Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1930

Nagy Balázs István *f* (1875. szept. 12.-1931. jan. 24.) Qui perseveraverit usque in finem, hic salvus erit. Nagy Balázs, a kőszegi gimnáziumunk váratlanul elhunyt igazgatója, úgy gondozta életének világító mécsesét, hogy élete utolsó pillanatáig másoknak világítson imádságos, munkás életével. Szombaton délelőtt még szinte élénkséggel, jókedvvel végzi igazgatói teendőit. Már 12 óra lehetett, mire a gimnáziumból a székházba került. Itt a lakásán még 12—l-ig látogatókat fogad. 1 óra után, alighogy betette maga mögött az ajtót a legutolsó látogató, egyik rendtársa, csak annyi idő telhetett el, mig az irodából bement a középső szobába, hogy megszokott karosszékében kissé megpihenjen és az inasa megrémülve látja, hogy az igazgató merev tekintettel, mozdulatlanul ül az asztal mellett. A hamarosan megjelent orvosok és a megrémült rendtársak már csak a szomorú tényt állapíthatták meg : házuk feje halott. Hirtelen halála mindenkit megrendített, mindenkit váratlanul ért, csak egyet nem, magát az elköltözöttet. Nagy Balázs úgy élt, hogy ő a halált ebben a legrettegettebb formájában is felkészülve, boldog mosollyal fogadta. Erről a boldog felkészültségről tanúskodnak a halott arcnak mosolyba rögzített vonásai és a mindenkit meggyőző módon az ő folytonos imádságban és munkában telt példás élete : a legbiztosabb előkészület a jó halálra. Asztalán, amely mellett mi már holtan találtuk, ott feküdt egy kis könyvecske a halálról szóló résznél felütve. Gondolkodásra késztet mindenkit, aki a felütött oldal néhány sorát elolvassa : „Félek, hogy féltem a haláltól ! De attól nem félek, ami a halál után következik és nem bánkódom életem miatt, ó nem !.. Csak bizonyos aggodalommal mondtam magamban : Mi is az a titokzatos szétválása a léleknek és a testnek ?. . . Most éreztem ezt először, de azonnal átadtam magamat a jó Istennek." Nagy Balázs bencés szerzetes volt a szó legnemesebb értelmében. Minden idegszálával együtt örült, de együtt szenvedett is sz. Rendünkkel. Soha ki nem fogyó optimizmusa még ott is a jobb jövő sugarát látta, amiből mások épen az ellenkezőjére következtettek. Sokszor emlegette a kommunizmus nehéz napjaiban is : Mi csak imádkozzunk és dolgozzunk, mert ez az egyetlen eszköz, amely megőrzi és ápolja bennünk a papnak és nevelőnek oly fontos lelki békét, lelki egyensúlyt. Evek óta sokat szenvedett. Cukorbaja 3 év alatt összeroppantotta azt a még néhány évvel ezelőtt kikezdhetetlennek látszó erős szervezetet. E betegség romboló munkáját, úgylátszik, nagyon megkönnyítette és siettette az a sok lelki fájdalom, amelytől az elmúlt évek egyikünket sem