Evangélikus Leánygimnázium, Kőszeg, 1927

12

moruságos életet élek. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem tudok beszélgetni az emberekkel: süket vagyok. Ha más foglalkozásom lenne, még csak tűrhető lenne a dolog, de az én mesterségemben rettenetes ez a helyzet. Mit szólnának hozzá ellenségeim, kiknek nem csekély a számuk. A színházban a zenekar mellett kell ülnöm, hogy megértsem a színészt. Nem hallom a hangszerek és a szavak magas hangjait sem, ha kissé távolabb ülök le. Ha halkan beszélnek, alig hallom, ha pedig kiabálnak, elviselhetetlen számomra. Nagyon gyakran megátkoztam létemet . . . Plutarchos megtanított a lemondásra. Dacolni akarok, ha ez egyáltalában lehetséges, dacolni akarok a sorsommal; de vannak életemnek pillanatai, mikor én vagyok Istennek legnyomorultabb teremtése. Lemondás! Milyen szomorú menedék, mégis az egyedüli, mely számomra marad“. Az első szimfóniában nem találjuk e fájdalmas hangulatnak nyomát. De az u. n. patétikus és a harmadik zongora-szonátában már erősen érezhető ez a tragikus szomorúság

Ebben a vigasztalan lelkiállapotban hozza öt össze a végzet Guiccardi Júliával. Mint egy fénylő világosság, tűnt fel életének be- borúlt láthatárán ez a bájos leányka, kit ő szeretett s ki öt viszontszerette. Legalább is egy ideig, míg hizelgett a hiúságának a nagy művész vonzalma. Elkészül a híres Holdfény szonáta: „A holdvilágos est zavartalan csendjében szerelmi vallomás száll az ég felé! — Az emberi gyöngédség szomorú és fenséges megnyilatkozása, mely megértésre vár. Pedig az, kihez ezek a megható hőimák szólnak, sohasem fogja megérteni. Közbül, csak úgy véletlenül a Scherzo következik. A művész mintha kiesett volna a gondolatmenet sodrából s az ingovány felületén ugrándozó lidércfényt akarná érzékeltetni. De ime a lihegő, remegő befejezés! ... Egy képzelt szörny repülése, amelyet fantomok üldöznek, mintha a művész előre megérezné az árulást, melyet átokkai sújt,“ írja Csillag.

Alapjában véve ez a Guiccardi Júlia önző, gyerekes, kacér teremtés volt, ki mikor már biztos volt a mester érzelmeiben, kegyetlenül kínozta őt és nőül ment Gallenberg grófhoz. Júlia hitványságában odáig ment, hogy nem átallotta Beethoven szerelmét kihasználni férje érdekében. Beethoven egyik régi feljegyzésében ezeket találjuk: „Ellenségem volt, éppen azért mindent megtettem érdekében, amit csak lehetett.“ Gallenbergék u. i. pénzüket Olaszországban eltékozolták és a nemes gróf nem szégyelte Beethoven szívességét holmi kölcsönök erejéig igénybe venni. „Júlia, mikor Bécsbe érkezett — írja Beethoven francia nyelven — felkeresett, sírt, de én megvetettem.“

Ott állt szegény Beethoven egyedül, elhagyatva, csalódottau. Ö,