Evangélikus Leánygimnázium, Kőszeg, 1927
Í5 lelkem mélyében és tudod, mennyire fáj nekem, hogy szenvedést kell okoznom azoknak, akik el akarják vitatni tőlem az én Károlyomat, az én kincsemet. Hallgass meg Te, kit nem tudom milyen néven illessek, hallgasd meg legboldogtalanabb teremtményednek áhítatos fohászát. Oh Isten! Légy segítségemre! Látod, hogy elhagyott az egész emberiség, mert nem akarok megalkudni az igazságtalansággal! Hallgasd meg imámat, hogy legalább ezentúl együtt élhessek az én Károlyommal! Oh kegyetlen sors, könyörtelen végzet! Nem, nem, az én szerencsétlenségemnek sohasem lesz vége!“ Hogy ez az unokaöcs ki volt, azt sejthetjük Beethovennak alábbi hozzá intézett soraiból: „Mégegyszer a leggyalázatosabb hálátlanság legyen a jutalmam ? Nos, ha a köztünk levő köteléknek szét kell szakadnia, ám legyen! Minden pártatlan ember, ki ezt hallja, gyűlölni fog téged ... Ha a kötelék, mely összefűz bennünket, terhedre van, Isten nevében legyen az ö akarata szerint. A gondviselésre bizlak, mindent megtettem, amit megtehettem, megjelenhetek a legfőbb biró előtt. Amilyen romlott vagy, nem ártana, ha végre arra törekednél, hogy egyszerű és igaz légy, a szívem sokat szenvedett képmutató viselkedésed miatt és nehezemre fog esni a felejtés.“ — Beethoven még megbocsát és szinte könyörög neki, hogy ne hazudjék és haladjon a jó és helyes egyedül igaz útján. Beethovennak mindenféle szép terve volt Károlyt illetőleg. A fiatal emberből nem hiányzott az intelligencia és Beethoven az egyetemre akarta járatni, de ez a léha, üres szívű teremtés inkább ivott, kártyázott és adósságokba verte magát. Ennek a megdöbbentőn ocsmány jellemnek az eljárását érdekesen világítja meg Romain Rolland, mikor ezeket írja: „Szomorú jelenség, gyakoribb, sem mint hinnők, hogy nagybátyjának erkölcsi nagysága ahelyett, hogy megjavította volna, a kárára vált, elkeserítette, fellázitotia, mint ö maga mondja ama rettenetes szavakkal, amelyekben teljes őszinteségében nyilatkozik meg ez a nyomorult lélek: Rosszabb lettem, mert a nagybátyám azt akarta, hogy legyek jobb“. 1820 nyarán annyira jutott, hogy főbelötte magát. Nem halt meg, de majdnem megölte Beethovent, aki sohasem heverte ki ezt a rettenetes izgalmat. Károly meggyógyult, életben maradt, hogy mindvégig fájdalmat okozzon nagybátyjának, akinek halálában föltétlenül része volt, holott nem is volt mellette halála órájában. „Az Isten sohasem hagyott el“ — irta Beethoven unokaöccsének néhány évvel előbb, — „akad majd valaki, aki befogja szemeimet“. De ez a valaki nem az volt, akit fiának szólított. Találóan mondja ugyanő, hogy nem azokat nevezi hősöknek, akik eszmékkel vagy erővel diadalmaskodtak, hanem egyedül azokat, akik szivükben voltak nagyok.
