Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

38 s végül a klisé, mely fénymásolással továbbítja cinklemezre a képet fotografikus aprólékossággal — egytől-egyig hasznos találmányok, tudományos művekben egyszínű vagy színes ábrázolásokhoz nélkülözhetetlenek, azonban a szépirodalom díszítésére, a szép könyv illusztrálására egyáltalán nem alkalmasak. Az új eljárások feltalálásának mámorában ezt még nem vették észre, és válogatás nélkül, derűre-borúra alkalmazták mindenféle könyv illusztrálására őket. így a századfordulóra olyan ízléstelen szabadság állt be a könyvdíszítés és az illusztráció terén, hogy ném sokáig várathatott magára az egészséges megújhodás. Valóban az a lelkesedés, melyet a szép könyv iránt William Morris és Walter Crane Angliában keltett, belső könyvcsinosítás terén is éreztette hatását. Kezdtek visszatérni a magasnyomású síkdíszítéshez a rajzban, keretben pedig a gótika és a kora-renaissance gazdagságát varázsolták vissza : kevés és artisztikus nyomású szöveg és sok dísz minden lapon. Érdekes és szép könyvek születtek így meg, de nem voltak ezek mégsem modern könyvek. Századunk második évtizedétől kezdett aztán általánossá lenni az a felfogás, hogy semmivel se törjük meg a könyv belső egyöntetűségét, hiszen a könyv legillőbb dísze a tipográfiai kifogástalanság és ízlésesség : szép és a tartalomhoz alkalmazott betűtípus, jól elrendezett, elegáns szedés-tükör, finom papíron széles margókkal. — Vannak ma is írók, akik az illusztráció-nélküliségre esküsznek, de más okok miatt. Azt mondják, hogy a szövegnek képbeöntése zavarja az olvasót, mert egy harmadik, figyelembeveendő közeget állít az ő képzeletük és az olvasóé közé. Minél erősebb egyéniség az illusztrátor, vagyis minél inkább művész, annál nagyobb ez a veszély, mert annál többet ad a magáéból az íróé mellé a képbe. Az írónak — úgy tartják — kell annyira bíznia saját kifejező tehetségében, hogy annak nyomán az olvasó tökéletesebben maga előtt látja a szereplőket és a jeleneteket, mint ahogyan azt akár a legkiválóbb művész is le tudná rajzolni. Ez a kétféle forrásból tálálkozó puritánizmus nagyjából egybeesik a modern építészetnek azzal a korszakával, amikor az az épület belső és főként külső kiképzésében csak a sima falsíkokkal akart hatni : célszerűséget és monumentalitást éreztetni. Ma, mikor az épületek is szívesen vesznek külsejükre az architektúrához mért dombormű- és szobordíszt, a könyv-illusztráció is visszanyeri jogát, mégpedig abban a formában, mely legősibb és legegészségesebb hagyománya a nyomtatott könyvnek, mint fametszet. Magas-nyomással sokszorosítható, mint a betűsorok, tehát együtt tördelhető és nyomható a szöveggel, annak tipográfiai egységét legkevésbbé sem zavarja. Ezekben egyezik a mai fametszet a régivel. Nem egyezik azonban annak régebbi rajzos-hatást kereső törekvésével. Ugyanis minél fejlettebb lett a metszés technikája, minél tökéletesebbek eszközei, annál inkább le akarta és le is tudta küzdeni azokat a sajátos nehézségeket, amelyeket a fa jelentett a kidolgozás számára. A legnagyobb dicséretnek azt érezték a régi metszők, ha azt mondták képeikről: olyan mintha írónnal vagy tussal rajzolták volna. A mai metsző, éppen ellenkezőleg, azt szereti, ha képe faszerű. Az őszinteség és anyagszerűség ma szentebb parancs a művész előtt, mint valaha. Nem fél tehát a vonalkázás helyett a fánál természetesebb, összefüggő, nagyobb fekete és fehér foltoktól, nem fél a szálkás, szögletes vonalaktól és foltszélektől, és főként nem fél attól a mérsékelt expresszionizmustól, mely a fametszet illusztrációs céljainak is jobban megfelel, technikájából is jobban folyik, mint a