Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1936

5 önzés csak az „én"-t ismeri, a szereteten alapuló barátság ismeri a „te"-t is meg a „mink"-et is." Az igazi barátság folytonos alkalom az önzetlen jóságra és a szeretet apró, kedves figyelmességeire. A jóbarát szívesen segít gyengébb tehetségű társának a tanulásban ; a hanyagot igyekszik munkára bírni ; a fegyelmezetlen viselkedésűt szeretettel inti azokra a rossz következményekre, amelyeket viselkedésével saját magának és a rossz példa által másoknak is okoz ; a szegényebbet találékony finomsággal segíti, a gyengébbet megvédelmezi stb. A barátkozás tehát nemcsak természetünkből folyik, hanem nagyjelentőségű, szent dolog is, mert szeretetre nevel, kiemel az önzésből. Ezért mondja a Szentírás a barátságról : „Jobb, ha ketten vannak együtt, mint ha egy van egyedül : ha egyikük elesik, a másik fölsegíti. De jaj a magányosnak, mert ha elesik, nincsen, aki felemelje . . ." A barátságnak azonban van még egy másik pótolhatatlan hatása is. Nemcsak szeretetre nevel és kiemel az önzésből, hanem emberismeretre is tanít. Mivel ugyanis eleinte néha jóbarátok helyett rosszakat választunk, végig kell járnunk a csalódások iskoláját, az előttünk feltáruló szívek könyvéből megtanulnunk azt az emberismeretet, amelyet semmiféle más könyvből meg nem tanulhatnánk. Igaz, hogy ez a — felnőtt korra szerzett — tapasztalat sokszor helytelen általánosítást eredményez, mert sorozatos csalódás után arra a következtetésre juthat valaki, hogy az emberek mind hűtlenek, önzők, megbízhatatlanok : s ekkor szeretetével azok felé fordul, akiknél teljes önzetlenséget, kiirthatatlan hűséget vél találni: igaz barátainak választja az állatokat: kutyákat és macskákat. Most nem a diákokra, hanem felnőttekre gondolunk ; aztán meg hála Istennek nálunk nem igen gyakran találkozunk ennyire meghasonlott lelkekkel. S ha mégis előfordul, akkor sem a barátságnak, hanem egy más érzelemnek kielégítéseként jelentkezik. Nem részletezzük ezt, mert nem tartozik a tárgyhoz, csak szavaink megvilágítására mondunk egy jellemző jelenetet. Szín: egyik magyar vasúti állomás váróterme; szereplők: egy házaspár meg Floki, a kutyájuk. Az utóbbi nyugtalanul szaladgál, felugrik a hölgy mellé, a kezét nyalja, leugrik, vinnyog. Nem tudják eltalálni, mi baja lehet. Végre a hölgy a kézitáskájából kis zománcos bádogtányért vesz elő, a férj aggódva hozza a vizet, s a kutya boldogan lefetyeli az üdítő italt. A tányér visszakerül a kézitáskába. Közben befut a vonat. A férj előresiet helyet foglalni. A hölgy még utánakiált : „Kérem, Hugó, csak olyan szakaszt keressen, amelyikben nincsenek gyerekek, mert tudja, hogy nem állhatom a gyermekbőgést !" S a nagyobb hatás kedvéért még orron csókolja a karján ülő kis Flokit. . . . . Senkinek nem hinnénk, ha nem magunk láttuk volna ! ! A magyar ember megbecsüli segítőtársait, az állatokat, de barátait nem választja közülük. Alkalmam volt azonban Grácban többször is végigjárni a kutyatemetőt, ahol a hőn szeretett pincsik, agarak, bulldogok és vizslák nyugosznak többé-kevésbbé ízléses, de igen sokszor értékes márványsíremlékek alatt Az egyiknek még keresztet is tűzött sírja fölé a síron túl is hű gazdája. Minden sírfeliratot végigböngésztem. Ilyenek voltak köztük ;