Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1939

szándékolt szerkesztés, erős, határozott körvonalak, a helyiszínek folthatásának kihasználása stb. Idetartozik a francia Puvis de Chavannes, a német Hans von Marées, nálunk Rippl-Rónai József, Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor stb. 2. Az új primitívek. Ezek a ragyogó impresszionista színezés mellett a gyermekek vagy a vad népek naív-bájú formakészségével igyekeztek újat adni. Jellegzetes mestereik a francia Gauguin és Rousseau ; részben idesorolhatók a mi „őstehetségeink" is. 3. Az expresszionizmus előfutárai. Ezek kezdték először elvonatkoztatni a természettől a színeket és a vonalakat, hogy azoknak önálló, szuggesztív kifejező-erőt adhassanak. De ezt — a későbbi expresszionizmushoz hasonlítva — nagy mérséklettel tették. Vincent van Gogh ennek az iránynak legkiemelkedőbb alakja. 4. A kubizmus előfutárai. Az impresszionista színfinomságokat megtartották, a kubista szabályos szilárd-testekre való bontást, illetve egyszerűsítést pedig csak oly mértékben alkalmazták, ameddig az a tárgyak külső természethűségének nem ment rovására. Főképviselőjük Cézanne. — A mi expresszionistáink és kubistáink legnagyobb része igazában ebbe a két utolsó posztimpresszionista csoportba tartozik. Hogy mi ennek a magyarázata, azt lejjebb fogjuk látni. • Harmadik akadálya a modern művészet megértésének az, hogy nem tudunk különböztetni. Pedig a régiek tudták: qui bene distinguit, bene docet. Amikor modern művészetről van szó, akkor mindenki az új irányok legtúlzóbb alkotásaira gondol. Természetes, hogy ezekkel nem tudunk megbarátkozni. De hiszen ezek nem is mindenki számára készültek. Csak egy-egy stílus-ínyenc kis kör tapsait várták, és azt meg is kapták. Fejlődéstörténeti értéküket a művészettörténész így ítéli meg: „Ismerjük tévedésüket, de értjük szükségszerű szerepüket is, mely az volt, hogy a vak művészi materializmust, a banális és kicsinyes valóságábrázolást, a megmerevedett, de pozícióját hatalmi eszközökkel és kiépített szervezeteivel védő akademizmust meg kellett rohamozni s az első frontáttörést kiharcolni, ha ebben — mint az első tűzbe dobott csapatok mindig — el is véreztek" (Gerevich). A művész, ha eszmél, ugyanígy vélekedik: „Barbár és ostoba az, aki a különböző, még a legvadabb -izmusokat is „csak" eltévelyedésnek gondolja, amelyet el kell pusztítani. Ez annyi lenne, mintha a szöllősgazda kiöntené erjedésben levő új borát, mert az még zavaros, mert mérges gázaitól egy csomó vigyázatlan ember elpusztult" (Csók István). Nagyon rossz szolgálatot tesznek tehát a modern művészet ügyének azok, akik csökönyös konzervatívizmusukban örömmel halásznak elő ilyen túlzóan modern műalkotásokat, hogy rámutathassanak: íme az új művészet, ez csak nem lehet szép és értékes!? Ebben a hibában kell súlyosan elmarasztalnunk Surányi Károlynak dolgozatunk elején idézett kis füzetét.