Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-04-16 / 16. szám
II. évfolyam. Magysomkut; 1905. április 16* 16. szám. & ^ 4Sje 5i KOtARVIDEK KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. ElöfiasotÓHÍ ár : Egész évre .................8 K Negyed évre .... 2 X Fé l évre......................4 „ Egy szám ára . 20 fillér Sz erkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Najysomkut, Teleki-tér 3*1. «. Főmunkatárs: Borgida József. MEÖJELEN MINDEN VASÄRNAP. Tűzoltóságunkról. Egy hét leforgása alatt két tűz és a tűzoltó főparancsnok beadja lemondását. Összekapcsoltam e két mondatot; ám közöttük semmi összefüggés nincs. De magam sem akarom összefüggésbe hozni azokat. Nem is lehet. Meit a tűzoltó főparancsnok — meg vagyok győződve róla — lemondása után is ép jjly.^ lelkiismerettel és buzgalommal muhícaÜa egy oltásnál, mint azelőtt. Aztán meg az is tény: ha le nem mondott volna, akkor is kiütött volna e két tűz. E két mondat csakis azért lett egymás mellé Írva, hogy a bennük foglalt és általuk kifejezett tények alapján mintegy jogosítva legyek községünk tűzoltóságáról pár szót szólni. Nem fogom sem a főparancsnok lemondásának, sem a tüzek keletkezésének okát kutatni. Az nem tartozik hozzám. A főparancsnok lemondott; uj fő- parancsnokot kell választani. Sőt azt is hallottam, hogy az alparancsnok is meg akar válni ez állástól. Ennek sem kutatom Es amit áldoz, azt sem használja fel helyesen. Az egész intézményt másképen az okát. Azt azonban egész határozottan kijelentem, hogy községünk tűzoltósága nincsen szabályszerűen, nincsen helyesen, kellő gonddal és pontossággal szervezve. A község, — beszedvén a tűzoltó váltságdíjat és felhasználván a Teleki Géza gróf alapítványának kamatait, — sok pénzt áldoz ez intézményre. Sokat, de nem eleget. kellene szervezni. És akkor az évente ÍÉjclig if 'kjftdptt pénzhez nem sokat kellene pótolni, hogy ez intézmény mintaszerű legyen. Ha pártatlan tüzetességgel vizsgáljuk ez intézményt: be kell vallanunk, hogy minden egyes tagjánál (ne vegye sértésnek egyik sem) nagyobb a szent lelkesedés ; a kötelességet tudó nemes buzgalom, a fáradtságot és akadályt nem ismerő önfeláldozás, mint a szaktudás. s Ezt el kell ismernie mindenkinek. Es el kell mindenkinek ismernie azt is, hogy ez intézmény szaktudással biró vezető nélkül mit sem ér. A tűz izgatja a kedélyeket, a leghiggadtabbat is kihozza sodrából. Kell egy ember, aki szaktudására támaszkodván, a szükséges nyugodtsággal vezesse a többieket. E nélkül tűzoltás el sem képzelhető ; csak fejetlenség kap lábra az oltásnál. És a fejetlenség nagyobb veszedelem, mint a tűz. Véleményem szerint a következő alapon kellene az átalakítást eszközölni: Főparancsnokot választani (a régit megkérni: vonja vissza lemondását), aki társadalmi állásánál fogva tiszteletet és erkölcsi tekintélyt parancsol és szerez az egész tűzoltóságnak. Az alparancsnokot küldje fel a község a fővárosban, gondolom : julius, augusztus hónapokban tartani szokott tűzoltó szaktanfolyamra. Hozza meg ez áldozatot, mely feltétlenül szükséges. És mig a főparancsnok tekintélyt kölcsönöz az egész tűzoltóságnak, az alparancsnok szaktudása alapján oktatja a tűzoltókat, kik rövid idő alatt megszerzik a tudást az áldásos együttműködésre. Adjon a község az alparancsnoknak bármily keveset is, de feltétlenül adjon bizonyos tiszteletdijat. És adjon kevés fizetést még a tűzoltók négy másik, legértelmesebb tagjának is. Hogy ezek necsak az A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Egyszer, régen . . . Egyszer régen . . . Szivem is volt, amig nem szerettem, Egy kis lánynál azt is elvesztettem. Hej, a szivem azt már nem is bánom, Csak azt a kis barna lányt sajnálom! * Nem panaszlom . . . Lesz még tavasz, lesz még ezután is, Lesz szeretőm, lesz szép barna lány is. Talán épp oly csinos épp oly barna, Talán, aki éppen úgy megcsalna!... Egy szomorú leányról. ' - Naplótöredék. — Irta: Qersy Mariska. — Félóráig kellett várnom a gyógyintézet fogadószobájában; mig végre megjelent szegény barátnőm. Rég nem láttam; s igy — természetesen — nagyon kiváncsi voltam reá. Legutóbb akkor láttam, amikor egyszer fojtogatni kezdte édes anyját s mikor anyja elájult: felgyújtotta lakószobájuk ablakának függönyeit. Azóta nagyon megváltozott. Akkor olyan sovány volt, mint egy agár; keze és szeme nyugtalanul járt s a szája szélén idegesen váltakozó vonalak képződtek. Most meghízott; különösen arcza volt telt és piros. De a kövérsége — hogy is mondjam ? — olyan bántó volt . . . Veszedelmesen hasonlított ahhoz a püffedtséghez, melyet egy Ízben vízből kifogott holttesten láttam . . . Megismert. Kezet nyújtott s barátságos mosolylyal üdvözölt. Aztán kiültünk az erkélyre, ahonnan végig lehetett látni az intézet sárgakavicsos utjai mentén a czifra cserjéket és disz-bokrokat a falig . . . Iparkodtam neki mindazt elmondani, amit ilyenkor szokás: hogy jó színben van; hogy mily szép a kilátás; mily pompás a levegő ... De szavaimra nem volt válasza. Sokáig beszéltem még ... a legújabb színdarabokról, a poros fővárosról, az emberek divatos szeszélyeiről és szeszélyes divatairól, aztán — egy pillanatra kifogytam a mondanivalókból. Ezt a pillanatnyi csöndet ragadta meg és nyugodtan, szemeit egy láthatatlan pontra függesztve, — beszélni kezdett: , — Jöttél, hogy meglátogass. Köszönöm. És beszélsz nekem mindenről, ami a külvilágban történik, hogy eszembe se jusson: hol vagyunk ? Jól tudom én pedig, hogy hol vagyok. Tébolydában, ha mindjárt — szépitgetve „hideg- viz-gyógyintézet“ is a neve. — Ugyan, édesem: — szóltam nevetve közbe, — hol vannak hát a kancsukás felügyelők, a szigorú arczu ápolók s a kényszerzubbonyok? Nem jár-e mindennap egyedül? Olvashat, munkálhat, sétálhat, — szóval tehet, amit akar. Nem halgatott rám, csak beszélt tovább. — Azt is tudom — folytatta, — hogy miért kerültem ide ? Nem engedték meg, hogy szomorú lehessek. Miért ? Van-e joga valakinek a más lelkivilágába beleavatkozni ? Nem szabadna ezt tenni. De sajnos, a ferde társadalmi viszonyok megengedik ... A szomorúság a nemeslelkü emberek jellemző vonása; azoké, akik mindenben megpillantják azt a rettentő tragikumot, mely az életen végig húzódik . . . Elmúlik az ifjúság, a szépség. Maga az élet is megrendítő befejezést nyer a halállal. A virág elhervad; a zene hangjai elszállanak; az emberi munka szétporlik, erő elforgácsolódik... Minden lépésünknél hátunk megett settenkedik az elmúlás ... A vigság igy nem lehet egyéb, — csak mesterkélt ellenszere a mélységes búbánatnak, mely ott rezeg minden érző lélek mélyén . . . Miért élünk, ha meg kell halnunk? Miért dolgozunk, ha munkánk csak ideig óráig tartó ? Miért vagyunk fiatalok, ha ránk következik az öregség, — bántó gyöngeségével, szörnyű csalódásaival? . . . Az én lelkem is szomorú volt . . . Szomorúság ! A legszebb érzés ez. A szívben ilyen-
