Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-05-14 / 20. szám
KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Xüőfizetési ár: Egész évre .................8 K Negyed évre .... 2 K Fé l évre......................4 „ Egy szám ára . 20 fillér Sz erkesztő: Barna Benő. Főmunkatárs: Borgida József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Szomorú statisztika. Az 1904. évben Nagysomkut községben történt halálozásokról szerkesztett statisztika fekszik előttem. Jelentéktelen irás; apró betűk és számok vannak benne csak és mégis; megdöbbenéssel tekint maga köré az ember ennek olvasásakor. Megdöbbenéssel tekint maga köré, mert szinte tébolyitóan szomorú tényt tár e kis irás az ember elé. Azt vágja kíméletlenül az ember szemébe, hogy Nagysomkuton az 1904. évben elhaltaknak 15%-a „tüdővészben“ pusztult el. Egy tudós német professzor, ki nagy kedvvel és buzgalommal foglalkozik statisztikák szerkesztésével, kiszámította, hogy ha a tüdővész oly mérvben hódit ezután is és oly mérvben pusztít ezután is, mint eddig: száz esztendő múlva az egész föld népe kihal. Korántsincs szándékomban e jóslat- szerű szomorú számítást elhinni a tudós német tanárnak. Jól tudom, hogy amikor legnagyobb a veszély, legnagyobb és legsikeresebb az ellene való védekezés is. Bizonyítja ezt különben a sok ezer év A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Xéj cigányom! . . . Héj czigányom, jó czigányom! . . . Mulass te is a hátamon! . . . Ülj le mellém, aztán húzzad . . . Ne a régit azt az újat, Azt az édes, bus vidámat, Amelyiktől szivem lázad, Föl-föllázad. * Hej czigányom, jó czigányom! . . . Ha elhúzod, nem sajnálom A tokajit, a ménesit, . . . Nem bánom, ha lerészegit. Mindegy! Mostan mulatnom kell!.. „ Hadd repüljön a gyászom el, Bánatom el. * Hej czigányom, jó czigányom! . . . Mért nem húzod? Alig várom, Alig tudom kitartani! Éget, úgy fáj, fojt valami . . . ‘ tanulsága, amelyet átélt az emberiség. Veszélyes és elharapódzott járványok voltak mindig; kezdetlegesebb orvosi tudományok mellett is. És megfojtásuk mégis sikerült. Természetesen erős védekezéssel. Az erős védekezés pedig sehol és soha nem volt kívánatosabb; sürgősebb alapja sem volt, mint most. íme: a veszedelmes kór, mely lopva támad és kíméletlenül leteriti áldozatát: felütötte fejét községünkben is. Még pedig nagy számmal, elszomoritóan nagyszámmal. Pedig Nagysomkutnak fekvése egészséges; levegője kitűnő. Ebben bizonyára nincsen a veszedelmes kór baczilusa. Másban kell azt keresni! Idegen ember, aki községünkbe vetődik, bizonyára nem megy tova anélkül, hogy a táj mesés szépségében gyönyörködve, arról elragadtatással ne nyilatkoznék. És dicséri a levegőt is, mely kellemes, ózondus, egészséges. De van egy, amit szónélkül szintén nem hagy. Hanem erről már nem fog elragadtatással, dicsérőleg nyilatkozni. Az ivóvíz ez. Idegen ember nagyon érzi ennek botrányosan rossz voltát. Orvosok pedig egészségi szempontokból kifogásolják. És nem hiszem, hogy volna Nagysomkuton intelligens ember, aki — habár nagyon megszokta már, — mégis ne osztaná nézetemet, amikor az ivóvizünkről szólva igy nyilatkozom : Bizony, botrányosan rossz, nagyon egészségtelen. Tudományos alapon nem vizsgáltam; igy ez alapon hozzá sem szólhatok. De bizony nagyon valószínű, hogy ebből is szedhetjük magunkba ama halálos kór ölő baczilusait. Igaz, az alsóbb néprétegnél a mi- stabilis lakásviszonyok is hozzájárulnak e betegség megszerzéséhez. Picziny kunyhókban, mely alig pár lépés terjedelmű, — lakik az egész család; sokszor 10—12 személy. És abban az egy — nyomorúságos helyiségben van a konyha, az éléstár, a nappali társalgó, az ebédlő, a gyerekszoba és a hálószoba is. De még ha kéménye volna a szánalmas külsejű vittyillónak! De nincsen. És a füst ott menjen ki, ahol utat talál. Utat találni abban pedig nagyon nehéz. Mert ablakról Zendits már rá, itt egy tizes! A muzsikád nékem kincs lesz, Drága kincs lesz! . . . * Hej czigányom, jó czigányom! Egy darab meny, tündér álom. Az ö dalát amint játszod: Élvezem a boldogságot . . . Érzem forró, mézes csókjáét Meghalok, ha húzod tov'jg^ _ Ne húzd tovább! . . . s. ./. _ i i P^ánki bácsi. ___ *fí!a: Csizmadia Sándor. -*■ ía nkí 'bátyait valamikor nagyin kiváló emoer ^ R(, ^ nagyon régen Volt az. Ak£or’. a mikor raég a harmincz éves fiatal em- ^erek sem röstellették virrasztásoknál vagy temetések r jkalmával énekes könyvvel a kezükben, a fe' lér abrosszal leteritett asztal mellé ülni es ér , ,er6s torokkal harsány hangon eh énekelni azokat a gyönyörűséges és megható enekekf melyekben nagyapáink még semmi- íe 6 e,r /ygyügyüséget sem találtak. ! Haih! A mai fiatalság már nem ilyen. Ha I e me ;gy is valamelyik közeli rokonának a te- 1 me+ késére, nem azért feszi, hogy énekeljen, hanem pusztán azért, hogy a világnak, mely olyan nagyon szereti a pletykát, be legyen tömve a szája. De már énekelni a mai fiatalság bizony nem énekel nagy sajnálkozására az öregasz- szonyoknak, kik nem győznek csodálkozni a fölött, hogy milyen romlott a világ s az Isten mégse veszti el. De nemcsak á világ változott meg, hanem maga az öreg Bánk is. Elénekelget ugyan most is, de már csak akkor, ha a jófajta törkölyből többét talál fölhörpinteni, mint a mennyit a természete megbir. így is elég gyakran dicsen az Urat, mert egyszer legalább mindennap megesik vele az a szerencsétlenség, hogy félreismeri a természetét. Ilyenkor az utszéli fákkal s a kapufélfákkal is szóba áll. Ha pedig nincs kedve a beszélgetésre, akkor végig énekli az utczat. Délfelé már rendszerint hallani a nyújtott hangon tartott ájtatos énekbeli figyelmeztetest: Tudom, hogy végem közelget, Mert az idő lejár. A falu népe annyira megszokta már ezt a féldéli utczai istentiszteletet, hogy ha egyszer elmaradna, talán megállna a nap is, mint valamikor Jozsau idejében. De Bánki bátyánk gondoskodik róla hogy ez a rendellenesség be ne következzek. Régebben más éneke volt neki: aháromszaz- hatvanötödik. Ezt azonban meggyülőltették vele az utczagyerekek. Akár volt becsipve, akar nem, ha ment az utczán valamerre, minduntalan azt hallotta: Bánki bácsi!
