Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

Gutenberg érdeme? Ő teremtett rendet a régi gondolatok és ipari hagyományok zűrzavarában. Úgy racionalizálta a nyomdai eljárások üzemmenetét, hogy nagyterjedelmü könyveket is csinosan és gyorsan lehessen előállítani. Ma a keletázsiai népek is az ő útmutatása szerint nyomtatnak. A modern nyomdász meg egyenesen áhítattal nézi a 42-soros Bibliát, mert ha gyorsaságban messze elhagyta is a nagy mestert, csínban és műgondban ma is példa. Igen, Gutenberg óta csak a gyorsaság változott. 0 maga még öntögette az anyadúcokba az ólmot, a mai nyomdász szemében már a gyárilag előállított készbetűk sem élég gyorsan csúsznak a szedővasba, soröntő-szedőgépen kopogtatja le a szöveget, Gutenberg még fa-sajtón préselgette egyenkint a lapokat a szedésalapra, a mai nyomdásznak az egyszerre több lapot nyomó gyorssajtó sem elég gyors, hengeralaku szedés-alappal és hengeres papírvezetővel ellátott rotációs nyomógépeivel óránként 25.000—30.000 ívnyi szöveget nyomtat le. Sőt az ilyen gép-kolosszus maga fel is vágja, össze is hajtogatja a nyomtatott íveket. Főként az újságüzemek élnek ezekkel a rotációs gépekkel, hiszen a gépből akár a rikkancs tarisznyájába lehet tenni termésüket. A gyorsaságot a modern élet is követeli, de ki követeli vagy akár veszi is észre a nyomtatás szépségét. Az elmosódott nyomás, a félreugrott betű, no meg a sajtóhibák — ennyi az, amit a mai ember a nyomtatás hibáiból észrevesz. Hogy ízlésesen megtervezett-e a címlap, hogy a betűiipus, szedéstükörnagyság megfelel-e a szöveg tartalmának, hangulatának, hogy fedik-e egymást pontosan ugyanazon levél két lapjának a sorai, hogy a túlságosan nagy szóközök nem nyitnak-e a szedéstükrön végigvonuló ú. n- kanálisokat — kinek van ilyesmikre gondja?! Pedig még ezeknél foghatatlanabb gondjai is vannak a nyomtatott betű művészeinek. Ilyen elsősorban a már említett modern-ízlésű betűtípus kitermelése. A magyar tipográfiának meg külön, régen kísértő gondja az ékezetes betű harmonikus beépítése a szóképbe. A mai megoldás ugyanis betűesztétikailag sem kielégítő (mert az ékezetek a sorhatást megtörik), gyakorlatilag sem (mert ha együtt vannak öntve a betűvel könnyen letörnek, ha külön-törzsön vannak, elcsúsznak — főleg a nagybetűknél). Mindkét szempontból jobban kielégítené az igényeket az a megoldás, ha a nagybetűk egy ékezetnagysággal alacsonyabbak lennének a hosszúszárú kisbetűknél, s a kisbetűs magánhangzók ékezettel együtt lennének oly magasak, mint az ékezetnélküli nagybetűk, s az ékezetes nagybetűk meg a fölfelényúló-szárú kisbetűk lennének egyenlő magasak. Bizony betűművészeinknek, még ha egy Misztótfalusi Kiss Miklós önzetlensége lakik is bennük, aki az amsterdami gazdagságot, a pápa meghívását kevesebbre becsülte, mint a magyar könyv szolgálatát, még ha olyan lelkesedés lobog is bennük, mint egy Huszár Gálban, aki az országban nyomdájával szerte vándorolva, maga metszette betűit, maga írta, nyomta és kötötte könyveit, s oly nagy volt a szöveggel való együttérzése. hogy ahol jobban lelkesedett, ott legalább is az iniciálékat nagyobbra metszette — még akkor is szükségük lenne érdeklődésre, méltánylásra, ösztönzésre a szinte sziszifuszi munkában, amit távol a fénytől, tapstól végeznek. A KÉP, Ha a könyvön kívülről befelé megyünk, akkor itt a mai könyveknek azt a szokását kel! először megemlítenünk, hogy külsejüket, még ha szépen kötött is a táblájuk, színes képpel díszített papírburkolatba fedik. Ennek a magyarázata az, hogy az áruházak, pályaudvarok