mindezen fáradságos munkáért a legnagyobb elismerés illeti meg őt. Kapuzárás. Nagysomkut, junius 16. Az 1904 — 5. tanév befejezést nyert községünk iskoláiban. Előbb a görög katholikus felekezeti, aztán az állami elemi és végül az állam által segélyezett s a község által fenntartott iparos tanonczisljola növendékei tették le a tanultakból a vizsgálatot. Elmúlt tehát ismét egy iskolai év. A nemzet napszámosai, — a derék tanitó-testületek ismét egy évet csatolhatnak a küzdelmes munkával eltöltött évek sorozatához. Az ő munkás éveik egy újabb évvel, a tanulősereg ismeretköre pedig számos uj ismerettel lett gazdagabb. Mi, kik méltányolni tudjuk ama fáradságos munka messzire kiható értékét — azok helyett is köszönetét mondunk a fáradtságot, akadályt nem ismerő tanítónőknek és tanítóknak, — mondom — azok helyett is, akik gyerek észszel ma még a szerzett kincsek értékét felfogni nem képesek. Nehéz munkát végeztek. És, amint a vizsgák eredményként mutatták, — szép munkát is. Ok megérdemlik a — vakácziót. Szükségük is van arra. Mert az a munka, amit végeztek, erőt, kitartást követel. Igénybe veszi a tanítás a tanítónak testi és szellemi erejét egyaránt. Nemcsak, hanem még az idegeit is erősen koczkára teszi. Nemhiába nevezik őket a »nemzet napszámosainak«. Napszámosok ők valóban. Napnap után verejtékkel munkálnak, fáradoznak. Határozottan mondhatjuk, nehezebb munkát végeznek, mint ama napszámos a mezőn, ki napestig kapál. Mert az anyaföld engedi, kínálja
